Amerikai körút, 1999 ősze





     "Vonzott a távol,
    
a Nagyvilágból,
    
újra érkeztek elhívó jelek..."

...most a nagybátyámtól Floridából, New Yorkból, az Amerikai Magyar Baptista Ifjúsági konferenciáról, Fullertonból, Grand Canyonból, Charlestonból, és egyáltalán...

       ...és újra Ferihegy... Valami oknál fogva ide válogatják ki a legbunkóbb vámosokat (az értelmeseket máshová osztják be), hogy „meleg szeretettel” fogadják hazatérő honfitársaikat. (Aki nem szokott utazni, nyilván nem érti, miről írok...) Kifelé elviselhető, de sajnos mindig elém jön ilyenkor az érkezés rémképe, pedig velem igazán semmi dolguk nem lenne. Csak a gyönyörű emlékeimmel érkezem. 
A gép ismét könnyen szállt fel, úgy, mint lelkem sóhajtása. Okulva a múltkori kaja-tortúrából, a változatosság kedvéért most low-húst kértem. Amikor ezt elmeséltem az egyik barátomnak, váltig állította, hogy a lóhús nem fog ízleni, és hogy rágós lesz. Én meg állítottam, hogy ez a low fat-low cholesterol (alacsony zsírtartalmú) kaja nagyon finom.


A repülés már igazán rutinosan zajlott; maximálisan felkészült szaglószervvel, probléma nélkül. Vagy talán Mr. Büdösláb és a Durrogós barátja ült valahol máshol? Ellenben pont mellettem tanyázott egy népes család. A kisgyerek majdnem végig ordított, hisztizett, taknya-nyála egybefolyt, és úgy rángatózott, hogy nekem is jutott belőle. Mármint a taknyából. Amikor lenyugodott, akkor a mellettem ülő bátyja kezdett el magnózni, de süket lehetett, mert én is kristálytisztán hallottam, amit hallgatott. A low-kaja tényleg jó, de ami a lényeg, simán kihozták...


Miami, Florida. Jól hangzik. Ott lenni még jobb! Az egyik bőrönd ronggyá szakadt, de ott helyben kaptam egy vadi újat helyette. Ez már Amerika. Újra itthon, az én drága nagybátyám már várt. Tettünk is mindjárt egy kört a városban, a tengerparton, miután a parkolóban nyáriassá varázsoltam magam. Estére értünk csak haza, a hűtőben már várt a kedvenc üdítőitalom, és az úszómedence szélére is oda volt készítve egy igazi, hófehér frottírköpenyt…

Ismét igen hamar és problémamentesen be tudtam illeszkedni az amerikai életformába...
Aztán csak ültem a kivilágított medence szélén, kezemben a pohárral, és arra gondoltam, hogy Isten újra készített számomra valami fantasztikusat. Amit azelőtt tönkretett a szöcskő, azt Isten már eddig is bőséges áldással pótolta. Reggel a csodás pálmák alatt futottam egy kört, csobbantam egyet a medencében, majd a gyönyörű teraszon, a fotelban elköltöttem az ilyen helyzetekben szokásos kávét. A kilátás eltörölte az elmúlt két hónap minden szemet bántó mocskát: festői mező, rövidre nyírt fűvel, különböző fákkal, pálmákkal, virágokkal, nagy madarakkal, ameddig a szemem ellátott. És CSÖND...





