A kezdetek...




    Mielőtt 1956. januárjában kikerültem volna anyám méhéből, az orvos választás elé állította szüleimet: vagy engem veszítenek el, vagy anyám életét. Anyám engem választott, pedig biztosan tudta, hogy belehal a szülésbe. Isten azonban másképp döntött. Anyám még sokáig élt, habár ez az eset végleg ágyba döntötte. Élete végéig beteg volt.

Ezen az áron születtem meg...

1973-ban, tizenhét évesen „ébredtem” rá, hogy ez így nem frankó ahogy van, és kitörtem környezetem „rabságából”. Keresztyén családban és gyülekezetben nőttem fel, konfirmáltam is, de ez a neveltetés egyik napról a másikra nem jelentett többé sokat. Napok alatt megváltozott az életem, kikerültem a „szabad” életbe, lelkileg elhagytam az otthonomat, és csak a totális szabadságnak éltem, a szabad szerelemnek, önmagamnak.


A berlini Világ Ifjúsági Találkozó, majd a „Hair” című film hatására az iskola mellett elkezdtem a kultúrcsöves-hippis-csavargós életformát folytatni. Nyaranta stoppal körbeutaztuk az „akkori” Európát. Ősszel és tavasszal szinte minden hétvégét a Duna mellett töltöttünk, télen síeltünk. Az évek során megtanultam németül, angolul, franciául, oroszul és lengyelül.

Piszkosul tetszett ez az életforma, azt csináltam, amit csak akartam, senki nem szólt bele a dolgaimba, senki nem lógott a nyakamon! Piáltam hányásig, cigiztem, buliztam egyfolytában, és volt olyan napom, amikor öt lánnyal is csókolóztam. Napok alatt megtanultam cefetül káromkodni, komoly durvaságokat követtem el, ebben éltem ki magam, mert kívántam mindezt. Úgy éreztem, szükségem van ezekre.

Lázadtam minden és mindenki ellen, többször a rendőrségen kötöttem ki, ahol ütöttek is rendesen (szó szerint). Kocsmáról-kocsmára jártam, táncoltam, tomboltam, minden őrültségben benne voltam. Padláson, pincében, telefonfülkében, bokor aljában, utcán, WC-ben, mindenhol aludtam, tarhálásból (kéregetésből) éltem, s ételmaradékot ettem önkiszolgáló éttermekben.

(A bokor aljában való alvást másnak nem ajánlom, mert egyszer szó szerint arcba kakiltak! Ugyanis nem látták, hogy ott fekszem.)

És könnyen jött a kábítószer is. Többször...

 

Ezt az életformát tartottam az egyetlen fontos dolognak az életemben, mindent ennek rendeltem alá. A harmadik év vége felé kezdtem észrevenni, hogy már nem tudom élvezni annyira, már nem igazán esik jól a téma. Annál jobban pörgettem a bulit, még jobban belevetettem magam, ám annál jobban kiábrándultam mindenből. Egyik nap iszonyú sokat ittam (kb. másfél liter vodkát), ennek hatására elvesztettem először a hangomat, majd a látásomat - úgy vittek haza ölben. Odatámasztottak az ajtóhoz, becsöngettek, majd otthagytak a szüleimnek. Fejjel bezúgtam, majd elvesztettem az eszméletemet. Másnap este, amikor észhez tértem (egy napig voltam kómában), elmondták a szüleim, hogy mi történt: kipiszkáltak a WC-csészéből (mert oda zúgtam bele fejjel), végighúztak az előszobán, be a szobába, és nagy nehezen ágyba fektettek. A szemeim fennakadtak, csak a fehérje látszott, és a számból dőlt ki valami sűrű, barna lé. A pulzusom fokozatosan lassulni kezdett, majd megállt...

A klinikai halál állapotába kerültem.

A szüleim ott álltak, és kiáltottak Istenhez! Képzeld csak el, mit éltek át ezalatt! Ott feküdt egy élettelen test, a fiuk teste... Nagyon kiáltottak Istenhez! A Sátán kérte, ami az övé. Újból el akart pusztítani.

Isten azonban közbelépett: beindult újra a pulzusom...

Elkezdtem gitározni tanulni (Nagy Perge Zoli, majd Nagytarcsán a Hermons zenekar árnyékában Győri András segítségével). Próbáltam a magam módján keresztyén közösségbe is ellátogatni, de eközben folytattam jónak és igaznak tartott életvitelemet. Egyik nap aztán valahol Lengyelországban, amint ott álltam az út szélén, stopra várva, elgondolkoztam azon, mit keresek én ott? Teljesen kiüresedve, lelkileg kirabolva, kiégve, minden és mindenki nélkül…A várt boldogság, amit ezerrel hajtottam, nem tartott életem végéig! Óriási csalódottság lett úrrá rajtam, hiszen nem ezt vártam, nem ezért harcoltam! Pedig igencsak beképzelt és büszke voltam: Milyen vagány fickó vagyok én, milyen jól csinálom!  Pedig az egyik társam, majdnem ott pusztult el a kezeim között kábszer túladagolásban, amit én adtam be neki...



