India, 2013-14




 




      Amikor kisgyerek voltam, anyám sokat mesélt a misszionáriusok életéről, akik elmentek a „vademberek” közé a dzsungelbe. Már akkor elhatároztam, hogy valami ilyesmit szeretnék csinálni.
Nos, lassan felfogom, hogy Isten is pont így gondolta, hiszen ifjúkorom óta járom a világot, vademberrel is találkoztam bőven a betondzsungelben, de nem gondoltam volna, hogy a java még hátravan: Az igazi „vademberekkel” való szembesülés...
 
Isten órája, mint mindig, most is másképpen járt, de igen jól és pontosan. Habár a dolgok értelme néha rejtve van, mert három éve kaptam a meghívást erre a helyre, és csak most jutottam el ide. Köszönöm mindazoknak az igen komoly támogatást, akiknek a segítségével ezt megtehettem!!!
Azon a decemberi hideg és szürke napon, amikor útnak indultam, kicsit nehéz volt a lelkem, mert teljesen ismeretlen világnak vágtam neki. Kicsit tartottam a nehézségektől, és lám, később kiderült, hogy nem is alaptalanul.
 
Maga az idejutás három napig tartott, azonban megelőzte még jónéhány gyötrelmes nap.
A fergeteges” 4 G-s internet ellenére kész lidércnyomás volt megtalálni és megvenni a megfelelő repülőjegyet. Amint kiválasztottam egy jónak tűnőt, buzgón elkezdtem a kattingatást, kitöltöttem a sok baromságot, amit kértek, a legvégén meg ott villogott az üzenet: ez a jegy nem elérhető. Akkor mi a túrónak van ott??? És ez a játék ment napokig, majd beleőszültem...
Közben X utazási irodában is érdeklődtem – mert több útvonalon is lehet ide repülni –, és a hölgy, akitől már nem egy jegyet vettem, belesóhajtotta az arcomba, hogy igen, valóban nagy szívás Dohában (Qatar) egy egész napot várni a repülőtéren a csatlakozásra...
Végül Y utazási irodán keresztül vettem jegyet, de ők sem a korrekt tájékoztatásról híresek...
Ez akkor derült ki, amikor nem tudtam az ülőhelyemet online kiválasztani, ezért beballagtam a Qatar Airways irodájába. Ott kedvesen rám mosolygott az ügyintéző kisasszony, és ártatlan arccal megkérdezte: Önnek nem mondták az X és Y irodában, hogy tekintettel az egynapos dohai várakozásra, a Qatar Airways vendége erre az időre?  Ingyen biztosítanak szállodai szobát, transzfert oda-vissza, egész napra étkezést és természetesen vízumot! Sajnálkozott is egy kicsit, hogy ötcsillagos szállodában épp nincs szabad helyük, csupán a négycsillagos Safir hotelban tudnak elszállásolni.








Megnyugtattam a hölgyet, hogy tudok kompromisszumot kötni...

Azon még eltűnődtem egy darabig, hogy ezt az elhanyagolhatónak semmiképpen nem nevezhető részletet vajon miért kellett az ismert és agyonreklámozott utazási irodáknak elhallgatniuk?










Igy esett, hogy úrizálhattam egy igen nagyot Qatarban, ahol épp nemzeti ünnep volt.
Nem gyenge a hely, ráadásul a benzinnek ötven forint literje...
Mondanom sem kell, a téli hacukámban majd szétsültem érkezéskor, olyan meleg volt:  huszonnyolc fok, így egyből át kellett öltöznöm nyári cuccba.




























...

 
Indiában kicsit másképp működik a repülőtér, mint bárhol máshol a világon. Az útlevél kezeléshez ugye sorban szoktunk állni. Itt lazán félrelöktek, tolakodtak.  Semmi nem mutatta, hogy honnan megy a következő járat, ezért meg kellett kérdeznem. Mondták, hogy nyugi, üljek fel erre a kis guruló micsodára, odavisznek a megfelelő terminálhoz. Mentünk egy darabig, majd egyszer csak megálltunk, a vezető kivágódott és eltűnt. Fogalmam sem volt róla, hol vagyunk, de a hely cseppet sem hasonlított egy terminálhoz. Elkezdtem forgolódni, majd egy rutinos külföldi mutogatta, hogy azzal a lifttel kell felmenni. Odafönt irgalmatlan tömeg várt a bejutásra, és miután kivártam a soromat, egy katona elhajtott, hogy nem itt kell bemennem, hanem az épület másik oldalán...
Ezzel csak az volt a gond, hogy Qatarból a repülő késve érkezett, és már indult volna a helyi érdekű. Amikor végre bejutottam a másik bejáraton, már vártak. Soron kívül végigtoltak a még szükséges formaságokon, egyből kivittek a géphez és már indultunk is... egy légcsavaros, múlt századból itt maradt kis valamivel. Tisztára Indiana Jones feeling volt, épp csak a disznók nem röfögtek az arcomba.



 

Ötszáz állandó, bentlakásos gyerek van itt, és ugyanennyi jár be naponta az iskolába, így összesen ezren vagyunk.
Számomra csak itt tudatosult, hogy ezek mind leányok, kicsitől a felnőttig. Tuti, hogy erre a sok áldott életű magyar atyafi, vagy inkább atyanő egyből eljátszik a gondolattal, hogy pont ezért jöttem ide...
(De szeretem az ilyen, nem a saját boldogtalan életükkel foglalkozó arcokat, olyan szívesen körbecsókolgatnám őket!)
Mindenesetre másnapra megszoktam ezt az eddig nemigen tapasztalt körülményt. “Uncle San” megérkezett, ahogy itt szólítanak.
 




Először ki kellett ebrudalni a szobámból a csótányokat, amelyek azért időről időre visszalátogattak. A gekkók maradhattak. A fürdőszoba sem okozott különösebb meglepetést, s a jobb napokat látott boyler is ott díszelgett a falon, de természetesen nem működött. A reggeli
erőteljes hümmögést, amit a hidegzuhany váltott ki belőlem, egy idő után meg lehetett szokni.









A budi a szokásos szlovák típusú – innentől indiai is –, épp csak le van rakva. Nem igazán érdemes mocorogni rajta, mert különben úgy járok, mint egyszer Szlovákiában, amikor meggondolatlanul fészkelődtem: Kifordult alólam a szerkezet, darabokra tört, és kézzel kellett a már betálalt „anyagot” betessékelni a lyukon, a maradékot meg nylonszatyorban vittem ki... Szóval ne táncolj Indiában se a budin!
S ha már témánál vagyunk, hát a kaja az fergeteges! És az is, ahogyan távozik egy idő után. Aki székrekedéssel küszködik, annak ide kell jönnie! Isten kegyelméből jómagam nem szenvedek ebben, de itt nem kell sokat gondolkodni: Különösebb biztatás nélkül távozik, aminek távoznia kell, a csípős dolgoknak köszönhetően.




Gyakran eszembe jut, hogy ezért az indiai kajáért Budapesten mennyit fizetnek az emberek. A konyhában a földön aprítják a friss zöldséget, ahol mellesleg a csótányok is szép számmal korzóznak. De ugye kell a kajába az ételkiegészítő...
Hátul ott a tehenészet és a nagy konyhakert is, így meglehetősen önellátó a hely. Igencsak élvezem, hogy nem az élelmiszeripar mindennapos vegyihulladékát kell ennem, hanem aznap leszedett zöldséget, gyümölcsöt!















Rajtam kívül mindenki kézzel eszik, így aztán hamar otthonosan éreztem magam. Eleinte furcsállották, mire jó azt a kanalat annyit nyalogatni? És ebben igazuk is van, hiszen ők eggyel több érzékszervükkel élvezik az evést!




 
A nagyváros, ami innen egy órányira van, elég zsúfolt, de megérte bemenni azért az egy pohár frissen sajtolt citromos-gyömbéres cukornád italért!
Soha nem cserélném ezt el Coca Colára meg egyéb nyugati nyomorúságra!
És harmadába se kerül…


 
Hálás vagyok Istennek, és bizonyos szempontból a helyemen érzem magam, mert sok év parlagon heverés után itt minden tálentumomat használni tudom, sőt még azokat is, amelyek létezéséről eddig halvány sejtelmem sem volt.
Taníthatok hangtecnikát, zenét, gitározást, video/kisfilm készítést-vágást, fotózást, énekvezetést. Esténként kisfilmeket vetítek, rendbeteszem a sok elhanyagolt számítógépet, stb. Gyakorlatilag reggeltől estig van elfoglaltságom.
 


Az internet használata nem éppen a megszokott módon és tempóban zajlik: egyetlen internetes drót van az otthonban, erre jár rá mindenki, már akinek lehet.
Egy aprócska programot jó esetben 4, azaz négy óra alatt lehet letölteni... 14 KB/secundumos “sebességgel”. Összehasonlításként ez olyan, mintha beállnánk zuhanyozni, és percenként csak egy csepp víz jönne ki a rózsából. Hát igen csak sok ideig tart a dolog. Ezt tetézte még, hogy időnként bepattant egy okos ember az irodába, és se szó, se beszéd lekapcsolta a modemet!
Igy konkrétan három napba telt, amíg végre sikerült letölteni egy programot...
 




A gyerekek illedelmesek, látszik rajtuk, hogy ők nem az idióta, mobilnyomogatós-zselés hajú generáció. Meglehetősen – szerintem túlságosan is – nagy a fegyelem, reggel ötkor kelnek, este kilenckor fekszenek, és egész napra megvan a szigorú beosztásuk.




 Étkezés után mindenki elmosogatja a fémtálját, felseprik az étkezőt valamint az udvart, ami nem kicsi.


Délután mindenki kint játszik egy órát, és megható látni, hogy a kisebbek még tudják mi az a játék. Maguk csinálnak hozzá eszközöket, például leőrlik a téglát, azzal festegetnek és “sütnek” süteményt.


















Külön áldásnak éreztem, hogy pont karácsonyra érkeztem meg. Az ünnepi összejövetelen többször hanyatt dobtam magam a gyönyörű színes ruhák láttán.











Má’ bocsi, de eszembe jutott az eszement pesti divatőrület, s hogy havonta hány tízezret költ magára sok ember ruházkodás címén – ami még nem lenne baj –, és milyen arccal vonulva viselik legújabb divat szerinti cuccaikat! Majd szétesnek az erőlködéstől, úgy feszítenek bennük. “Ime, itt vagyok én, a baromi jó nő/pasi, tessenek megcsodálni!”

Megvallom őszintén, ezt én igencsak szánalmasnak találom. Ráadásul egyáltalán nem olyan csinosak... innen nézve. Igaz, Armani úrnak és a barátainak is meg kell élnie valamiből…





Az itteni átlagos, vidéki leányzók évi szinten elég keveset költenek ruhára, ám a természetes szépségükkel magasan csinosabbak, mint a pesti “divatkatonák”... (Itt arra az “egyenruhára” gondolok, amiben minden harmadik nő parádézik fővárosunk utcáin. Elég unalmas látványt nyújt a több ezer egyforma cucc, amelyet csak még inkább elszürkít az egyéniség teljes hiánya.)
Errefelé senkinek sincs beteges feltűnési viszketegsége, és nem kopácsolja végig naphosszat az irodát meg az aszfaltot a kopogós sarkú csizmájában, cipőcskéjében, mint egy lelkes aszfaltharkály... Tudom, hogy ez a nők szemében állati csini, de ha nekem meg az lenne a menő, ha folyton egy zajos kereplővel a kezemben járkálnék, ugyanezek a kopácsolós nők hamar elküldenének a paszulyba. Szerintem ők még egyszer sem gondoltak bele, mennyire zavaró ezt másoknak hallgatni egész nap…
De a mai világ sajnos ilyen: nagy ívben letojjuk a másikat.
 

A karácsonyeste a gyertyafényes felvonulással hosszú időre emlékezetes marad számomra.