A tengerpart igencsak homokos, nem mintha eddig nem tudtam volna, de miután oda parkoltam, igen hamar realizáltam: a fenéklemezre ült az autó! Magyarul: úgy belesüllyedt, hogy az ajtóig ért a homok. Eljött az indulás ideje. Kézzel próbáltam kiásni, naná, hogy semmire se mentem. A közben valahonnan előkerült zsernyák persze rögtön hívni akarta az autómentőt, potom húszezer forintért. Alig bírtam lebeszélni róla. Nem értette, miért. Ott volt nem messze egy tűzoltóállomás, ott próbálkoztam. Jól körberöhögtek, de azért adtak egy lapátot. Mire visszaértem, már várt egy másik zsernyák, az szívósabb volt. Ő is azonnal hívni akarta a vontatóst. Mondtam neki, adjon még öt percet, különben is én nem szoktam olyan hamar feladni. Ő is hülyének nézett, de a lapáttal már némi sikert értem el: megmozdult az autó! Tíz centimétert! Ez is valami, a zsernyák lendületbe jött, látva olthatatlan lelkesedésemet, s végül már ketten ástunk. Kezdtem élvezni a helyzetet, hisz zsernyák még sose ásta ki az autómat! Hála Istennek, a lapátot már az autóval vittem vissza a tűzoltóknak, akik alig hitték el, hogy sikerült! Jó tanács: sose állj homokba! És sárba se érdemes! Volna erről is pár sztorim...











Pár nap múlva bepakoltam álmaim autójába, egy mesés Volvóba! Automata, szervós, zümmögős ablak, magnós rádió, sebességtartó automatika, egyszóval beleájultam. Az én drága nagybátyám bocsátotta a rendelkezésemre, adott még egy hűtődobozt, tele a kedvenc italommal, és vagy húsz jazz kazettát, hogy legyen mit hallgatnom a hosszú úton. Elindultam, előttem a végtelen, bennem ugyanaz az érzés.


New Orleans tényleg déli város. Persze másfél nap volt az út odáig. Volt olyan napom, hogy egy nap kétezer kilométert tudtam levezetni. (Persze nem kellett állandóan idegbajt kapni a sok nyavalyás, retkes hátsójú IFÁ-tól.) Ez a csökött európai agyamnak hihetetlen volt, de nem romlott el a műszer! Amikor le kellett vezetnem egyszer Budapestről Mátészalkára, az maga volt a gyötrelem. Az ottani ápolók vakartak fel az üléshuzatról. Egy napig tartott le az út...
Na de a Volvo! Szinte reggeli frissességgel szálltam ki, ha lehetséges egyáltalán a helyzet nagyszerűségének ilyetén fokozása. A vezetést majdnem fekve lehet végezni, a lábaimat oda pakolom, ahová csak akarom, mert miután beállítottam a százhuszas tempót, meg kell nyomni a gombot, onnantól az autó magától tartja a sebességet! Ez balzsam volt visszeres lábaimnak. (Az Opel egy traktor ehhez képest, de annak ugyanúgy örülök, mert az is Isten ajándéka!) Ha a kormány is ilyen lett volna, hátradőlhettem volna olvasni. Persze akkor a táj szépsége elszaladt volna mellettem, mint néhányunk mellett az értelem!

Volt egy híd, amin több órán keresztül haladtam, olyan hosszú volt. El Paso (Texas), ez a jó pár milliós „cigány város” már ismerősnek tűnt, erre már jártam azelőtt. Hát ez nem akármilyen hely: képzeld el Alsózsolcát, és még egy annál százszor lepusztultabb helyet, tízezerszer nagyobb méretben. A zsolcai házak luxuspaloták ehhez képest, mert itt csak egy nyílás van a falon ablak gyanánt, sok helyen nyílt tűzön főznek, a város felett állandóan iszonyú porfelhő lebeg, mint a szmog, mert földutak vannak, és ameddig a szem ellát, ez így néz ki. A highway (főút) mellett persze jobb a helyzet, ott ki van építve normálisan, de ilyen hatalmas kiterjedésű sivárságot még nem láttam. Ez is Amerika. De csak ez a város ilyen, mert ez közvetlenül határos Mexikóval. Rengetegen szöknek át ide, ebből kifolyólag csak csóró mexikánok élnek itt. Hát nem éppen felemelő hely, inkább félelmetes. Az autóból nem szálltam ki, csak az út széléről fényképeztem.
Errefelé már alig van növény, inkább csak kövek meg kövek, végeláthatatlanul. Érdekes az utazás is, mert egész nap az út két oldalán csak ezeket látni, de van ebben is valami kuriózum. Messze bent, a hegyek között látni lakókocsikat, nem tudom, mit élveznek ezen, pláne nyáron, amikor nappal sokszor 55-60 C fok is előfordul. Télen jobb, akkor csak kb. 25 C fok van. Vannak hatalmas lakókocsi-városok is, ahol kvarcot és egyéb ásványokat bányásznak. Ezek akkorák, mint pl. Vecsés. Más helyen, ahol homoksivatag terül el, ezrével robognak a kis homokfutók. Ezek hatalmas négykerekű robogók, amelyekre kb. háromméteres rudat szerelnek a tetején piros zászlóval, hogy a buckák közti száguldás közben meglássák egymás zászlócskáit, és ne szaladjanak egymásba a bucka tetején. Jobbára gyerekek, de a szülők is élvezik. Ezek szintén lakókocsi-városban laknak, persze luxus kivitelben. Bárcsak a lakásunk akkora lenne, meg olyan szuper berendezéssel! Ez már a gazdagok hobbija.









