Uganda, 2013






 
     A januári reggelen, amikor elindultam otthonról, elég nagy havazás volt éppen, így meglehetősen érdekes látványt nyújtottam az utcán, napozómatraccal a hónom alatt, nyári cipőben. Pár óra múlva azonban Uganda huszonhat fokos meleggel fogadott, szóval elég nagy volt a kontraszt a magyarországi télies időjáráshoz képest. Egyből átöltöztem nagykabátból rövidgatyába meg papucsba, aztán így is maradtam. A helyi férfiak jól bírják a trópusi meleget, mind hosszúnadrágban, cipőben járnak. Ők tudják... Amúgy jó döntés volt Isztambulon át repülni, sokkal jobb, mint Kairón át, ahogy a múltkor utaztam. Az a repülőtér kész lidércnyomás volt. Isaac, a vendéglátóm ismét nem jött elém – ahogy a múltkor sem –, később ezt azzal magyarázta, hogy itt Afrikában más az időszámítás, és bár én megírtam neki az érkezésem időpontját, ő akkor még javában aludt, ezt értsem meg...

Általában szeretnivaló és kedves emberek laknak itt, a világot azonban kicsit másként szemlélik, másképp működnek, másképp nyúlnak dolgokhoz, és ezt nyilván meg is kell értenünk. Ezt nekem fontos igazán meglátni, hiszen önkéntes felajánlásból jöttem, segíteni és nem kritizálni. Azonban az, ahogyan zajlik itt az élet, számomra néha felfoghatatlan.





























Tény viszont, hogy Afrikának van egy sajátos varázsa.
Egyből megállapítottam, hogy itt az egy négyzetméterre eső bunkók száma nem kicsit alacsonyabb, mint Budapesten. Sőt, ehhez képest nulla... Sajnos ott tobzódik Magyarország színe-java”, és elképesztő mit művelnek... Szégyellem ilyenkor, hogy magyar vagyok.
Anyámat ott sokan ismerik, mert emlegetik rendesen. A szövegkörnyezetből azonban hamar kiderül, mégsem az enyémről van szó...
A tárházuk azonban végtelen, ahogyan ki tudják fejezni mennyire csakis saját magukkal vannak elfoglalva.

Alábbi írásom nem önmagam fényezését hivatott szolgálni (főleg nem facebook-os stílusban, ahol „mindenki ott van, aki számít”. A facebook jó néhány exhibicionista ember fóruma, ahol leírhatják a „sikereiket”, feltehetnek valótlan fotókat magukról, így ők lehetnek a királyok, míg a többiek mind lúzerek. Ezek a szegények aztán kellőképpen el is keserednek, és irigységből meg félelemből még nagyobb valótlanságokat osztanak meg magukról, hogy le ne maradjanak a trendről. Így a „trend” sokszor irigységet, széthúzást támaszt még barátok között is. Mint majdnem mindennel, ezzel is lehet jól, és kevésbé jól élni. Ez az oly sokszor valótlan világ azonban elrabolja az időt a minket személyesen körülvevő, valós értékektől, valódi barátoktól.). Célom sokkal inkább Isten dicsőségének „fényezése”, amellyel rávilágítok, hogy az általa adott talentumokkal miért érdemes szolgálni másoknak?
A zenélés egyre inkább felfutóban van itt. Sajnálatos módon a legjobbaknak tartott főállású szakemberek sem képzettek annyira, hogy tudják, hogyan kell jól használni a készülékeiket.
Egyre világosabb, hogy mind a kicsi, mind az egészen nagy cégek hangászainak hatalmas szüksége van a továbbképzésre! A nagyon jó zenekarok is szinte kivétel nélkül rászorulnak a technikai segítségre, hát még a kisebbek!
Külön kihívás számomra, hogy nem egyszer sose hallott indiai (!!!) „márkanevek” alkotják a felszerelést.
Trabantot vesznek, de úgy akarják hajtani, mintha Ferrari lenne! Ezzel az irreális elvárással nem egyszer szembesültem. Azt gondolják, személyemben itt van Óz, a nagy fehér varázsló. Úgy képzelik, hogy minden gondot néhány mágikus érintéssel meg lehet oldani, és hogy csodálatos hangzást lehet produkálni pár perc alatt egy ilyen állapotú rendszerből! Ismerek jó néhány pásztort, akiknek ez a szakterülete, de akkor őket kellett volna hívni javító szolgálatra, nem egy halandó hangtechnikust!







Na de előbb nézzünk körül.

Az első két éjszaka igencsak nagy buli volt a helyi moszkitóknak, hiszen megérkezett a friss muzungu (fehér ember) hús!
Ezt megunva felhúztam az ágyam fölé egy moszkitóhálót.
A fürdőszoba is eléggé afrikai, nem tudtam kitalálni, a zuhanyozást hogyan művelik itt? Fürdés után úszik minden. A nagyja elpárolog, de még este is centis vízben tocsogok, mert feltörlő rongy az nincs.


















Az emberek úgy mozognak, akár egy lassított felvétel. Elképesztő az a komótosság, amellyel tudnak sétálgatni az utcán, kb. tyúklépés tempóban. A pincér mozgása is lenyűgözött: amíg a tálcáról letette az asztalra az ételt, annyi idő alatt meg lehetett volna borotválni az arcát.








Az építkezéseken lévő állványokon palló nincs, a rudakon zsonglőrködnek.
Már ez önmagában komoly munka!