 

     A zenei élet itt meglehetősen gyerekcipőben jár – hogy mást ne írjak –, így az énekvezető csapattal ezen a téren is dolgozom.
Mármint azokkal, akik eljönnek.
A minap egész délután gyakoroltunk az istentiszteletre és a rossz beidegződéseket próbáltuk jó helyre tenni. A billentyűs leányka egyetlen ujjal nyomkodta a dallamot, a másikkal adagolta a dobgépet. Igen ám, de akkordot nem váltott, így a dalt végig C-dúrban nyomatta. Magyarul: ezzel az egy akkorddal énekeltük végig az egész éneket! Idővel ezt is kiküszöböltük, habár eleinte nem értették, miért kell több akkord egy énekbe?
Az esti istentiszteletre, miután minden gyerek bejött a kápolnába, egy sündisznó jellegű leányzó – olyan undok kisfőnök-féle – mindnyájunk meglepetésére szó nélkül odapattant a szintihez, mindenkit félretolva, és végrehajtott egy egyórás terrorista merényletet minden jó hallású ember ellen. Miközben bömböltette a szintit, össze-vissza tekergette a beépített dobgépet, mire kb. öt perc keresgélés után megtalálta a megfelelő ritmust. Ekkor elkezdte keresgélni hozzá a dallamot, s miután mindez összejött, a dobgép ritmusától függetlenül elkezdte egy ujjal nyomkodni a szólamot. És ezt nekünk minden ének előtt végig kellett asszisztálnunk… Minderre az tette fel a koronát, amikor egy hatnyolcados éneket rezzenéstelen arccal négynegyedben tolt végig!
Na már most ezzel az a baj, hogy a gyerekek ezt a zenének nevezett katyvaszt szívják magukba. Természetesen ez a Zenezseni egyszer sem volt ott a próbán, ahogyan azok sem, akikre még igencsak ráfért volna...
A kérdés itt is jogos: Miért van az, hogy pont az az ember nem fogadja el a segítséget, akinek a legnagyobb szüksége volna rá?
Mindenesetre csak csendben félrehúzódtam, és mint kiderült, jól tettem. Másnap az intézetvezető behívta az egész csapatot az irodájába, és alaposan rendbetette a dolgot. Nekem meg sem kellett szólalnom. Volt aki sírva ment ki, de sajnos nem a megbánás könnyeivel, mert azóta is dúl-fúl... azt sajnos nem tudjuk, hogy miért. Talán azért, mert rádöbbent, hogy a passzátszél már nem körülötte fordul meg!
Mindezek után elmondta a vezető, miért vagyok itt, mit szeretnék, mik a lehetőségek, majd feltette a kérdést, hogy ki szeretne ebben részt venni? Ott volt az összes énekes, hegedűs, gitáros, hangtechnikus. Ekkor megdöbbentő dolgok történtek. Dulifuli Sünkisasszonyt kivéve mindenki egyöntetűen kinyilvánította, hogy csatlakozni szeretne, így elindultunk a kápolnába próbálni, három órakor. Eszméletlenül jó és szuperáldott délutánunk volt, nem tudtam őket elzavarni még szünetre sem, egészen vacsoráig nyomtuk a bulit...
A hegedűsök, gitárosok nem játszottak évek óta, s most teljesen kivirultak, és gyakoroltak estig, az énekesekkel együtt. Én csak ültem ott meghatódva közöttük, és baromira élveztem ezt a kis lelkes társaságot!
Naplemente környékén ősi indiai énekeket kezdtek el énekelni spontán módon, ami teljesen kiütött, annyira gyönyörű volt!
Elbőgtem magam csendben: Mennyire jó hozzám Isten! Éreztem és élveztem, ahogy megmutatta az Ő jóságát ezeken a csodálatos gyerekeken keresztül... abszolút meg nem érdemelten részesültem belőle!
És rá kellett döbbennem, hogy bár sok mindent tudok tanítani a gyermekeknek, de nekem kell itt a legtöbbet tanulnom...
Hogy mit is, az később derült ki.
 













  Kodály Zoltán tutira forog a sírjában attól, amit itt zene gyanánt elkövetnek az énekvezetők. Ahogy Ugandában feltettem magamban a nagy kérdést, itt is fel kellett tennem, nevezetesen, hogy a facebookozás helyett miért nem töltik le inkább az aktuális ének kottáját és akkordmenetét a netről? Eszükbe sem jut. Évek óta… Csak néznek rám, hogy minek az?
De megéri, mert a kicsik az alkalom után csillogó szemekkel köszönik meg ezt a számukra új élményt. Bennük még él és romlatlan a zeneiség.


 

      A szilveszteri buli szó szerint hátul az istállóban volt, a tehenek között. Ebből rögtön ki is derül, hogy nem a vezetőség hívott meg...
Nem egy szokványos estének néztünk elébe. Életem második, igazán értelmes szilvesztere volt ez, a többire jobb nem emlékezni. Az elsőt tizenéves koromban éltem át. Anyámmal töltöttem az óév utolsó napját és azt kértem tőle, hogy készítsen sok franciasalátát és főzzön egy kicsivel több virslit, mint amennyit meg tudok enni. (A gyülekezeti bulikon sose jutott nekem, és mindig arról ábrándoztam, hogy talán egyszer én is teleehetem magam efféle finomságokkal.)
Most az itt dolgozó nepáliak hívtak meg, akik igen kedves emberek és főleg természetesek. Alacsony termetűek, mosolygósak. Átlagban egy-két fejjel vagyok magasabb náluk, és sajnos ennek megfelelően nagyobb az arcméretem is – pedig igyekszem. A legidősebb közülük harmincéves, így apjukként tisztelnek és úgy is szólítanak.









Ahogy este ballagtam az istálló felé – e körül laknak a nepáliak kicsiny házaikban –, valami elképesztő nyugalmat árasztó csend fogadott! A tehenek már nyugovóra tértek a kicsinyeikkel, és mit sem tudtak arról a sok megbuggyant emberről, akik a világ más tájain éppen hiábavalóságokat műveltek, irdatlan zajjal... Csak álltam közöttük és arra kellett gondolnom, hogy ezek a tehenek itt értelmesebbek sok embernél, magamat is beleértve persze. Ám a nepáliak noszogattak, hogy menjek teát inni. Nos, amit eddig tea címszó alatt  ittam, az egészen más volt. Itt valami különleges keveréket isznak, és a nyílt tűzön főzik a tejjel együtt.






































Egyből odakucorodtam – volna ­– a tűzhöz, de a házigazda betessékelt a szobába és ott ültetett le. Gondoltam, ha ez a teaivás ceremóniájához tartozik, akkor megéri. Lassan azonban rájöttem, hogy ez csak a tisztes vendégnek szól, így „kikéredzkedtem” a többiekhez. Rohantak utánam egy székkel, és nem vágták, hogy miért érzem magam jobban guggolva a nepáliak között, mint egy ronda műanyag széken ülve, egyedül a szobában?


Különös istentiszteletre készülődtek Isten csillagos ege alatt, a tehenek társaságában.
Középen a földre terített szőnyegekre telepedtünk le, közvetlenül melletünk ezalatt készült az ünnepi vacsora. Nem gyenge: tehén itt, kaja a tűzön ott! Beleképzeltem mindezt egy református, vagy akármilyen templomba... Megvallom, élvezném!















Az állam persze végig a földön hevert a rengeteg új élménytől, úgy kellett a végén fellapátolni...





Az éjféli lakoma előtt újból betessékeltek a szobába, mert mindenáron azt akarta a házigazda, hogy ott egyek egyedül az asztalnál. Mondtam neki, hogy köszönöm a figyelmességet és főleg a megtiszteltetést, de ne toljon má’ ki velem! Hadd egyek én is a földön a többiekkel! De úgy gondoltam, azé’ valami kis kompromisszumot kell má’ itten kötni, hogy megnyugodjon, így elfogadtam a kanalat, amit felkínált.







Mindenki meglehetősen élvezte az evést, ezt félreérthetetlenül kifejezésre is juttatták gigantikus csámcsogással és böfögéssel. Azannyát, gondoltam magamban, ezek aztán tudnak jóízűen enni!
Fel sem tűnt senkinek ebben a gasztronómiai környezetben, hogy eleinte köpni-nyelni nem tudtam, olyan csípős volt a kaja, de aztán baromira élveztem, ahogy a kicsorduló nyálam – amit lehetetlen volt visszatartani – időnként a földre csöppent.


 





Mindezek után jött az ünnepi műsor, s a leánykák sorban táncra perdültek a szuper "Hi-Fi torony" számomra elképesztően torz hangjára, mely pesze senkit nem zavart. Engem se, mert mondanom sem kell, eszméletlenül jó volt igazi nepáli néptáncot látni!











Éjfél után, visszafelé menet még elidőztem a teheneknél, és valami földöntúli békesség áradt szét bennem. Megváltónk tudott valamit, jó oka volt arra, hogy istállóba érkezett erre a Földre...
 
Többször körbejártam bolygónkat, alig van olyan pontja, ahol ne éltem volna. Nagyon sok kedves és nagyszerű emberrel találkoztam, de e gyerekek közül jónéhányan az eddigiekhez nem hasonlítható módon ragyognak bele élettől igencsak meggyötört lelkembe. Őket még nem fertőzte meg a nyugati világ tenger sok mocska, hiábavalósága, meglátszik rajtuk, hogy nem a média irgalmatlan nagy baromságain nőnek fel, nem a Music TV-t bámulják naphosszat.
Elképesztően ártatlanok, a szó nemes értelmében. Pár perc alatt sokukkal olyan szinten lehet bármiről beszélgetni, amilyenre otthon jónéhány emberrel sajnos egy év alatt sem jutottam el. Mindenről megvan a véleményük, mégsem osztják egyből az észt, mint ahogy azt oly sok ember előszeretettel teszi.
Ja, és valamiért egyik se kérdezte még meg, mint a háromdiplomás agyak, hogy a levetített kisfilmeket a Facebook-ról töltöttem-e le.

 


       Egyik nap elmentünk az intézet farmjára, ahol öt legény túrja a földet, neveli az állatokat naphosszat. Meglehetősen szerény, de igazán lenyűgöző környezetben élnek. Full bio, ahogyan ezt trendi dumával mondanák.
























Ja, az is bio volt töményen, ahogy az egyik tehén lazán levizelte az almot tisztító srácot, aki erről az igencsak kiadós biozuhanyról tudomást sem vett. Épp csak lesepregette magáról, és ment tovább. Marhára irigyeltem ezt a csávót a rendkívüli nyugalmáért! Bárki más sikítozva elrohant volna, hogy miután letépte magáról a ruháját, több liter fertőtlenítőt vagy tusfürdőt locsoljon magára...






Az egyik legény simán felkúszott kókuszdiót szedni a körülbelül tizenkét méter magas fára. Nem volt lift, ezért aztán mezítláb s puszta kézzel tette a dolgát. Még benne volt a hajnal hűvöse (nem a legényben, hanem a kókuszdióban). Felséges ital ez így. Sajnos a „Nyugat” nyomul ide is befelé, igy idő kérdése, ezt mikor cserélik fel divatos „műanyag” löttyökre, amik eszelősen drágák is, azon túlmenően, hogy mennyire hitványak és igencsak egészségtelenek.



 
                  A környékbeli kis falvak mindennapi élete merőben eltér a miénktől.













































Az asszonyok a folyóban mosnak a családjuknak, de mosodai szolgáltatásként is. Lelki szemeim előtt egyből megjelent a mosógépem… Megvallom, én nem csinálnám ezt mindennap, ha asszony lennék.





























A farmon, a földön kuporgó, ételt készítő nő láttán egy röpke pillanatra felidéztem a mi már-már steril konyháinkat, azután behatóan fürkésztem a tüsténkedő szakácsnő arcát. Nos, bármennyire is kerestem rajta aggodalom nyomát a higiénia teljes hiánya miatt, sehogysem tudtam felfedezni (egy magyar háziasszony rohant volna egy flakon Domestosért és előbb felsikálja a kövezetet minimum tízszer, mielőtt nekilát a főzésnek). Pedig az igazsághoz tartozik az is, hogy a csupasz kezével teszi tisztába magát az árnyékszéken (WC-papír ugye nincs!), majd egy kis vízzel való lelocsolgatás után ugyanezzel a kézzel vagdalja a zöldséget… És mégis, mindezek ellenére a világ egyik legfinomabb kajáját fogyasztottam el – persze közben nem gondoltam bele a részletekbe.