Phoenixen (Arizona) sajnos most csak átutaztam, és roppantul sajnáltam, hogy nem időzhetek el néhány napig a barátaimnál. Ez az egyik kedvenc városom, sok boldog hetet töltöttünk már el itt. Külön boldogságot jelentett, hogy mindig januárban jártunk ott, +28 C fokban! A vendéglátó család tagjai egyszerű, de nagyszerű emberek, állandóan nagy hanggal beszélnek, harsányan nevetnek. A papa eladó egy áruházban, és hobbiból vett magának egy motorcsónakot, meló után gyakran felmegy a hegyekbe, a tóra. Egyszer felvitt minket is egy egész napos kirándulásra, felejthetetlen élmény volt. Életemben először vezettem motorcsónakot. És egyben utoljára. Amikor reggel beálltunk a benzinkúthoz, a hatalmas autója meg az utánfutón lévő hajó elfoglalt hosszában mindjárt három kút-oszlopot, ám ez senkit nem zavart, nem jött oda Mr. Bunkó anyádozni. Szóval légy bolti eladó, s akkor telik ilyen hobbira!

Négynapi tépés (kb. 7 000 km) után megláttam végre a hatalmas kaliforniai hegyeket, és egy pillanat alatt minden kizöldült. Csodálatos naplemente kísért be Los Angelesbe, amelynek átmérője akkora, mint a Budapest és Debrecen közötti távolság. Ez a magyar agyamnak végképp nehezen felfogható, mert képzeld el, hogy elindulsz Budapestről, ez Los Angeles egyik fele, és Debrecenig tart átérni a másik felére. Az ott élő magyar atyafiak közül néhányan mintha Szolnokról járnának egy budapesti templomba. Széltében ez a város kb. kétszáz kilométer. Egyben! Van itt nyolc sávos (egy irányban!) autópálya is, ahol kb. százhússzal hajtanak, úgyhogy a követési távolság alig pár méter. Eddig ilyen élményem csak a Rákóczi úton volt, de ott száz nélkül! Mondanom se kell, egy kicsit megilletődtem, amikor először belekerültem a téma közepébe, úgy a negyedik sávba. Egy rossz mozdulat, és egy pillanat alatt több száz autó rohan egymásba. Hát megizzadtam. De máshol is folyt... Néhány nap múlva már ugyanez lazán ment, az ablakon kikönyökölve, egy kézzel. Na és szólt a country zene, mint mindig.