 



1975. szeptemberében végül hazamentem. Igaz, csak azért, mert a szüleim éppen elmentek két hétre a Balatonra, és a lakásban rendeztünk egy kéthetes non-stop házibulit, kb. huszan. Kaja-pia-kábítószer-szabadszerelem-káromkodás-tombolás-táncolás-cigi, szó szerint éjjel-nappal. Minden nap mással voltam (nyugi, csak csókolózás ment!). A második héten feljött az első menyasszonyom -akit pár hónappal azelőtt elhagytam-, és furcsa dolgokat mesélt Istenről, megtérésről, újjászületésről. Kézzel-lábbal tiltakoztam, soroltam a megdönthetetlen érveimet, hogy miért is nem akarok megtérni, és hozzá is visszatérni!!! Hová lesz akkor a szabadság? A bulik? És mindaz, amiért éltem? Pedig már rég csalódtam ezekben... Kifejezetten undorítónak találtam, amiket mondott, és csak terhelt vele. Miután elhajtottam, magamba szívtam egy nagyobb adag kábítószert felejtésre, majd egy újabb lánynál kerestem vigasztalást.

Eltelt egy hónap, és anyám nagyon akarta, hogy elmenjek egy ifjúsági evangélizációra, ahová már régebben is küldött. Mivel oda járt a volt menyasszonyom, azért se mentem el. A következő hónapban is csak azért néztem be, mert megtudtam, hogy több csöves haverom is ott van.   Undorítónak tartottam az egész evangélizációt úgy, ahogy volt, de ez még fokozódott, amikor a volt menyasszonyom is kiállt beszélni! Villámgyorsan elmenekültem onnan! Isten Lelke azonban elkezdett dolgozni bennem, így hát elmentem a csütörtöki ifjúsági összejövetelre, ahol nagy meglepetésemre ott volt egy régi csöves barátom: rendes ruhában, rövid hajjal, tiszta tekintettel, egyszóval totál megváltozva!!! Jól ismertem őt azelőtt, és csak lestem, mi a túró van vele. (Azelőtt beesett arca volt, öregnek látszott, és rossz volt ránézni. Ő volt a Moszkva tér prófétája, délutánonként ott állt egy szál orvosi köpenyben, mezítláb, és tanított. A köpenyen kívül szó szerint nem volt rajta semmi más, alsógatya se, így ha kicsit szeles volt az idő és belekapott a köpenye szélébe, gyakorlatilag mindenki megcsodálhatta pucér ülepét.)
Ő is felállt beszélni, és rácsodálkoztam: amit mond, abban sok igazság van! Sőt! Jézusról beszélt, és ráeszméltem, hogy ez az, amit annyira kerestem három évig!!! Mert amit Jézus ígér, és meg is tud adni, az az igazi szabadság, az az igazi életélvezet, az az igazi „buli” (már ha jól élünk vele!)

Eltörpültek az érveim, és rájöttem, hogy önző akaratommal kizárólag magamat csaptam be eddig, mert valójában semmi nem úgy van, ahogy hittem! Addig egyedül én voltam fontos magamnak, mindenkin átgázoltam, csak az volt a lényeg, hogy én jól érezzem magam, és nekem legyen mindig mindenben igazam! Nem elvesztettem tehát azon az estén a szabadságomat, hanem végre megtaláltam! Ott helyben kimentem, és átadtam magam Istennek és az Ő fiának, Jézus Krisztusnak! Megértettem, hogy jobb őrzöttnek lenni, mint mindent megszerezni!

Mert az igazi függetlenség az Atyával való függőségben van!

Másnap az iskolában néhányan szó szerint leköpködtek, mások meg is ütöttek, amikor elmondtam rendkívüli élményemet Jézussal való találkozásomról. Pár nappal később az igazgatónő is behívott magához, hogy fogjam be a számat, mert különben távozhatom az iskolájából. A KISZ-ből rövid úton, gúnyolódások közepette kirúgtak.

Szinte kitűnővel végeztem a tanoncképzőt, majd le is érettségiztem. Isten útjaiban semmi sincs feleslegesen, mert az itt tanultakat később fel tudtam használni további két képzettségemben. A 70-es évek végén két évig katona voltam az Aquincum művész-században, ahol több hangszeren is megtanultam muzsikálni. Rengeteg fesztiválon és egyéb rendezvényeken vettünk részt idehaza és külföldön, valamint a Madách-, és a Fővárosi Operett Színházban. Az más kérdés, hogy lelki roncsként szereltem le, és utána nehezen találtam a helyemet a világban.