A „fürdőszoba” láttán is hazagondoltam, mert itt sok helyen ez nem egyéb, mint egy ótvaros falból kilógó csap.










Szóval sok szavunk nemigen lehet otthon. Ha valakinek mégis lenne, idejöhet egy kis tanulmányútra! Talán kisebb lesz az arcmérete, és nem kell kimennie Ferihegyre, hogy meg tudjon fordulni. (Ezt má’ régebben is elsütöttem, de még mindig teccik.)

 



         Egyre inkább látom, mennyi tehetséges gyerek hever itt parlagon. Igen nagy szükség lenne jónéhány művészeti szaktanárra!
Nem vagyok igazi zenetanár, de amit tudok, azt az eddigi zenei munkákon túl, heti két napban hat különböző osztálynak tanítom az iskolában. Eszméletlen, mennyire aranyosak tudnak lenni. Amikor a páréves gyerekek úgy énekelnek az arcomba, hogy a hangerő majd kitolja a szemem, szinte kiesik a gitár a kezemből az élménytől!
Valahányszor a szemükbe nézek, valami elképesztő őszinteséget, tisztaságot, nyíltságot és bizalmat látok benne.
 



           Az örömök mellett azonban a nehézségeket is meg kell osztanom.
Vannak itt is „igen okos” és „mindenhez kitűnően értő szakemberek”. Ismerős, ugye?
Csak két példa a sokból: A minap éppen szereltem és állítgattam a projectort, mert szembántóan csálé volt a kép. Igaz, ez évek óta nemigen zavart senkit. Engem egyből. Egyszer csak megjelent az OKOS EMBER, és elkezdte oktatólag magyarázni, hogy most zizis lett a kép, eddig nem volt az. Mondom neki: Negyvenméteres analóg kábellel ilyen szokott lenni, mert ezt maximum 2-3 méteres kábelre tervezték. Miután értetlenkedve elment a Szakértő, a hangászkisasszony csak mosolygott, mert kezdettől ilyen zizis volt a kép.
Ráadásul ez az alak a zenéhez is ért! Miután két hete kezdtük el a tanulást az énekvezető csapattal és készültünk a vasárnapi istentiszteletre, Mindenhezértő atyafi nagy hangon számonkérte, hogy a hajnali áhítatokra miért nem készülünk ugyanígy? (Ez minden reggel fél hatkor van.) Próbáltam neki elmagyarázni, hogy alig két hete kezdtük az egészet, és igen nagy eredmény, hogy már tíz éneket normálisan meg tudtunk tanulni. Megnyugtattam, hogy idővel ezt a tudást a reggeli áhítatokon is tudják majd hasznosítani.
Hogy engem mindig megtalálnak az ilyen alakok!!!
 


Naponta tanulunk, gyakorlunk, és szombat-vasárnap összpróbát tartunk.
Betanuljuk a kórussal is a mozgást, koreográfiát, tapsot, miegyebet. Nem volt könnyű, mert sokan megszokták, hogy olyan szenvedő arccal álljanak a színpadon összekulcsolt kezekkel, mint akik épp azzal küzdenek, hogy be ne pisiljenek. A többi vakarózott, a körmét piszkálta – vagy éppen az orrát...
Volt, aki csak szombaton jött el próbára, vasárnap már nem. Ekkor megemlítettem a csapatnak, hogy csak azokat várom a színpadra, akik becsületesen dolgoztak, mert szerintem így korrekt. Jöttek ám a távolmaradt lányok, hogy ők is szeretnének beállni. Kérdeztem tőlük: Hol voltatok próba helyett?  Hát aludtak!
Na, akkor jó pihenést továbbra is! Naná, hogy zokon vették, de mondtam nekik, hogy ez az ő saját választásuk volt. Erre jött az újabb duma, hogy ők tudják az éneket. Kérdeztem: Melyik verziót? Mert mi itten azon igyekszünk, hogy a hatnyolcados éneket ne négynegyedben énekeljük!!!
 
De van itt más is... Mivel az ötszáz gyerekből összesen két, azaz kettő darab billentyűs csajszi van, ezért az intézetvezető elrendelte, hogy nekik kötelező minden próba, hogy fejlődjenek. Szerinted akárcsak egyszer is eljöttek???
Egyikük a Zenezseni, akiről már írtam, de a másik is ezt a színvonalat hozza. Legutóbb képtelenség volt vele zenélni, annyiszor rontott akkordváltást – mert csak egy akkordhoz szokott.
Azé’ vártuk őket hétfőn… nem jöttek. Kedden se, sem semmikor. Szinti nélkül meg nem tudunk dolgozni, ezé’ öreg fejjel belevágtam a szintitanulásba. (Most mondd!!!) Nem túl bonyolult, csak a fehér meg fekete billentyűket kell megfelelő sorrendben nyomogatni, és hozzáadni a ritmust, zenét. Ezt lehet rögzíteni is, így felvettem az egész repertoárt. Ráadásul több lelkes jelentkező akadt a szintitanulásra, akik meglepő módon harmadnapra már jobban játszottak, mint dicső elődeik...
Igy már volt mire gyakorolni.
És eljött a szombat, amikoris megjelent az Egyakkordos csajszi – miután mi már mindent megtanultunk!
Szerinte nem kell próba, ő eleget tud. Na, pont ettől a „tudástól” és főleg mentalitástól mentsen Isten! Nem szóltam semmit, csak megkértem a hangászkisasszonyt, hogy rendezze be nekünk a színpadot úgy, ahogy vasárnap lesz. Majd csendben megnyomtam a Start gombot és nekiálltunk próbálni. Az Egyakkordos Zenetudós sértett, ugyanakkor drámai kivonulását nem részletezem, Operaházba illően jól sikerült!
 
A vasárnapi éneklést az előbb említett hölgy vezette a „szokott” módon, azaz egy akkorddal, egy ritmussal végigtolt vagy nyolc éneket. A gyerekek immel-ámmal énekeltek. Ezt túlélve jött a mi lelkes kis csapatunk, akiket hatalmas tapssal fogadtak a gyerekek, s olyan hangerővel és lelkesedéssel kezdtek el énekelni, hogy a hangnyomás a színpad hátuljába tolt. (Ötszáz torok!!!) Miután levakartam magam a hátsó falról, oda kellett rohannom a keverőhöz, mert erre nem voltam felkészülve, és most igencsak fel kellett tolnom a zenét, hogy halljuk! Elképesztő éneklés, zenélés, tánc, taps volt végig, gyönyörűséges istenélménnyé vált ez mindnyájunknak! Nagyon hálás vagyok Istennek – és persze a kis tanítványaimnak is, akik rendkívül ügyesek voltak!
 


        Ám ahol jó dolgok készülődnek, ott a Sátán is megjelenik, és sajnos marad is…
Próbál vastagon keresztbe tenni, és csak az nyugtat meg, hogy Isten mindig nagyobb és erősebb nála!
Jött egy nőnek éppen nem mondható, önmagát főnöknek kikiáltó valaki Új Delhiből. Nem lopta be magát túlságosan a szívembe: Inkább hasonlít egy hatalomra éhes, arrogáns, észosztó – magyarul mindenbe belepofázó – egyénhez, akit ha lehet, nagy ívben el kell kerülni. Nem tudom, mi a végzettsége, de úgy tűnik, legalább húszféle szakmai képesítése van s ugyanennyi diplomája, annyi mindenhez „ért”...
Arról kezdett hablatyolni, hogy az idejövő külföldieket általában felkészítik a kulturális dolgokra, mielőtt idejönnek. Nem akartam az arcába vágni, hogy erre neki is volt fél éve, mégsem tette!
Simán leseperte az asztalról azt a tényt is, hogy igen sok évig dolgoztam már árva gyerekek között, ebből fél évet Sri Lankán, így van fogalmam arról, mi az az Ázsia, árvaház, meg gyerek. Utána beledumált olyan dolgokba, amikről gőze sincs, simán berombolt a próbánkra, és egyből intézkedett, mit hogyan kell csinálnom. Ugyan idősebb és tapasztaltabb vagyok nála, plusz végigzenéltem az életemet, de ezzel egyáltalán nem foglalkozott, csak nyomta az arrogáns, süket dumáját.
Egy pillanat alatt leterhelt, s egy napba telt, mire nagyjából kihevertem. Pusztulás járt a nyomában, és pár másodperc alatt egyértelművé vált: A Sátán küldte ide, hogy eltapossa gyönyörű, bimbózó virágainkat, sárba tiporjon embert és örömeit.
Mindezek után durván keresztbetett nekünk, amitől igencsak kiakadtam: Megvonta a csapattól a próbákra szánt idő nagy részét! Nem fogod elhinni, mivel indokolta!!! Ehhez tudni kell, hogy a nap este fél hét után tér nyugovóra, tehát hét körül van csak sötét.  Kitalálta, hogy a lányoknak sötétedés előtt vissza KELL menniük a szobáikba. Fél hatkor, hogy ne legyünk „sötétben” a kápolnában...
Totál nem normális dolog ez.  
Alapvető lenne a bizalom, s hogy a munkámat érintő dolgokról tájékoztassanak, és közösen hozzunk döntést! Finoman szólva hülyének néz, semmibe vesz ez a nő.
Minimum annyi a probléma mindezzel, hogy személyemen túlmenően lealázta azt, aki meghívott engem ide, valamint azokat is, akik erkölcsileg, anyagilag támogatták az utamat!
Ezenkívül igen értékes szellemi tőkét is hoztam ide, önkéntes felajánlásból, továbbá három hónapot arra szántam az időmből, az életemből, hogy ezt a lehető leghatékonyabban használhassam fel. Ám ez neki mind nem mond semmit...
De nem csak engem döngölt a földbe! Durván belepofázott az iskolai zenetanításba is: A képzett igazgatónőt és helyettesét (személyemmel együtt) besöpörte az asztal alá azzal, hogy tök hülyék, itt egyedül ő ért a dolgokhoz. Azok meg csak hümmögtek...
Amikor elment közülünk Job 2012-ben, ez a nő ragadta magához a hatalmat, s mivel hatalmas és undorító pofája van, azóta is mindenki bekakil itt tőle, pedig felnőtt férfiakról van szó. Ezt ugyan nem értem, mert én simán szájba vágtam volna már a legelején, hogy takarodjon innen!
 
Sok itt a szomorú sorsú gyermek, akik extra szeretetre lennének méltóak!
Ehhez képest olyan embertelen baromságokat vezettek be fegyelmezés gyanánt az elmúlt évben, hogy Job atyafi, aki ezt az árvaházat alapította, tutira forog a sírjában, nekem meg sokszor égnek áll a hajam...
Amig Job volt itt a vezető, minden csodásan ment, a gyerekek szabadon mozoghattak, ő pedig sokat sétált, énekelt velük. Egy nagy, vidám család voltak.
Job apja volt az apátlanoknak, s ha a gyerekek meglátták, futottak elébe és ölelgették.
Sajnos ez a múlté. Sokukkal beszélgetni is elég nehéz, mert meg vannak félemlítve, a szemük állandóan azt lesi, mikor kell eltűnni a kiabáló nevelő elől, aki kemény kiképzést kapott otthon s ezt hozta magával. Napi egy órát lehetnek a gyerekek az udvaron, de azt is szigorúan korlátozzák, hogy azon belül hol tartózkodhatnak. Pedig óriási a park, ott a játszótér is, ahova már nem mehetnek...
Az intézményt körülvevő kőkerítés és a kapunál lévő éjjel-nappali őrség mellett, ami tök jó és igen szükséges is, ebéd és vacsora után egyből beterelik a gyerekeket a szobáikba, és lelakatolják a bejárati ajtót. Éjjelre még kutyákat is engednek a belső épület folyosóira!
És ez így volt a karácsonyi szünetben végig, és így van minden szombat-vasárnap: A gyerekeknek egész nap a szobáikban kell „rohadniuk”!
Gyerekeknek… akik egész nap tudnának rohangálni, és itt aztán jó idő is bőven van hozzá. A reggeli udvarsepregetést használják ki időnként extra futkározásra. Én nem mehetek be játszani velük vagy meglátogatni őket, el vagyok tiltva az épülettől, csakis a földszinti irodába léphettem be – egy ideig, amig ki nem rúgtak onnan is. Miattuk vagyok itt, és el vannak zárva tőlem. Elég megalázó ez és igen nehezen viselem, mert nem ebben élek. De az az Ige jött elém, hogy maradjak csendben, az Úr hadakozik érettünk!
A gyerekek elviselik ezt a helyzetet. Rendkívüli az alkalmazkodó képességük, nem panaszkodhatnak – meg lett nekik tiltva –, de mondogatják, hogy mennyire más volt itt minden kezdetben, és mennyi minden változott az utóbbi időben, sajnos rossz irányba...  