A rokonaim már vártak, Joe-nak azon a szombaton volt az eljegyzése. Nagyon szép, hangulatos buli volt. Joe egész nap úgy járt-kelt, mint egy légpárnás hajó, üdvözült mosollyal az arcán, és este úgy meg volt illetődve, hogy amikor a lánykérésre került a sor, meg se bírt nyikkanni, csak azt hajtogatta: OK, OK. A menyasszony segítette ki, majd ő maga húzta a saját ujjára is a gyűrűt. Az új rokon nagyon aranyos. Vasárnap elmentünk együtt Alhambrába, a magyar baptista gyülekezetbe, ahol már sokszor jártam, legutóbb februárban, Ausztráliából jövet. Jó volt újra ott gitározni.
Ebéd után új fejezet kezdődött: irány vissza, a keleti part! És elkezdődött az álomutazás, nem mintha eddig nem az lett volna.

Las Vegast eddig mindig csak felülről láttam (repülőről), úgyhogy célba vettem, amúgy is útba esett. Hát leszakadt az arcom! Szemem-szám nyitva maradt: ez a nevadai sivatag kellős közepén felépült város nyilván elsősorban a szerencsejáték miatt nőtt ide, de a szem is kap bőven. Olyan épületek, s nem is tudom, mik vannak, ami lenyűgöző! Pl. negyedóránként egy nagy tóban zenés szökőkutas műsort adnak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a zene ütemére ugrál-forog-perdül-színeződik a víz, alacsonytól az óriási magasságig ugrálva. Kicsit odébb felépítettek egy tengerparti kalózvárost, ahol két hajó ütközetet vív, és persze a végén a rossz fiúk elsüllyednek. Óriási lövöldözéssel, tűzzel, árbocról vízbeeséssel stb., élőben. Megint odébb kis Niagara vízesés, tűzhányó, nem is sorolom tovább. Menj el, és nézd meg magad! Iszonyú mennyiségű turista mászkál, és sok a biztonsági ember. Amikor már úgy szétbámészkodtam a szemem, hogy vissza kellett tolni, szállás után nézve elindultam kifelé a városból. Jól tettem, mert a szélén rábukkantam egy lakókocsikból álló „lakótelepre”. Itt ez egy sajátos életforma, nem kemping. A lakókocsik kis, rendezett utcákat alkotnak, elég hobósan. Kinéztem egy üres helyet az egyik lakókocsi mellett, amelyben egy öreg néni lakott. Éppen kötögetett. Megkérdeztem, alhatnék-e mellette. Mármint a kocsija mellett. Azt mondta, OK, de legyek csöndben! Ezt megígértem neki, majd megágyaztam a Volvóban.

Reggel döbbenetes látvány fogadott. Az a rész, ahol aludtam, már magasan a hegyoldalon feküdt (a város amúgy egy óriási völgyben épült, amelynek az átmérője kb. hatvan kilométer), és leláttam messzire. Szóval az egész város felett vastag, sárga szmog ült, csupán a TV-torony teteje látszott ki belőle. Mindazonáltal nagy levegőt vettem, és visszamentem nappal is megnézni, hiszen nem minden hétvégén járok arra.

De hosszú volt még az aznapi út, így a rövid séta után sietve elindultam a Grand Canyon felé. Jó néhány sziklahágót kellett „megmászni” odáig, azonban a kanyon látványa ismét leültetett. Csak lógattam a lábam a szélén, és tátottam szemem-szám. Persze izzott a fényképezőgépem, (na meg a szívem is), és egyfolytában hálát adtam Istennek, hogy ezt a gyönyörű alkotását látni engedte! (Ez a hálaadás egyébiránt folyamatos volt az egész út lehetősége miatt.)

De még hátra volt egy ajándék aznapra... Nyomtam is a gázt, mert lassan készült lenyugodni a nap, s kezdett Marlborósodni a táj: Monument Valley. Pont a naplementére értem oda: a hatalmas sziklák izzottak, s a szemem úgyszintén. Ezt is látni kell! Fantasztikus! Csak néztem, és magamban sikoltoztam. Úgy előrenyúlt a nyakam, mintha én lettem volna az ET. Ez a táj ebben napszakban, azaz este a legszebb. Ez a nap igen gazdag volt áldásokban, egyszerre három álmom valósult meg... Isten ajándéka csodálatos!