Voltam csatornatisztító, utcaseprő, kubikos, kertész, takarító, gyári munkás, kézbesítő, telefonműszerész, bolti eladó, titkár, figuráns (földmérő), irodista, és hosszú még a sor. A közel negyvenféle állás után Isten végre megkönyörült rajtam. Anyám beajánlott egy hangszerész mesterhez, Siklós Lászlóhoz, akinek, amikor először meglátott a hosszú hajammal és a rojtos farmergatyámban, igencsak fennakadt a szeme. De a megdöbbenését még tudta fokozni, amikor elmondtam, mi mindent csináltam eddig. Lerítt az arcáról, hogy nem én testesítem meg álmai tanoncát, azonban volt benne annyi becsület, hogy nem ítélt első látásra, hanem hosszasan elbeszélgetett velem. Ez mindkettőnknek hasznára vált, mert igen jó barátok lettünk, és együtt megjavítottuk Magyarország jó néhány beteg orgonáját, harmóniumát, valamint zongoráját. Egy évig voltam mellette, és végül hangszerészt faragott belőlem. Közben rengeteg, különböző felekezetű lelkésszel ismerkedhettem meg a munkáink során, akikkel a mai napig testvéri kapcsolatot ápolok. Ez meg az emberségemen faragott. Enghy Sándor abaújszántói református lelkész a mai napig lelki atyám (és Mártuskája az anyám), de hasonló közelségben vagyok az ebbe a körbe tartozó Bojtor Pista bátyámékkal, Victor Isti bátyámékkal valamint több gyermekükkel, Győri Istvánékkal, Mátyás Sanyival, és még sok más kedves lelkész atyámfiával.

 

(Lányom bemutatása egy zempléni mezőn...)

 

(...és 17 évvel később ugyanitt, a keresztelője.)

A ’80-as évek kezdetén még nem lehetett Dunát rekeszteni a stúdiókból, főleg keresztyénekből. Ezt a hiányt felismerve, Istentől kapott útmutatás alapján, önerőből hoztuk létre Lázár Attilával -tudomásunk szerint- az első, 8 sávos magnóval rendelkező, non profit keresztyén stúdiót (ez a magnó Pekka Simojoki és finn barátai ajándéka volt), ahol közel 50, kizárólag keresztyén zenei felvétel készült, melyek kazettán, majd az idő múltával CD-n jelentek meg.

Ez a munka abban az időben illegális volt, a szükséges anyagi javakat pl. éjszakai melóval teremtettem elő (az adományok kiegészítésére): vagonokat pakoltam ki a Keleti pályaudvaron.


Mindeközben több éven keresztül jártunk rendszeresen Erdélybe Visky Ferenc református lelkészhez, családjához, illetve az ottani közösséghez, ahol az Asáf nevű zenekarban zenélhettem. Rengeteg evangéliumi könyvet, filmet, Bibliát, a zenéléshez hangtechnikát, hangszert, valamint ruhát, élelmet s mindenfélét hordtunk ki a néha 30 kilós hátizsákban, útlevelünket, szabadságunkat kockáztatva. A határon mindig átturkálták mindenünket. Volt, hogy a gatyámba is beletúrtak. (Benne voltam...) Többször álltunk a letartóztatás szélén illegális, kommunista ellenes tevékenység címén. Társaink hétfőn a Securitate irodájában magyarázgatták a kémfotókról, ki kicsoda, mit csinál, milyen a kapcsolat, stb. Többször visszazavartak a határról, valamint ültem kihallgatáson. Isten azonban mindvégig megsegített! Az ottani egyház akkor még totális kontroll alatt volt, a prédikációt előre le kellett írni, majd a cenzorral jóváhagyatni. Ezért a leleményes lelkészek csak 5 perces prédikációkat írtak, és adtak le. A templomban aztán a „hivatalos” prédikációt egy 20 perces, szabadon elmondott imádság követett, melyet már nem kellett cenzúráztatni! Ebben mondhatták el mindazt, amit Isten a szívükre helyezett!  Természetesen tilos volt bármiféle házi összejövetel is, csak a magánjellegűek voltak engedélyezve, ezért rengeteg születés-, és névnap volt akkoriban... Ilyen címen táboroztunk a Lesi tó partján is nyaranta, vagy százan...



A 80-as évek közepén a Trans Word Radio (TWR), Monte Carlo, Monaco-ban működő stúdiójában dolgozhattam egy évig (néhány megszakítással) a magyar nyelvű evangéliumi adásokat segítve, nővérem, férje, és a kislányuk komoly áldozathozatala folytán. Az itteni gyülekezetben ismerhettem meg Billy Grahamet személyesen. A Magyar Evangéliumi Rádióban (MERA), megalakulása után egy ideig ifjúsági, zenés műsorkészítéssel foglalkoztam. Hangtechnikusi tanulmányaimat a TWR munkatársainak támogatásával Hollandiában, DeBronban végezhettem a világ legjobb (keresztyén) hangmérnökeitől.