Az internettől az otthonban minden gyereket és felnőttet eltiltottak, mert egy éve „valaki éjjel is internetezett”. Egy éve!!! Akkor lebontottak minden internetes cuccot, és maradt az egy szál drót.
Ugyanekkora gigantikus baromság, hogy nem mehetnek a többi épület közelébe, mert “tavaly két lány megpróbált kimászni a hátsó kerítésen”.
A sok tehetséges leány nem tud a művészetében fejlődni, mert tanár ehhez nincs, és az internet adta lehetőségektől is eltiltják őket. Pedig ott a youtube pl., rengeteg keresztyén művészeti anyagot le lehetne onnan tölteni – felnőtt felügyelete mellett –, és legalább abból tudnának tanulni. Totálisan ki vagyok ezen akadva, hogy NEM LEHET!!! Egy fafej miatt szív az egész gyereksereg!!!
Ez – és még sok más – totálisan életellenes, köze nincs az egészséges gyerekneveléshez, a fejlődéshez. Európai ember számára időnként meglehetősen érthetetlen, teljességgel értelmetlen, brutális és embertelen dolgok fordulnak itt elő. S ahogy nyilvánosan megalázzák a gyerekeket... Nos, Ausztráliában ennek ezrelékéért sittre vágnak bárkit az emberi jogok megsértéséért!
Bárcsak Isten mielőbb elmozdítaná innen a nem idevalókat és ehhez a helyhez méltó embereket tenne ide, akik szeretik a gyerekeket!!!
De ez most sajnos lehetetlennek tűnik...


 
      Időnként bejutok a városba, s a mellékelt képek után nekem senki ne mondja többé, hogy rosszul öltözködöm, vagy alul lennék öltözve!!!





























 
       Egyik este a tehénistállóban zajlott az ilyenkor szokásos hindi fesztivál. Szépen felvirágozták a tehéntrágyát, gyümölcsöket tettek mellé a földre és egy pap mindenféle füstölővel szorgoskodott körülötte, majd az egészen átvezette a totál leolajozott, színesre festett szarvú marhát. Azt pedig, amin a tehénke átgyalogolt, utána mi szépen megettük. Nem volt rossz, s mint mondtam, az apró részletekbe itt nem kell belegondolni... Például abba, hogy ez egy istálló, ahová egész nap lepényeket potyogtat meg jó vastagon vizel a tehén és hogy ide lett pakolva a kaja...

















Csemege gyanánt utána fekete cukornádat rágtunk – szintén a trágya mellől valót –, amelyet nepáli barátom pucolt meg. Teleköpködtük frankón a szőnyeget!












        Aztán eljött az a nap, amikor kirúgtak az otthonvezető irodájából.
Amikor a sok vírustól megszabadítottam az itt lévő számítógépeket, majd gatyába ráztam mindet, fontos programokat telepítettem és végül egy profi videóvágót – amivel mindennap dolgoznak –, akkor érdekes módon nem voltam innen kitiltva. Most, hogy már megtanítottam a kislányt a videóvágó használatára meg minden gép OK, utána igen...
Szuper gennyes dolog ez. Egyszer csak berombolt a másik itteni nagyvezér, “A Főnök” az irodába és számonkérte, hogy mit keresek én itt, ahova tilos a külföldieknek belépni? Mi csak pilláztunk, hiszen miért egy hónap után jut eszébe ezt közölni és innen kirúgni??? Az is elhangzott, hogy külföldi még a nagykapun sem jöhetne be...
Most akkor mi van???


Na mármost, ha velem, felnőtt emberrel, egy tanárral így bánnak, elképzelheted, a gyerekekkel hogyan?
Amikor Job meghívott, egy szóval sem mondta, hogy a külföldiekre mennyi rendszabályozás, s ezzel együtt megaláztatás vár itten. Az intézet által küldött hivatalos meghívóban sincs benne a sok külföldiellenes cucc, és a honlapjukon sem szerepel, hogy csak akkor gyere ide, ha szuperidióta vagy!
Tán tegyem össze a két kezem, hogy kegyeskedtek beereszteni, és megengedték, hogy amiket eddig tettem, egyáltalán megtehessem???
Nincs az az elmebeteg, aki idejönne hosszabb időre, ha ezeket előre tudja! Hogy hívhatnak meg úgy vendégeket, hogy nem egyszer lealázzák őket?
Amikor megérkeztem, először beraktak egy ablaktalan patkánylyukba. Ezt meglátva egyből rákérdeztem, mik a lehetőségek ezen kívül? Erre azt a választ kaptam, hogy majd meglátjuk. Talán holnapután...
Nagy nehezen adtak végül egy valamivel jobb szobát, pedig ott állnak a hivatalosan erre a célra kialakított modern vendégszobák abban az épületben, ahol a gyerekek laknak és ahol a nevezett iroda is van. Job idejében az összes külföldi ott lakott!!!
Mielőtt idejöttem, három külföldi csajszi is volt itt, ám érdekes módon rájuk nem vonatkozott a “szabály”, hogy nem léphetnek be az otthon kapuján!!! Igaz, ők vastag bukszával rendelkeztek…
Ez diszkrimináció a javából! Nyilván nem mennék be a szobákba, de hogy fényes nappal még az épület irodájába sem léphetek be, ez abszurd!
Amikor nekiszegeztem “A Főnöknek”, hogy Job idejében hogyan mentek itt az ilyen dolgok, meg hogy mi volt a külföldi csajszikkal, sarokba szorítva érezte magát és elkezdett totálisan mellébeszélni!
Mondtam neki, hogy úgy látom, ez csak a felszín. A tényleges probléma még rejtve van előttem, van valami, ami nem tiszta, nem egyenes. Erre csak leszegte a fejét és hosszasan hallgatott... Azonban nem kellett sokáig várnom, hogy kiderüljön, milyen ördögi dolgokat művel itt a vezetőség!

Ez a “Főnök”, amikor idejöttem, nemigen foglalkozott velem – csak az otthonvezető –, pedig az lett volna a feladata, hogy először is köszöntsön, majd körbevezessen az intézményben, ellásson a szükséges dolgokkal, információkkal, és megmutassa az irodát, amit használhatok. Mindezt ő elmulasztotta megtenni. Milyen dolog hát egy hónap után azzal a dumával előállni, hogy az otthonvezető irodájába nem léphetek be, majd ő biztosít nekem máshol internetet meg irodát?? Pontosan ez lett volna a kötelessége, amikor megérkeztem!
Olyan szívesen az arcába nyomnám mindezt, számitógépestül, nyomtatóstul!
Amúgy egyszer sem jött ide hozzám, hogy köszöni a munkámat, pedig igen sokat invesztáltunk már belőle. Érdekes módon most megtalált. Az eredeti vállalásom többszörösét végzem – köszönet nélkül! Szó szerint “köszönet” nélkül, mert olyan peckesen jár-kel itten, s közben levegőnek néz mindenkit, egyszer se köszönne!
Magyarul: támogatás jöhet, de a külföldi inkább maradjon otthon, vagy ha már itt van, kussoljon, húzza meg magát!
Mindezek után felvilágosítottak, hogy az iskolában van wifi, mire a “Főnök” odavetette, hogy használjam azt.
Na itt kellett igencsak visszafogni magam, hogy ne tegyek kárt valakinek az arcában… Pont az ő dolga lett volna ezt első nap közölni, de nem tette! Hagyta, hogy egy hónapig végezzem a kulimunkát a szutykos gépeiken, hogy miután végeztem, lealázzon a kirúgással mások előtt!
Ez ám a virtus…
Meg az, hogy nemegyszer hivatkoznak a nagyon hivatalosan hangzó szabályokra, de miután ezt az állandó zaklatást megunva kértem tőlük egy írott példányt, egyből kiderült, hogy NINCS ILYEN!!!
Amit a “Főnök” éppen kiböffent magából aljas gonoszságból, az a szabály, ráadásul ezt ők maguk sem tartják be!


 
      Mindeközben zenei csapatommal rendületlenül dolgozunk. Kegyelem, hogy egyáltalán tudunk!
Az ezutáni istentisztelet eléggé sajátos volt... a rendkívül nyájas Vezető atya azzal kezdte – talán valami liturgia akart lenni nála –, hogy leordította a gyülekezetet. Nem kicsit… úgy tíz percen keresztül. Felnőtteket, vendégeket, engem, mindenkit lehordott. Meglehetősen ráhangolódtunk lelkileg az alkalomra! Kitűnő módja annak, hogyan kerülhessünk igen rövid idő alatt Isten színe elé megváltásért könyörögve, már a szokásos bevezető éneklés előtt.
Utána jött az elmaradhatatlan zeneesztétikai élmény: a szintiförmedvény. Isten azonban kegyelmes volt és túléltük maradandó károsodás nélkül.
Végül mi következtünk. Isten újból megáldott bennünket, és elég jó koreográfiát is sikerült összeállítanunk kis csapatunknak. A gyerekek újra ”tomboltak”. Sajnos a lelkész nem jött el, ezért a Vezető atya prédikált az iskolaszékekről, hogy vigyázva üljenek rajta, mert könnyen kitörik a lába. Ezt most komolyan írom! Elmondta azt is, hogy itt mindent megkapnak, legyenek hálásak.
Ez részben igaz, az anyagiak rendben is vannak, kaja, ruha, tanszer van, testileg fejlődnek, de pont a legeslegfontosabb hiányzik: az ”apai” törődés, szeretet, szabadság, teljes öröm! Ehelyett viszont bőven van lelki terror, megfélemlítés és rettegés.
Mindezek után – az istentisztelet zárásaként – az atya megbüntetett minket valami apró gyermeki fegyelmezetlenségért. Tizenöt percig teljes csendben kellett ülnünk!
Ez az ember nem százas, az tuti! Agyon dolgozza magát, miközben extrém hülye.
”Áldott” istentisztelet volt, annyi szent. Az atyának nulla érzéke van hozzá, hogy mi való a kápolnába és mi nem! Abszolút kiakadtam ezen és igen szomorú lettem. Hogyan lehet az áhítat helyét ennyire érzéketlenül, durván semmibe venni???
Hát úgy, hogy egyszerűen semmibe veszi a másik ember lelkét!!!
De ugyanezt csinálja minden reggel az áhítaton is – és ezt nekem mind végig kell hallgatnom –, azaz a gyerekek úgy kezdik a napot, hogy fél órán keresztül ordítanak velük. Az csak később derült ki számomra, hogy még mi mindent művelnek velük. Ez persze nem áll a honlapjukon, és a meghívóban sincs benne…
Ebből eredően van jónéhány olyan lelkileg sérült gyerek, akikkel nem lehet már normálisan beszélgetni, mert állandóan rettegnek, verdes a szemük, olyan szinten meg vannak félemlítve.
Mindezek után igencsak hosszasan elbeszélgettem a nagykorú lányokkal, akik a kis csapatomban vannak, és egyöntetűen vallottak arról, ők mit tapasztalnak. Amikor a minimális megbecsülésről, emberi jogokról, szeretetről esett szó, szomorúan mondták, hogy az már a múlté, az elhunyt régi vezetővel együtt eltávozott innen.
 