Ismét egy luxus „kempingben” aludtam, és reggel visszanéztem a Völgyre. Hát ez reggel is szép volt, bár teljesen más színekben pompázott. Ott álltam a westernfilmek valóságában...

A Colorado völgyében haladtam tovább. Ez egy igazi vadvíz, súlyos sziklákkal. A parton állva bámultam, hogyan tép a folyó ezerrel lefelé. Beleköptem a vízbe, hát csak a kondenzcsík maradt utána…

Lassan elértem a Sziklás Hegységet, és ott újabb meglepetés ért. Amikor a hágó tetejére érkeztem, kiszálltam az autóból: papucsban, mezítláb, rövid gatyában, egy szál trikóban a méteres hóba. Gyorsan elképzeltem ezt a szitut a Kőrösy utcában, januárban. A járókelők azonnal mentőért rohannának!

Kansas Cityben egy piros lámpánál várakozva megállt mellettem egy tíz centiméter „magas” piros sportkocsi, benne frankó zene szólt, és egy elképesztő kinézetű manus ült a volánnál. Iszonyú nagy döbbenet ülhetett az arcomon, mert amikor a mandró felnézett, elkapta a röhögés, majd barátságosan búcsút intett, azután feltépte maga után az aszfaltot. Lassan észhez tértem, és a maradék úton én is elindultam. Indianapolisban már vártak a barátaim. Az utolsó nagy nekirugaszkodás előtt megpihentem egy kicsit. Az autóval akkorra már megtettem vagy 11 000 kilométert, de éppen csak poros lett. Otthon a kocsim egy hét után úgy néz ki, mintha húsz másnapos tehén egyszerre lehányta volna! A házigazda meghívott egy kocsimosásra, de azt hittem, valami klinikára tévedtünk, mert élére vasalt nadrágban, fehér ingben, nyakkendőben álltak ott a segédek (itthon a hasonló munkakörben dolgozók öltözete kb. olyan, mintha akkor húzták volna ki őket a hasmenéses tehén fenekéből).

Innen New York kemény egy nap, de még keményebb bejutni oda.



Manhattan egy szigeten helyezkedik el, s alagúton vagy hídon át lehet csak elérni. Kb. három órát gurultam „sorban állva” az alagút előtt, hosszú, tömött sorban. Aztán, amikor nagy sokára átértem, ismét csodálkoznom kellett: New York nem Amerika, és semmihez nem hasonlítható. A gyalogosok megállás nélkül, keresztül-kasul hömpölyögnek. Igen meglepődtem, amikor nekem volt zöld a lámpa, mégis sűrű embertömegbe ütköztem! A forgalmi sávok csak aszfalt-díszítő elemként funkcionálnak, az autók amolyan „román” stílusban cikáznak, állandóan dudálva. Hát ez egy város!
A parkolás átszámítva óránként kb. 5 000 Ft! Csak a Demszky ezt meg ne tudja, mert még itthon is megemeli a parkolási díjakat! Mert a magyar árakat mindig a világszínvonalhoz igazítják! (Csak a fizetéseket nem!)

Az ifjak már vártak, a program másnap reggel kezdődött. Dan Laciék is eljöttek, rendkívül jó volt újra együtt dolgozni velük. Feleségét, Annamáriát is bevontam az éneklésbe, és igazán jó programok voltak, persze egészen más jelleggel, mint amit itthon megszoktunk.
Az esti program után még hajnali kettőig róttuk az utcákat: Manhattan, by night (éjszaka).
A metró itt más fogalom. Egy negró (néger) operákat énekelt. Ezt is mindjárt elképzeltem a pesti metróban... Tuti kényszerzubbony. Az utcán, és ez most nem túlzás, kb. tizenöt méter hosszú Limousine-ok húztak el mellettünk, olyan ötször másfél méteres ablakokkal, belül minden elképzelhető luxussal.