Utána több évig jártam még oda tanulni.

 

Egy napot magával Cliff Richarddal dolgozhattam végig. (Erről született egy diaporáma is.)



Zenészként, szólistaként, és néhány együttesben, kiemelten az EFFATA zenekarban (ma is van egy hasonló nevű zenekar, de ez csak névrokonság), és Győri János Sámuel rock-oratóriumaiban, a Hermons zenekarban működhettem közre az úttörő utat járó hazai keresztyén könnyűzenében, hangtechnikusként pedig az ŐSÖK, a Csömör-i, majd a Jubál fesztiválokon. 
Gy. J. Sámuel segített a diaporámás munkám elindulásánál is a 80-as évek közepén. (Őt, és a Hermons zenekart 1965-ben ismerhettem meg. Óriási hatással volt rám a nagytarcsai koncertjük! Éjjeliszekrényből készített hangfalakkal, saját kezűleg faragott villanygitárokon zenéltek!)

Később, Isten kegyelméből a különböző táborokon, iskolákon, egyetemeken, kollégiumokon, művelődési házakon, börtönön kívül, bejárhattam a fél világot is a tíz különböző diaporáma műsorral, és a gitárommal, melyek mind Isten ajándékai.

Soha nem felejtem el, hogy a rendszerváltás napjaiban Abaújszántón a Műv. Házban a vetítés után körülvettek az öregek zokogva, hogy ezen falak között 40 évig itt csak a Leninről lehetett hallani! De most újra az Istenről! Ekkor pár évig keresztyén könyv-, és kazetta terjesztéssel is foglalkoztam, mert akkor ezt még senki nem csinálta mobil módon. (Csak néhány gyülekezet a saját falai között.)

 

1989-ben beindult és egy ideig működött a keresztyén rock kávéház az Eötvös-klubban, ahol a koncerteket hangosíthattam.

Az évek során gitár, -művésztáborok, vizi-, és kerékpártúrák szervezésével, vezetésével is foglalkoztam, és számtalan konferenciát, koncertet hangosítottam saját hangtechnikai felszereléssel.

Később Finnországban részt vehettem az EXIT zenekar (Pekka Simojoki) 10 napos országos turnéján (Helsinkitől-Lappföldig), majd a 10 000 fős Turku-i keresztyén fesztiválon. Éjjel-nappal együtt voltam ezekkel a világszínvonalú zenészekkel, együtt ettünk, aludtunk, szaunáztunk, néztük a sarki fényt fent Északon. Minden este együtt pakoltuk fel azt a technikát, amiről mi csak álmodni fogunk egész életünkben, és minden este a program kellős közepén színpadra szólítottak (as a special guest), és együtt zenélhettem-énekelhettem ezekkel a profikkal, profi színpadon (totális hang-, és fénytechnika, igazi profi hang-, és fénymérnökökkel), a lelkes, több ezer fős közönségnek. Soha nem ismert érzések, és tapasztalatok ezek.

Az utóbbi három évben részt vehettem a nagyobb méretű hangtechnikusi munkákban is, mint pl. az "Ez az a nap" rendezvényeken a Kisstadionban, Népstadionban, Hősök terén, valamint más rendezvényeken a SYMA rendezvénycsarnokban, több ízben az Arénában, valamint a Csillagpont találkozóin.

Célom ezen a területen a magyar keresztyén művészet és kultúra minél magasabb színvonalú képviselete, a legjobb tudásommal való segítése, valamint a hangtechnikai szakmában való tudásom és gyakorlatom továbbfejlesztése.





Hálás vagyok Istennek és mindazoknak akiket itt megemlítettem, de még ide kívánkozik a MEVISZ, a Falumisszió, a Menedék Alapítvány, a Dünamisz, a REFISZ, az SDG, a Szélrózsa -, a Csillagpont stábja, valamint különböző közösségek, felekezetek, zenekarok, missziói szervezetek, magánszemélyek, rokonok, és még sokan mások is, a velük eltöltött munkáséveimért, ahol egyéb helyeken, módokon is dolgozhattam, és akik támogattak engem szeretetükkel!

 

 

 

Vissza a főoldalra

1998-1999, Ausztrália, Amerika

1999 ősze, Amerikai körút

2000 tele, Hawaii

2001 ősze, Amerika

2003 tavasza, Amerika

2003-2004, Hawaii

2004-2005, Hawaii

Új részek!

2005-2006, Hawaii

2006-2007, Sri Lanka

2007, Uganda