       Az itt dolgozó nepáliaknak sem könnyű. Szinte rabszolgaként kezelik őket, nyíltan az értésükre adták, ahogy a gyerekeknek is, hogy kussoljanak, dolgozzanak, feltétel nélkül engedelmeskedjenek, vagy ki lesznek rúgva! Szó nélkül kell tűrniük a mindennapos megaláztatásokat. Gyakran idejönnek hozzám, hogy imádkozzam értük, mert elég nehezen viselik a helyzetet, csak a munka miatt vannak itt, különben éhen halnának. Ezt használják ki ezek a gátlástalan gazemberek mind a gyerekeknél, mind az itt dolgozóknál!
 
       Az új „irodám”, ahová kilöktek, mint egy kutyát, pár napig egy ronda műanyag szék volt az iskola huzatos folyosóján, de amióta azt is elvették onnan, órákat kell álldogálnom, kezemben a laptoppal. Kicsit nagy errefelé a forgalom, ám senkinek nem ég az arca, hogy annak a külföldi alaknak kell így dolgoznia, aki önkéntesen kidolgozza a belét náluk!
Komoly megbecsülés, nem igaz? Kíváncsi vagyok, mikor zavarnak el innen is. Mi nem így szoktunk bánni a vendéggel, pláne ha három hónapig ingyen dolgozik nekünk.
Az eddigiek után a kápolnából is kirúgtak. A csajszik próbáltak valami néptáncot, és tőlem kértek kölcsön egy bejátszókábelt az mp3 lejátszójukhoz. Kicsit leültem nézni őket – mert behívtak –, egyszercsak elém pattant a tanárnőjük, hogy húzzak ki innen, zavarom a próbát. Gondoltam magamban, ha én most erre odaballagnék a keverőhöz, lehúznám a hangot és kiballagnék a kábelemmel együtt, mekkora poén is lenne! És mondanám a csajsziknak: Sorry, távoznom kell, innentől az arrogáns tanárnőtök gondoskodik kábelről, viszlát! Viszont én meg nem vagyok akkora paraszt, hogy ezt megtegyem...
Utána persze megvigasztaltak a lányok és sajnálkoztak, hogy amióta új a vezetőség, a hatásukra más is bunkó lett.





















Aztán erre is rátettek még egy lapáttal. Iskolák művészeti versenye folyt két napig, ám engem senki sem hívott meg rá. Simán elnézték, hogy leghátul, a földön üljek. Más is észrevette, milyen megalázó ez, mondta is egyből, hogy Job minden vendégére büszke volt, és magától értetődően engem is meghívott volna a legelső sorba a VIP vendégek közé!


















A „Főnök” bezzeg, úriember lévén, a kirúgás és porig alázás mellett ilyen figyelmesen fejezi ki a köszönetét, és természetesen meg szokta kérdezni azt is, esetleg szeretnék-e valamit, ha már ingyen dolgozom nekik, vagy meghívhatnak-e valamire?
Még az a jó, hogy a gyerekek másképpen fejezik ki a hálájukat!

Ezekután esténként különösen jólesik hátraballagni a tehenekhez kikapcsolódni, s élvezni az itteni – jóval magasabb – intelligencia-szintet.
Felmerülhet a kérdés: Akkor miért maradok mégis? Miért nem hagyom itt ezeket a nagyszerű és oly kedves embereket???
Senki ne gondolja, hogy ez itt életem álmának beteljesülése, s hogy olthatatlan szükségem van erre! Egy gyenge idegzetű ember rég sírva hazarohant volna, de más is már csomagolt volna, hiszen senkinek nem hiányzik a napi szintű lealázás, ordítozás. Nos, nekem miért kellene elviselnem mindezt „széles mosollyal”, holmi magasztos eszme nevében?
Erre pont ezt követően kaptam választ a gyerekektől, és majdnem elbőgtem magam a felismeréstől. Ha elmennék, senki nem szeretné őket!
Az egyik nyolcéves forma lányka érezte a belső feszültségem, megölelt majd megfogta a kezemet, és hosszasan simogatta... Padlót fogtam ekkora szeretettől!
Isten így kárpótol, vigasztal.
 





De a tehenek mellett lakó nepáliakról is újra kell írnom. Egyik se „művelt” – némelyikük még írni és olvasni sem tud –, mégis akárhányszor meglátogatom őket, egyből hellyel kínálnak, és mérhetetlen kedvességgel, szeretettel vesznek körül.

Az egyik a trágyát lapátolja reggeltől estig, ám összehasonlíthatatlanul tiszteletre méltóbb, mint az irodában terpeszkedő, gőgös, „magas végzettségű”, peckesen járó, baromarcú „Főnök”!

Alig van valamilyük, de mindig megkínálnak, és én el is fogadom, mert asszonyaik eszméletlenül jó kajákat főznek a nyílt tűzön, majd az egész család leül a földre, és igen jó hangulatban eszünk – nem éppen diszkrét böfögés, csámcsogás kíséretében –, kézzel persze. Azt még el kell mondanom, hogy tehéntrágyával kenik be a ház körüli földet, hogy ne legyen por... Erre ülünk, de nem kell mindenbe belegondolni, mint már írtam!
 

















       Annyira jó, hogy nem kell gondolkodnom a következő kalandon, a „Főnök” kérés nélkül gondoskodik róla!
Kitalálta, hogy „menjek vidékre”, mert valami ellenőrzés jön két napra, és nem akarja, hogy addig itt legyek. Ezt persze rajta kívül senki nem így gondolta, dehát ezért ő a főnök, hogy nyomja a tutit.
Megint előadta a „majd én mindent elintézek” dumát, de már előre sejthető volt, mit is jelent ez.
Természetesen, amikor odajött hozzám, úriemberhez méltóan elém tárta az opciókat, és megbeszéltünk mindent, nekik hogy jó, és nekem hogy. Felajánlotta azt is, hogy ha már sajnálatos módon így alakult, körbevisznek megmutatni a helyi kultúrértékeket, szép helyeket, hadd érezze jól magát a vendég!
Mindez jó lett volna, mert ezzel ellentétben egyáltalán nem kérdezett semmit, nélkülem döntött az időmről, életem ezen részéről! Mint később kiderült, egyszerűen kitolt egy hatvanöt kilométerrel odébb fekvő tanyára, ahol a csirkéken kivül semmi más nincs! Pedig az intézménytől ahol lakom, egy kilométerre van a kisváros, ahol kétezer forintért már van szállodai szoba. Igaz, ott nem untam volna halálra magam.
Az tuti, hogy rajtam kívül senki mással nem tehette volna meg, amit velem művelt, mindenki elhajtotta volna egyből a paszujba, néhány odaillő szó kíséretében! S ha előre tudom, mi lapul a „majd én mindent elintézek” duma mögött, hát én sem hagyom, de voltam olyan barom, hogy hittem neki. Persze utoljára.
De így legalább teljesen világos, mennyi itt az „értékem”, s azoké is, akik ideküldtek.
Aki csak kis időre látogat el ide, az a háttérben zajló dolgokból semmit nem vesz észre, pláne az nem, aki szponzorként érkezik, mert igencsak nagy a hajlongás a hátsó fertálya körül, és ez elvonja a figyelmét a tényleges helyzetről.
Az, hogy itt milyen mentalitású emberek kapnak kitüntetéseket, és szívják le vastagon a szponzorok pénzét, ebből a történetből, valamint a továbbiakból is, kiderül. S hogy ki milyen szavakkal illeti az ilyen alakot, azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom.
De merjen nagyot gondolni – mert az is kicsi lesz!
 
Az indulás napján előállt egy gyönyörű autó. Ja, ez nem az a történet, bocsi! Szóval előállt egy ótvaros trágyahordó teherautó, amiben eleve már hárman ültek a két ülésen.
A „Szaki” rezzenéstelen arccal dobta fel a platóra a nem éppen kétforintos bőröndömet, utána kezdte letépni a vállamról a laptopos hátizsákomat, hogy azt is melléhányja. Na ennél a pontnál azé’ elkezdtem morcogni: Netán most az jön, hogy engem meg egy kötéllel kiköt a platóra, akár egy marhát?
A „Szaki” nem értette, mi itt a gond, erre elmagyaráztam, hogy a bőröndöm nem faláda, ráadásul törékeny dolgok vannak benne. Na akkor hova rakjuk? Hát, mondom én, majd elől, ahol ülök, a lábam alá teszem. Na de ott négyen ülünk! Erre mondtam, hogy az már a „Főnök” úr gondja, nem az enyém. Végül nagy nehezen betuszakoltuk magunkat előre, és indulás előtt – több napra való kaja gyanánt – gálánsan a kezembe nyomtak egy zacskó kekszet. Meg is hatódtam ekkora figyelmességtől!
Eléggé romantikus volt az út, mert az az emlék kísért végig, amikor hajdanában az Alföldön a nagyapámmal zötykölődtünk kicsit egy szekéren, azzal a különbséggel, hogy itt meg nagyon. Ülés helyett most is valami fadarabon ültem, és a másfél órás út alatt meglehetősen sokat emlegettem a „Főnök” urat a személyem iránt tanúsított rendkívüli kedvességéért. Mert a „Főnök” úr odafigyel a részletekre: ő az, aki a szolgálati lakásától az alig ötven méterre levő iskolába is autóval jár – de nem ám a trágyahordóval!
A fejem időnként a tetőn koppant, mert még a szekérnek is jobb volt a rugózása, mint ennek a járgánynak. A kaja kezdett kikéredzkedni, s csak reménykedhettem, hogy benn marad, habár ahogy az autó belülről is kinézett, annak ugyan mit sem ártott volna.
A tanyára való megérkezéskor – miután átevickéltem a vastag csirkeürülék-rétegen –, először a kutyát kellett kikergetni a szobából, amit az persze zokon vett, és vadul elkezdte nyalogatni a csupasz lábamat, majd lazán visszaballagott a szobába, és nem mozdult. Ezek szerint eddig ő lakott itt, ez hamar kiderült a falat körben díszítő lábnyomairól.
Azt egyből láttam, hogy ennél „kényelmesebb” szállást hosszas keresgéléssel sem találtak volna, s ahogy körülnéztem, le kellett szögeznem, hogy ennél „vidékebb” hely aligha van Indiában.















A „Főnök” úr tartotta a szavát: Mindent előkészített apró részletekre is kiterjedő figyelmességével, kifinomult ízlésével, ami kimerült a vaságyban, meg egy pudvás vasszékben.








Alapvető dolgok hiányoztak, sőt a „Főnök” úrnak arra is volt gondja – többek között –, hogy WC-papír helyett az itt szokásos vizesküblit meg a bal kezemet legyek kénytelen használni.

A beígért palackos ívóvíz nem volt sehol, ahogyan a többi, „mindenről gondoskodunk” dolog sem, így Zorán dalát – némi módosítással – magam is elénekelhettem: „Hogy tudd, egy pohár víz mit ér, ahhoz a „Főnök” kell, ahhoz India kell...”
Közvetlenül az ablak mellett főztek a helyiek a „konyhájukban”, így ennek füstjében érlelhettem magam, mint egy kolbász. Hajnali egyig nyomták a daj-dajt, és reggel ötkor meg már bömböltették a TV-t. Éjjel a kutya is vonyított rendesen, jól végezvén dolgát... Az ágyban időnként le kellett sepregetni magamról a csótányokat, szóval a bio romantika is biztosítva volt. Ilyen extrára nem is mertem volna gondolni! A csirkék szintén figyelmesek voltak: időnként be-benéztek, hogy minden rendben van-e? Ezt a spontán barátságot meg is „pecsételték” a maguk módján: amit kipottyantottak magukból a padlóra, azt kaptam zálogul.
Hát igazán semmi nem hiányzott ahhoz, hogy maradéktalanul jól érezzem magam, és arra gondoltam, a „Főnök” úr és a vezetőség bizonyára elég gyakran kiszállíttatja magát ide a trágyásautóval, és több éjszakát is eltöltenek ebben a mesés csirkeürülékes környezetben!  S ha nekik jó itt, szavam sem lehet!
(Erősen kutattam azért az emlékeimben, hogy amikor mi láttuk vendégül Jobot, megadtuk-e neki ugyanezt a kiváltságot? Kivittük-e napokra egy tanyasi putriba kaja, víz és szinte minden nélkül, hogy „élvezze” a vidéki életet?)