Másnap a Central Parkban aztán végképp ledöbbentem: ennyi görkorcsolyás, kerékpáros, kocogó, napozó embert egy rakáson még soha nem láttam! És mind élvezte, amit csinált! Volt külön néger dob-tánc szekció, ahová bárki beállhatott. Odébb görkorcsolyás tánc zajlott, ahol zenére olyanokat figuráztak, hogy kétszer kellett odanéznem, hogy egyszer elhiggyem. Aztán van még függővasút a város közepén, ingyenes kompjárat a szomszéd szigetre, és eszelősen sok sárga taxi, avagy itteni nevén, cab. A konferencia felettébb nagy élményt jelentett, két diaráma is levetítésre került. Nagyon jó volt az alkalmi énekvezető csapattal együtt zenélni-énekelni, a fiatalokkal együtt lenni. A záró napon nagyon sokan előrementek, olyanok, akik először döntöttek, illetve azok, akik megújultak.


Sajnos ennek az álomvilágnak is vége szakadt, de várt még Charleston; Zsolt, Eszter, és gyermekeik. A házukhoz tartozott egy hatalmas úszómedence, s amikor este mezítláb, fürdőgatyában, no és az elmaradhatatlan frottírköpenyben ballagtunk hazafelé az utcán, ismét a Kőrösy utca kellett, hogy eszembe jusson: mikor fogok én ott ugyanígy bandukolni anélkül, hogy tiszta hülyének néznének?


Másnap megmásztunk egy óriási repülőgép-anyahajót is, hát ilyenen se voltam eddig. Akkora, mint a Lágymányosi lakótelep. Egész nap tátottam benne a számat.

A városban akkora a nyugalom, hogy miután az utca kellős közepén állítgattam a fényképezőgépet kb. öt percig, akkor vettem észre, hogy több autós várja már türelmesen, hogy befejezzem. A világért se dudáltak volna rám!
Vasárnap két amerikai gyülekezethez is ellátogattunk diarámára, énekre. Az első gyüli csodával határos módon fogadott minket: pénteken telefonáltunk, teljesen ismeretlenül, hogy mehetnénk-e hozzájuk délelőtt szolgálni. Tudvalevő, hogy náluk az istentiszteletek menete hónapokkal előre szigorúan meg van határozva. A pásztor lazára vette a figurát, és mindenre azt mondta: OK! Később derült ki, hogy a minket oda beajánló atyafi ráadásul még elfelejtett bejelenteni is bennünket! Igen nagy hatással volt rám ez a nagy bizalom! Az aznap délelőtti istentiszteleten tehát abban a kis városban az ment, amit mi megosztottunk velük. Rendkívül hálásak voltak, de mi még inkább. Este, egy másik helyen, ugyanilyen megrendítő fogadtatásban volt részünk. Ennyi idő után végre rájöttem, miért: mi magyaros temperamentummal forgatjuk a talentumainkat, ami teljesen eltér attól, amit addig láttak, hallottak, amit megszoktak. Az idős atyafiak hosszasan szorongatták a kezeinket.

Ismét el kellett gondolkoznom azon, hogy Isten mennyire nekem illő talentumokat adott, amikkel szolgálhatok széles e világban. Könnyek lepték el a szemem... Isten töltötte be értelemmel a Programot, amit azelőtt magam akartam végigvinni. A Program személyre szabott, Neked is más adatott, ami csak a Tiéd. Minden Istentől ered, az Ő tetszése szerint!


     Áldassék azért az Ő neve!!!







Vissza a főoldalra

A kezdetek...

1998-1999, Ausztrália, Amerika

2000 tele, Hawaii

2001 ősze, Amerika

2003 tavasza, Amerika

2003-2004, Hawaii

2004-2005, Hawaii



Új részek!

2005-2006, Hawaii

2006-2007, Sri Lanka

2007, Uganda