 


Másnap estefelé, amikor már baromi éhes lettem – a kekszet hamar meguntam –, felkéredzkedtem egy együléses mopedra, hogy bemenjek a négy kilométerre fekvő faluba enni. A hátsó vason ültem, és egész úton azt vártam, mikor törik szét a gerincem. De megérte, mert az útszéli „étteremben”, ami egy vascsöveken nyugvó tákolmány volt, a szakács olyan „eggpops”-ot sütött a forró kövön, hogy hanyatt dobtam magam a gyönyörűségtől! A banánlevélen tálalt tojásos-hagymás cucchoz kókuszos szószokat is adott. Ehhez foghatót még nem ettem!




Harmadnap azon gondolkodtam, hogy én az egy napos nyaralást se bírom ki, meg hogy sosem akartam turista lenni, pedig azok valamit igen jól csinálnak. Elmennek egzotikus országokba, megnézik és megeszik a frankót, aztán két hét után hazahúznak! Én meg idejöttem három hónapra, most meg napokig nézegethetem a csirkék „barna” hátsóját...
Eleve szívességet tettem nekik azzal, hogy elhagytam az intézetet nem egészen két napra – amiről eredetileg szó volt –, amíg a vizsgálatuk tart, de azt álmomban sem hittem volna, hogy negyednap reggel még nekiállnak süketelni, hogy ezé’ meg azé’ még nem mehetek vissza! A gutaütés kerülgetett!!! Iszonyatosan éreztem már magam, fel s alá járkáltam, mint egy sittes a zárkában, míg végül rájöttem, hogy ezeknek mániájuk bezárni az embereket!
Egy egész napos éheztetés és várakoztatás után – mert kaját persze nem adtak – estefelé végre elszállítottak. Egy másik trágyaszállítóval, amely lejtőn lefelé akár 50 km/órás sebességgel is tudott száguldani! Útközben megálltam ebédelni – naplementekor! –, és igen hálás voltam a vezetőségnek, hogy ennyire vigyáznak az alakomra és nem engedik, hogy elhízzam!
 
Ezek után magától értetődő volt, hogy a „Főnök” úr a többiekkel már a kapuban várt, hogy elnézést kérjen a kellemetlenségekért, hogy köszöntsön és azt mondja: Örülünk, hogy visszajöttél, reméljük azért jól érezted magad!!!
Vagy maximalista vagyok? Mert valójában észre sem vettek, amit meg kell érteni, hiszen a „Nagyfőnökasszony” derékon aluli, hátsó testrészével voltak elfoglalva – aki sajnos újra betoppant –, és aki elé érdekes módon nem a trágyáskocsit küldték a gyerekotthon elé, hogy az étkezőbe vigyék!
Erre bezzeg van autó meg pénz, hogy a nyolcvan méterre (!!!) levő épületbe fuvarozgassák, onnan meg vissza, napokon át, házon belül!!!
Igenis forr a vérem! Ám hidd el, nem indulatból, nem haragból, inkább hasonlóan ahhoz, ahogy Jézus érezhetett a sok kufár láttán a templomban!
Egy tíz éve itt dolgozó nepáli ember szerint soha senkivel nem bántak még így, mint velem most!
Micsoda kiváltság! Igen büszke vagyok erre.
De miért kellene mindehhez jó arcot vágnom??? Aki erre azt mondja, hogy „kell”, azzal most rögtön helyet akarok cserélni! Aztán három hónap után megnézném az arcát, s majd utána beszélgethetünk erről a „kell”-ről, meg arról is, ahogyan felrakták egy trágyáskocsira és kitolták a kapun, mint egy marhát, és úgy is szállították vissza!!!




 
        De senki ne gondolja, hogy vidám dolgok nem történnek itt!
Egyik este ismét hátraballagtam, hogy élvezzem a nyugalmat, s a marhák igen kulturált, felemelő társaságát! (Ezeknek itt magasan jobb soruk van, mint az otthonban lakó gyerekeknek...)
Vittem magammal a gitárt is, és egyből odajött a tehéngondozó asszony, hogy de szuper, a tehenei nagyon szeretik a zenét!
A tehenek tele szájjal falták a vacsorájukat, de amint elkezdtem gitározni, mind a huszonötnek kiesett a szájából a széna, és teljes figyelemmel odafordultak felém, azután szájtátva hallgattak negyed órán át! Asz’ittem, helyben eldobom magam a látványtól –huszonöt marha bámult az arcomba! –, és megmondom őszintén, körbezenéltem a világot többször, de ilyen figyelmes közönségem eddig sosem volt!
Na erre most nehogy azt mondd, hogy ezek szerint csak a marháknak jön be a zeném!
 
A kellemes téli huszonnyolc fok után már harminkét fok van, február elején. És fizetésnap. Ennek köszönhetően az éjjeliőrök alaposan berúgtak, s ezt elég érthetően tudtára is adták a világnak... Hajnali egykor arra ébredtem, hogy eszement hangosan énekelnek a kinti szinpadon, csumára feltekert hangerővel. Valahogy megtalálták az erősítőt, amit a szabadtéri programokhoz használnak. Ballagtam lefelé, hogy bekapcsolódjam én is ebbe a kultúrműsorba, mert láttam, keményen el van foglalva mindkét őr a tánccal, énekléssel. A hangfal hörgött a torzítástól, s végül ez az egy tartott vissza a bekapcsolódástól, merthogy meg akartam óvni a hallásomat.
Ez a műsor kb. fél óráig ment, majd egy valahonnan szerzett sípot fújva, meg egy vascsövet a földhöz verdesve elkezdtek körberohangálni, hátha még eddig nem ébredt volna fel mindenki...

 
          A Terror háza? Avagy szponzorált „keresztyén” gyermekverő intézet?

Ráeszméltem végre, Isten mennyire kegyelmes volt hozzám azzal, hogy a „Főnök” kirúgott az otthonvezető irodájából, mert legalább erre az időre nem kell látnom a gyerekekkel egzaltáltan ordítozó fejét, sem a feleségéét, ahogyan üvöltözve cibálja a kisgyerek haját, majd durván csavargatja a mellbimbóját...
A gyerekekkel együttérezve meglehetősen szenvedek ezektől a lelkileg és fizikálisan is brutális megnyilvánulásoktól! (Hogy bírják ezeknek a hangszálai ezt a fantasztikus teljesítményt???)
Azért a szeretetnek eme bajnoka rendszeresen tudatja velem, hogy a szemében változatlanul csak kisjankó vagyok itt. Például azzal, hogy a gyerekek két és fél órával később jönnek zeneórára amiatt, hogy a „Főnök” minden szombat és vasárnap délután (!!!) egyszerűen bezárja az otthon ajtaját, és így nem tudnak kijönni! Amikor pedig a várakozást megunva odaballagok, szemrebbenés nélkül belehazudik az arcomba: Hiszen már rég ott vannak! Közben pont ő nem engedte ki őket!
Eltévedtem volna? Ez itt egy gyermekotthon vagy börtön? (Sajnos ez utóbbinál is rosszabb, mint később kiderült...)
Egyszer egy szombat délutáni ének-, és zeneóránk kellős közepén beküldött egy kislányt azzal az utasítással, hogy mindenki azonnal menjen az otthonba!
Nos, Isten irgalmára bíztam a csapatot, és azzal vigasztaltam őket, hogy körbejártam a világot többször, de ennyi gonoszsággal, ekkora sötétséggel és tiszteletlenséggel sehol nem találkoztam eddig!
Ballagok én is utánuk, hogy megtudjam, mi ennyire fontos?
Nem fogod elhinni, és ilyen csakis itt fordulhat elő az egész földkerekségen! A „Smasszer” úr pár perce kapott egy e-mailt a szeretett „Nagyfőnökasszonytól” Új Delhiből, hogy ne viseljenek a gyerekek az iskolában színes hajcsatot!!! Kérdezem „Főintelligenciáját”, hogy ezt miért pont most kellett közölni az ötszáz gyerekkel a délutáni szabadidejük, és egyben az én zeneórám kellős közepén? Holnap vasárnap van, tehát nem mennek iskolába, nem ért volna rá ezt reggeli után közölni??? Nos, a válaszon hanyatt dobtam magam: A parancsot haladéktalanul teljesíteni kell! (Guinness rekord!!! Ennél nincs nagyobb emberi gyengeelméjűség!!!) Erre megkérdeztem, hogy ha netán pont iskolaidőben jött volna ez az e-mail, akkor is kiparancsolja őket az iskolából, be az otthonudvarba, hogy felolvassa nekik ezt a baromságot??? És mekkora tiszteletlenség, hogy senki nem jött oda hozzám, hogy: Mr. Szandu, legyen kedves fél órára elengedni a lányokat! Válasz: Hááööuueemmm. Na, így már értem. Vagy mégsem?
Szerinted elnézést kért??? (A’ meg mi?)
 
Ez a történet nem énrólam szól, hanem arról, hogy amit itt a gyerekek csinálnak, az egy nagy nulla, teljesen értéktelen számukra, a személyükkel együtt, és eszerint bánnak velük, velem együtt!
Minden vasárnap az esti istentiszteleten énekvezető vagyok. Kifejezetten zavaró, hogy amikor kiállunk énekelni, a „Főnök” lazán odaáll mellém, és undorító, bunkó módon beleordít az arcomba, a szolgálatunkba! Nem kicsit, úgy negyed órán át! Egyáltalán nem zavartatja magát, és nekünk ilyen lelkületben kell Jézust dicsérni! Te tudnád?
Olyan szívesen odafordulnék hozzá, hogy: Uram, ez itt nem a barmok, hanem Isten háza, és épp egy istentisztelet zajlana, ha eddig nem vette volna észre!
Aztán amikor végre kimegy, nyugodtan tudunk énekelni, de nem sokáig, mert az alkalom végén a már emlegetett „Sünkisasszony” kisfőnöke ordít velünk-velem (!!!) ugyanúgy – egy húszéves fruska! Ehhez aztán kell arc, de neki van bőven. És így végződik az „igen áldott” alkalom. Egy jól irányzott pofon talán helyretenné. Minek képzeli ez magát, hogy ordibál velem?
Itt tartunk...
Amúgy én is szívesen kimennék, mialatt a „zenei kiképzés” folyik az egy akkorddal, mert ez a pianista művésznő olyan fájdalmas arccal nyomja a billentyűket, mintha éppen végbéltükrözésen esne át.
 
Egy ekkor érkezett anyuka sírva közölte, hogy a két lányáért jött, és hazaviszi őket innen, mielőtt ez az őrült megöli mindkettőt. Az egyik lánya erősen depressziós lett tőle, a másik is súlyos beteg, lefogyott harminc kilóra, de senki nem foglalkozik azzal, hogy mi a baja! A gyerekek már nem tudják, mi az, békében enni, játszani, sétálni, létezni, imádkozni!  Mert a „Főnök” veri a gyerekeket, a többiek ezalatt hangosan sírnak, mert végig kell nézniük! Ezt egy az egyben így mondta, és arra kért, tudassam ezt minden jó érzésű emberrel, azt remélve, hogy valaki tud ezeken a gyerekeken segíteni!!!
Elárulta azt is, hogy az otthonban a legtöbben szenvednek, sok a depressziós, lelkileg sérült gyerek – a jelenlegi vezető és bájos felesége igen „áldásos” tevékenységének hála…
Az intézet elég nagy és szép, a gyerekeknek mégis csak a vezető által kijelölt „csapáson” szabad közlekedniük, ami gyakorlatilag kimerül az otthon-iskola-étterem útvonalban. Ha ettől kicsit is letér valamelyik, ott terem a „Főnök” a motorjával, és lezúz egyet a gyereknek... Amúgy ezzel a motorral hajkurássza a srácokat mindig, s úgy terelgeti őket ordítozva, dudálva, mintha barmok lennének. A kicsik meg rohannak szegények, ahogy bírnak. Undorító még a látvány is!
A gyerekeknek csak az iskolában van nyugtuk az állandó szadizmustól.

     A második hónap végén lassan kirajzolódott előttem, hogy mennyire fontos a „Vezető”-nek a gyerekek lelki fejlődése. Azért kelnek minden nap reggel ötkor, hogy mehessenek a kápolnába egyórás áhítatra, Isten igéjét hallgatni. Énekléssel kezdődik, majd jön a „szokásos brutális prédikáció”, amely általában azt hívatott szolgálni, hogy megalapozza a gyerekek aznapi lelki egyensúlyát, és amely rendszerint testi fenyítéssel egybekötött durva ordítozásban merül ki.
Csupán azért, hogy jó lelki és testi kondícióban maradjanak, a vezető Atya először is kedvesen idiótáknak nevezi őket, majd a kápolna melletti kőre térdepeltet vagy nyolc gyereket, és ott üti őket üvöltözve. S most te fogod hanyatt dobni magad az okon: nem hoztak magukkal Bibliát!!! Különös módja ez a bibliaolvasásra való rászoktatásnak...

















Elég dús a fantáziája a kínzásokat illetően, mindennap kitalál valami mondvacsinált ürügyet a kegyetlenkedésre, hogyan tegye Isten házát örökre emlékezetessé!



Gyakran mind az ötszáz gyereket térdepelteti fél órán keresztül a fülüket fogva, „meditáció” gyanánt! Az eddigi „csúcs” a másfél órás térdepeltetés volt... Komolyan fontolóra vettem, hogy odatérdepeljek közéjük! Azon dilemmáztam, mivel teszek most jót, ha egyelőre „nyugton maradok”, és megvárom a hivatalos intézkedést, vagy ily módon nyilvánosan fejezem ki együttérzésemet s egyben tiltakozásomat?
Mindenesetre kipróbáltam én is, de pár perc után feladtam, annyira fájt a térdem azon az igencsak szúrós szőnyegen! Amikor kérdeztem a lányokat, hogyan bírják ennyi ideig, a válaszon igencsak elszomorodtam: Edzésben tartanak minket!




Máskor állati üvöltözéssel a fülénél fogva rángatott fel egy térdeplő kisgyermeket, majd belezúzott az arcába egy amolyan férfiasat.
Ez a kedves, gyerekszerető ember aztán folytatja az ordítást reggelizés előtt is, ebéd előtt is, majd folytatja délutántól lefekvésig. Napközben a „vásott” gyerekeket az udvar közepén térdepelteti a betonon, miközben a saját fülüket kell fogniuk két kézzel, vagy éppen véresre veri őket bottal! Ha nem ő, akkor a felesége, valamint egy nevelőnő is beszáll a kegyetlenkedésbe kézzel, pálcával, vagy hajcibálással! Igy hárman elég jól be tudják osztani a többszáz gyereket, hogy senki ne maradjon ki a nevelésből!
 
Minden képzeletet felülmúlt azonban az a reggeli áhítat, amikor Isten házában ismét durva ordítozás közepette kirángatott a szószék mellé egy kisgyereket, és kézzel meg a kb. egy méteres, vastag botjával verte a szerencsétlent mindenki előtt, elrettentésül! Ezután minden átmenet nélkül intett a zongoristának, hogy jöhet a záróének...
Ugyanezt a kislányt előző nap szintén elverte bottal az otthonban, a gyermek az elmondása szerint kb. nyolc ütést kapott!
Reméltem, senki sem gondolja komolyan, hogy mindez nem gyerekkínzás, hanem „csak” nevelés, de az a helyzet, hogy tévedtem! Elbeszélgettem az egyik, otthonban dolgozó „keresztyén” nővel, aki, mihelyt elkezdtem pedzegetni, hogy a szeretet olyan messze van innen, mint a Földtől az utolsó galaxis vége, felháborodva tiltakozott. Hogy mondhatok ilyet? Itt csakis jót kapnak a gyerekek!

Tehetetlenül kelljen mindezt végigasszisztálnom???
Nem hinném, hogy Isten csupán azért küldött volna ide, hogy néhány akkordot és miegyebet megtanítsak, és szomorú arccal írjak a kegyetlenkedésekről!
Több esetnek is a szemtanúja voltam, de másfél éve napi szinten megy a bottal vagy kézzel való verés, kínzás, ahogy a gyerekek beszámoltak nekem erről ezt a reggeli esetet követően. Az egyik „kedvenc” kisgyerekemet is verik. Alig tíz éves, a légynek sem árt, annyira kedves kisleány, és ez a szadista vadbarom üti!!! A szívem szakad meg!
S ami a legrosszabb, ez az elvetemült, gonosz ember keresztyénnek vallja magát...
 
Elkeseredésükben egyre többen – és most már nyíltan – jönnek ide hozzám a gyerekek és mesélik el a rémtetteket, abban reménykedve, hogy szponzorszüleik, a külföldiek tudnak segíteni! Az itteniektől nem várnak semmit.
Remélem mindenki hallja ezt a segélykiáltást!!!
A szomorú az az egészben, hogy igen sok szponzor nagyon is tudja, mi folyik itt...
 
Súlyosbítja a helyzetet, hogy az összes itteni vezető, tanárok és felsővezetők tudomásával, jóváhagyásával zajlik a verés, kínzás, valamint Isten házának gyalázása minden reggel és a vasárnapi istentiszteleten!
Ettől az áldott, Istent gyalázó verőembertől és az őt mindenben támogató felsővezetőktől eddig senki nem kérte számon a tetteiket, sőt elismeréseket kapnak a kitűnően végzett munkájukért! Szerintük a verés az egészséges nevelés része. Egy idejáró lelkésszel is elbeszélgettem erről, és „megnyugtatott”, hogy ha bármelyik indiai minisztériumban jelentenénk ezt, csak a vállukat vonogatnák, hogy mi ezzel a gond? Ők csakis azzal foglalkoznak, hogy a könyvelés rendben legyen, a többi nem érdekli őket!
Ki érti ezt? Hát miféle emberek élnek itt??? És miféle emberek támogatják ezt a gyerekverő, gyerekkínzó, Istent gyalázó maffiát???

 

Nem fárasztok tovább senkit a további esetekkel, sem azzal, hogyan rágalmazott meg aljas módon a ritka gonosz „Főnök” a felsővezetőség előtt s követtek el szemrebbenés nélkül becsületsértést ellenem, és hogyan utasított arra ordítva, hogy minden kisgyereket szigorúan toljak el magamtól, ha odajönnek hozzám játszani, beszélgetni, vagy azzal a kéréssel, hogy sétáljak velük...
Ebbe a helyi kultúrába, úgy tűnik, semmi pozitív dolog nem fér bele, ahogyan a köszönetnyilvánítás és a másik megbecsülése sem, csakis olyasmik, amiket eddig leírtam, átéltem.
A peckesen járás, a másik lenézése azonban elég magas szinten megy: A „Főnök”, meg a legtöbb csicskása nem is köszön az itt dolgozóknak, nekem sem, egyszerűen levegőnek néznek bennünket.
Szívből tudom ajánlani ezt a helyet mindazoknak, akik lelki mazochisták, s így élvezni tudják a mindennapos lealázást, és a gyerekverés „izgató” látványát!
 
Visszatekintve azonban tisztán látom, Isten minden szörnyűség ellenére gazdagon megáldott minket! Egyértelműen az ötszáz gyerekért kellett idejönnöm, és nem az ördögfiakat látogattam meg! A hangtechnikai, zenei és művészeti tevékenységemet teljes mértékben végezhettem a rengeteg nehézség ellenére is. Közel kétszáz gyereket rendszeresen taníthattam az iskolában énekre, zenére!
És ami a szívem és lelkem boldogsága: egy fantasztikus és igen magas színvonalú huszonöt fős zenekart, kórust és táncos csapatot sikerült életre hívni Isten dicsőségére, amely mind az ötszáz gyereknek áldás lehetett! 

 
      Asz’ittem nem lesz újabb sztori, de minden koncerten van visszatapsolás…
Igen komoly megtiszteltetés és nagy öröm ért, mert a Sátán személyesen látogatott meg minket! Nekem ez mindig azt jelenti, hogy Isten hatalmas áldást készített számunkra!
Nem gondoltam volna, hogy a “Fönök” és az otthonvezetö gonoszságát bárki képes lenne túlszárnyalni...
Nos, emberi számítás szerint nem is.
Talán emlékszel a beszámolóm elején emlegetett Igen Okos Emberre! Nos, ez az arc berombolt a vasárnap esti istentisztelet végén a kápolnába, amikor épp imádságban adtunk hálát Istennek, és kifogástalan, roppant választékos beszédmodorban bekapcsolódott az áhítatunkba… Indiaira lefordítva ez annyit tesz, hogy torka szakadtából, ocsmány szavakkal elkezdett velünk üvöltözni. Csak úgy fröcsögött a nyála!
Nem bírta abbahagyni, annyira belelovallta magát. Amikor kimentünk a kápolnából, még akkor is ordított utánunk, akár egy eszelős!
A Sátán nem bírta elnézni. hogy imádkozunk és szeretjük egymást!
S hogy mi volt az indoka? Elöbb nézz körül, hova dobhatod magad hanyatt! A lányoknak ma korán kell lefeküdniük, mert holnap vizsgáznak, vetette oda este nyolckor. Na meg mást is, éppen Isten házába illő, finoman válogatott szavakat, gondolhatod...
A napnál világosabb, hogy Isten s a gyermekek iránt és persze az én irántam táplált féktelen gyűlölete volt a valós indok!
Engem egyből kivágnának bármelyik indiai templomból, vagy helyben átrendeznék a fogsoromat, ha én tenném ugyanezt!!!
És most jön a „poén”: ez az alak a gyerekek lelkigondozója...
(Az itteni „bibliafordítással” igen komoly gondok vannak, azt hiszem.)
Az otthonvezető mindezt vegignézte, s nem szólt semmit. Nyilván nem, mert ugyanezt csinálja ő is, csak jóval magasabb szinten... De legalább úgy-ahogy enged dolgozni, és velem normálisan beszél.

Hogy miféle arcok vannak itt, és honnan veszik a bátorságot ehhez??? Sokat megélt ember vagyok, bejártam a Földet többször, kb. 25 évet éltem más kultúrákban, de ekkora gigantikus bunkósággal, gonoszsággal, ekkora Isten- és gyerekgyűlölettel még sehol sem találkoztam, mint itt Indiában!!!
Már írtam erről, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy a helyzet tulajdonképpen a felsővezetők istentelen lelkületéből fakad, amely ezekben az emberformájú nemtudomkikben lakozik. Hiszen ez a sok szörnyűség csakis azért történhet meg, mert ők maguk is így viselkednek, és felhatalmazzák az alárendeltjeiket, hogy megtegyék ezeket a gyülöletes, ördögi dolgokat!
Az meg végképp érthetetlen számomra, hogy az ilyen ördögi lelkületet, az Istent s az Ő gyermekeit gyalázó vezetőket keresztyének szponzorálják! S a gyalázatot tetézik azzal, hogy mindezt a gigantikus, piros kereszt alatt teszik, amely ott virít az épület tetején!
Na, erre adj magyarázatot!

„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e
világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ.”
„De be kell teljesednie annak az igének, amely meg van írva az ő törvényükben: Gyülölnek engem, ok nélkül.”
Mondta Jézus.

A vezetők eszméletlen büszkék a virágokra, a farmra, a tehenekre, de arra a mérhetetlen kincsre egyáltalán nem, amit a gyerekek képviselnek, s hordoznak magukban!
Pedig ez az intézmény egyedül miattuk jött létre, és nem a Sátán gyönyörüségére, mint ahogyan most működik! Ott tiporják csodás lelkeiket, ahol csak tudják!
Érdekes módon az imádságra este már nem volt idő – két perc – a másnapi vizsgák miatt, de a következő reggelen a fél órás térdepeltetésnél, az Igen Áldott Okos Ember egy szót sem szólt a hosszú kínzás alatt. Erre valahogy bőven volt idő!
Undorító, ördögi... és végtelenül ocsmány!!!

Kicsit nehéz így jól éreznem magam! Ha tudni akarod mennyire nehéz, próbád ki! A következő vasárnapra kérjél meg egy nagyon durva lelkületű istentelen „lelkészt” (természetesen keresztyén szponzorok által eltartott legyen!), aki kezdésképpen beleordítja az arcodba, hogy mekkora idióta vagy, majd lenyom néhány maflást neked meg a családtagjaidnak, ­köztük a gyerekeidnek, valamint a gyülekezet többi tagjának is, miközben a betonon térdepelve fogod a füled! Utána végighallgathatod az ordítva elmondott „prédikációját”, amelynek a rajtad suhogó pálca ad nyomatékot… Majd kérjél meg egy másik embert is, hogy az „istentisztelet” végén, a záróimádság alatt rúgja be a templom ajtaját, és ordítson bele az áhítatodba ordenáré hangon! És ha a presbitériumból valaki odamenne hozzá, hogy szép szóval csitítsa, kivezesse, emberünk erre elkezdene még jobban üvölteni, bele az arcodba, habzó szájjal… Na, így érzem magam itt.
De itt ne hagyd abba, hanem innentől minden családi áhítatot ugyanígy kezdj el! Nyomjál le egy hatalmasat a gyerekeid arcába, térdepeltesd őket valami hegyes-szúrós tárgyon kint az udvaron, a szomszédaid előtt, és keress mindehhez valami „keresztyén” maszlagot, és persze szponzorokat is! Tutira találsz ilyen embereket, csak jól kell felvezetned a dolgot.

És ezért az indiai „kultúráért” van oda annyi nyugati ember… Hát miféle kultúra az, amely ilyen embereket termel ki magából, és tűr meg??? Ilyen-olyan gonosz ember mindenütt van a világon, de ekkora gonoszsággal még sehol nem találkoztam!
Eddig.

S ha neked ez mind hihetetlennek tűnik vagy netán túlzásnak, csak gyere ide nyugodtan! De ne ám egy hétre!


 
 

...                          ...

 
Epilógus

 
   Hazaérkezésem órájában teljes elzáródást kaptam, magyarul a megnagyobbodott prosztatám hirtelen teljesen elzárta a húgycsövemet!
A csoda és kegyelem az, hogy ez nem előbb történt –akár egy fél nappal is-, nem a hosszú repülőút alatt, vagy Indiában, ahol a legközelebbi kórház egy órás autózásra volt, vagy nem a semmi közepén ahol négy napig voltam, ahonnan csak mopeddal tudtak volna elvinni az onnan négy órára lévő kórházba, elég szerény körülmények közé! Gondolj bele, milyen „élmény” teljes elzáródással zötykölődni egy moped hátsó ülésén tele húgyhólyaggal, ami egyre csak telik, telik..., képtelen kiürülni, s ezért egyre jobban fáj, s okoz egyre nagyobb szenvedést!
Majd a helyi elsősegély után milyen macerás és mennyi költség újrafoglalni a repülőjegyet, katéterrel intézkedni, majd repülni!
De Isten csodálatos módon átállította a biológiai órámat, így gond nélkül tudtam teljesíteni a küldetésemet!
Az eszemmel tudom, mégis mindig meglep jó értelemben, hogy Isten órája mennyire másképp jár mint az enyém, de mindig abszolút pontosan! Elképesztően pontosan...

Családomban nem merült fel a férfikorral járó esetleges prosztata probléma, mással sem beszéltem erről, így nem is vettem komolyan a jelentkező apró tüneteket.
Kedves férfitársam, ha elmúltál negyven, feltétlen  ballagj el egy-két évente kontrollra, mely a közhiedelemmel ellentétben teljesen fájdalommentes fél perces vizsgálat! Időben felfedezett nagyobbodást műtét nélkül lehet kezelni!
Persze ha különleges kalandra vágysz és ki akarod próbálni a tűrőképességedet, ne menj sehova!

A visszafele repülőúton késett a gép, így új útvonalat kínált a Qatar Airways. Mire megérkeztünk Dohába, már ezt se értem el a további késés miatt. Az ügyintéző azzal nyugtatott, hogy amíg intézkednek az újabb foglalás ügyében, addig üljek be a VIP váróba és reggelizzek meg, természetesen az ő költségükön. Régi álmom valósult így meg, mert eddig mindig kivülről és sóvárogva nézegettem az ilyen luxus helyeket, de ez most valósággá vált!
A hatalmas bőrfotelban elfogyasztott bőséges reggeli után visszajött az ügyintéző, és felvázolta ajánlatát: Maradjak itt Dohában, adnak vízumot, biztosítanak egy négycsillagos szállodai szobát másnap reggelig, transfert oda-vissza, és teljes ellátást. Mivel ezt az odautazásnál már megtettem, így egy belső hangra hallgatva inkább a Rómába, majd onnan Budapestre való repülést választottam, amivel aznap hazaérkezhettem. De mivel az a járat csak öt óra múlva indult, így erre az időre egy még nagyobb VIP váróba kísértek be, ahol még ágyak is voltak, és természetesen itt is korlátlan svédasztalos fogyasztás...
Duplán beteljesült álom....
Azé’ nem rossz dolog urizálni,  így betelepedtem az egyik ágyba, körbepakoltam magam étellel-itallal, szunyókáltam is egyet, majd a kezembe nyomtak egy vouchert is a kellemetlenségek enyhítése gyanánt, miszerint visszaadnak a repülőjegy árából
250 USD-t...

Éjfélre hazaértem, s a kora reggeli órában ért a meglepetés..., nem tudok pisilni!!!
Sose volt efféle „élményem”, így igencsak meglepődtem. Próbálkoztam, fohászkodtam, s arra gondoltam, ha rosszul döntök, most Dohában ért volna ez. Gondolj bele, totál felforgatott volna mindent, dokit keresni, stb, majd venni egy új jegyet saját költségen...
Dél körül egyértelművé vált, hogy irány egy kórház! Épp tudtam még járni, így a legközelebbi kórházba elbuszoztam. Ráérzésre megcéloztam az egyik kaput, s pont az ambulancián kötöttem ki. Nagy nehezen elnyöszörögtem, hogy mi a gond, s mivel senki nem volt rajtam kívűl, így egyből felfektettek az asztalra, s a katéter felnyomása után végre megkönnyebbültem. Persze akkora nyomás volt már bennem, hogy szanaszét vizeltem mindent, mint amikor a kerti öntözőslagot hirtelen kinyitják, s a vége össze-vissza tekereg a nyomástól. Sikerült mindenkit lepisilnem, de én széles vigyorral élveztem, hogy megszűnt a fájdalom.
Mivel ebben a kórházban nem volt urológia, ezért megbeszéltük melyik kórházba vigyenek át mentővel, hogy ott konkrét segítséget kapjak.
Amikor kikerültem a vizsgálóból eléggé meglepődtem, mert az elmúlt tíz perc alatt amíg bent voltam, legalább tizenöten álltak már sorba... Osszál-szorozzál, ha nekem ezt a sort végig kellett volna állnom mert tíz perccel később érkezem, az olyan másfél órás várakozás lett volna, mialatt belepusztultam volna a fájdalomba!
A mentő elég hamar átvitt a legközelebbi urológiára, ott sem állt sorba épp senki, így egyből szakemberek kezébe kerülhettem. Felvázolták a vizsgálatok után, hogy ezt bizony műteni kell –a két lehetséges műtét közül a nagyobbikkal-, és a legközelebbi szabad időpont sajnos csak másfél hónap múlva lesz..., addig katéterrel kell élnem... ami ugye egy jó harminc centis gumislag feltolva, a kinti végén egy zacsival... Amíg ezt végiggondoltam mi is vár rám, egyszer csak felkiáltott a doki és örömmel jelezte, hogy egy hét múlva mégiscsak befekhetek műtétre, épp most lett szabad időpont...!

Hazafelé mindent végiggondolva egyre csak az járt a fejemben, hogy a három hónap, de különösen az elmúlt 36 óra milyen elképesztően alakult! „Pont” most történt, nem előbb, „pont” be tudtam vánszorogni a jó kórházba, „pont” nem állt sorba ott senki, onnan „pont” egyből bekerülhettem  az egyik legjobb kórházba, „pont” lett egy közeli időpont a műtétre, s minden „pont, pont, pont”!

Na ez Isten órája.

Másnap be akartam kapcsolni a mosógépet, de meg se nyekkent... Berozsdásodott a csapágy a három hónap alatt. Nagy nehezen kézzel el tudtam forgatni a dobot, majd igencsak nagy csapágyzajjal végül ki tudtam mosni.
Na, gondoltam, ez is éppen most történik... Elballagtam egy áruházba –katéterrel nem éppen fürgén-, és elkerekedett a szemem, mert a legolcsóbb használható mosógép 80 000 Ft volt!!! Gagyit meg ugye nem veszünk, mert az drágább.
Szomorúan távoztam, s elkezdtem körbekérdezni a szervizeket, mennyi egy csapágycsere? 25 000 Ft. Gondoltam, egy tizenéves mosógépnél nem biztos, hogy ez megéri. Másnap elballagtam egy másik áruházba, s hanyattdobtam magam. „Pont” aznap kezdődött egy három napig tartó akció, amivel a „pont” kinézett mosógépet 20%-os engedménnyel lehetett megvenni!!!
Másnap nyitásra odamentem ennek az áruházláncnak egy hozzám közelebbi boltjába, s újabb meglepetés ért: itt további 5 000 Ft-al volt olcsóbb a kinézett mosógép!
Megérkezett a Qatar Airways visszatérítése is, így ebből ki tudtam fizetni! Ezzel, s az akcióval összesen 2 600 Ft-omba kerűlt egy 80 000 Ft-os mosógép...!
S én ezért nem tettem mást, mint Dohában heverésztem az ágyon kajahegyekkel körülvéve pár órát...

Majd megjártam a poklot és a mennyet. Rengeteg fájdalommal, szenvedéssel, de Isten különös szeretetével is.
A műtétet félig ébren éltem át, így láthattam-hallhattam azt is, amikor be kellett hívni a professzor urat is, mert komoly vérzés lépett fel, amit a két doki nem tudott megállítani... Eszembe jutott, hogy az egyik barátom a műtőasztalon halt meg, mert elvérzett. Elég nagy lett a sürgés-forgás körülöttem, három doki és a csapat küzdött az életemért, jónéhány zacskó vért és plazmát nyomtak belém. Mégis teljes békességben feküdtem ott, hisz tudtam, hogy a Teremtő Isten kezében vagyok, aki végül is úgy döntött, hogy ad még egy esélyt...
(Ó, hányadikat már...!)

Talán van már fogalmam a pokolról: prosztata műtét utáni második, majd harmadik nap, mely az örökkévalóságig tart!
A mennyről is, mert végülis nem így kellett eltölteni a negyedik, ötödik, s a további napokat, s az egész örökkévalóságot sem így kell, hisz Jézus Krisztus megváltott, s elvisz majd oda, ahol nincs fájdalom! S ebben a speciálisan nyomorult helyzetben lehet talán a legjobban Istennel beszélgetni... Volt mit mondjon..., volt mit tanuljak.
Ott feküdtem magatehetetlenül teljesen kiszolgáltatva, nyomorultul, felkekvési sebekkel, a kezemen kívül mást mozdítani se tudtam a fájdalomtól, s a közhiedelemmel ellentétben az ágyba kakilás nem is olyan egyszerű dolog... Úgy az ötödik nap végre fel tudtam „kelni”, húsz percig tartott, mire az ülő helyzetből ott állhattam az ágy mellett!!! Ebbe a rutinfeladatba bele se gondolunk reggelente, s abba se, hogy lazán kiballagunk a fürdőszobába, fogat mosunk, zuhanyozunk. stb. Mindez elérhetetlen álom volt napokig.
Kicsit átszabja az arcméretet, ahogy ott álltam zúgó fejjel, remegő lábakkal, mellettem egy tele vödörrel, melybe a belőlem mindenféle csövön át folyt a véres ez-az...
Kb. öt percig tudtam így állni, majd úgy tíz perc alatt –mint egy lassított felvétel- vissza tudtam feküdni. Minden apró mozdulatért keményen meg kellett dolgozni...

„2 Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. 3 De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a
megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, 4 az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; 5 a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.”

Adja Isten, hogy amire tanított megtartsam, megéljem!
Övé a magasztalás, hála és dicséret!







Vissza a f§oldalra