A szemét elhordásával nemigen foglalkoznak, hegyekben gyűlik, jobb esetben helyben élegetik. Ettől viszont mindenütt és állandóan büdös füst terjeng a levegőben. Elég sok utca nem aszfaltozott, ennek következtében iszonyatos por ül a városon, s ez így együtt, a füst és a por estére téglává sűrűsödik az orromban.

A sofőr – annak ellenére, hogy van légkondi az autóban –, lehúzott ablakkal szeret közlekedni, én meg majd megfulladok mellette a beáramló portól és kipufogógáztól.
 


 





A minap kezembe nyomtak egy frissen vágott cukornádat, de nem tudtam, hogyan is kell rágni. Nos, a feladat a következő: a kemény héjat le kell róla hámozni, majd igen jó fogakkal le kell harapni egy darabot, és a fogak között ki kell préselni belőle a fenséges nedűt, majd kiköpni a maradékot. És így tovább. Igen élménydús tevékenység ez, utána órákig sajgott ehhez nem szokott fogazatom.




Az egyik vacsora elkészítése közben többször eszembe jutott, hogy a látottak alapján a gyengébb gyomrúak elrohantak volna a legközelebbi étterembe és vissza se jöttek volna onnan...  

Az egyik maid (házvezetőnő) széles mosollyal hozzáfogott a főzéshez: a zöldséget mosatlanul kezdte felszeletelni, a fokhagyma zúzásához pedig az alsó polcról előrántott egy üveget – ez a polc enyhén szólva koszos volt, s éjszaka gyíkok, békák meg csótányok mászkálnak rajta, ráadásul nem az a kis cuki fajta, hanem 4-5 centisek! Azután előkerült egy enyhén használt margarinos doboz, ebbe belevágta a fokhagymát és ezzel a retkes aljú üveggel zúzta szét a padlón. Brrr! Mindehhez vezetékes vizet használt, ami tudvalevőleg európai ember számára komoly betegségek forrása...
Csakhogy itt az eredmény a lényeg, nem számít olyan apróság, mint a hepatitis... és persze a csótány se egészségtelen, csak undort keltő!
Aztán a hölgy elővett egy villásdugó nélküli turmixgépet, és a pucér kábeleket kézzel dugdosta bele a konnektorba, majd az olló hegyével tunkolta beljebb. Ott álltam ugrásra készen, hogy megmentsem, de nem csapta meg az áram!
Főzés közben nem egyszer zaftosakat tüsszögött a tenyerébe, és ezzel a kézzel fogdosta a kaját.
Még jó, hogy a végén az egész anyagot elég sokáig forralta, így kissé megnyugodtam.
Na, de amikor úri módon elém rakta a kaját, újfent hanyatt dobtam magam, mert a Kempinskiben sem ettem ilyen jót!



Egy másik alkalommal megható volt, ahogy ez a maid tanította Isaac tízéves lányát főzni.



Mosógép amúgy nincs, olcsóbb a maid. Közvetlen az ablakomnál folyik a nagymosás, amit kora hajnalban szoktak művelni, hangos énekszóval.
Elég romantikus így ébredni!

 

Egyik nap végigasszisztálhattam az ebédem elkészítését is, amelynek során szinte vízitúrán éreztem magam a Bodrog partján.
A házban ott van ugyan a konyha a gáztűzhellyel, de jobban szeretnek kint főzni, mert az afrikaibb, és végső soron jobb a kaja íze is a belehulló hamutól. Egy kanálnyi hamu minimum, meg ami még ezen kívül belehullik. A kanállal, ami a kezében van, eligazítgatja a parazsat az edény alatt, s majd ezzel keveri a kaját is.




Ez a maid sosem ül le az asztalhoz enni, hanem a konyhakőre telepedve, kézzel eszik.
Másik nagy húzása, hogy megkérdezi délben, ettem-e már? Mondom neki, hogy még nem, aztán ezt nyugtázva estig nem ad enni.
Az itt dolgozó három maid együtt sem ér fel azzal, aki hat éve volt itt! Ő egyedül többet dolgozott náluk, és jóval magasabb szinten.

 

A piacon közvetlen a szemétkupac mellett árulják a zöldséget-gyümölcsöt, a húsos pultnál döngenek a legyek, a húsok meg feldarabolva csak úgy sorakoznak rajta.
Na, ezért vagyok én itt is vegetáriánus!





Ebből a húsból vettünk is, de csak egy hét múlva került elő. A grillezése során nagyon biztattak, hogy feltétlenül egyek belőle...
A kaja egyébiránt kitűnő, „organikus”, számomra csak zöldség és gyümölcs, valamint olajban sütött édesburgonya, banán. Nulla zsír, nulla kenyér, nulla konzerv.



A szobám is full organikus: a csótányon kívül együtt élek egy gyíkkal és egy kis békával, akik pár nap múlva már megszoktak (meg én is őket, kivéve a csótányt!). Egyéb állat sem ritka a házban, de hát Afrikában vagyunk, nem igaz?
Afrikai jelenség az is, hogy mennyire hülyének nézik egyesek a muzungut. Íme egy példa: Rengeteg a motorkerékpáros taxi, állandóan ajánlkoznak, hogy elvisznek. Egyik alkalommal pár kilométerre kellett volna mennem. Megkérdeztem a leghangosabb motorost, hogy mennyi a tarifa? Kérdéssel válaszolt, tudni akarta, van-e dollárom? Igenlő válaszom után egyből rávágta, hogy kétszáz dollár lesz a fuvar! Nem gyenge a csávó, gondoltam magamban, és mondtam neki: Nem Johannesburgba akarok repülni első osztályon, csak ide mennék pár kilométerre! Na jó, ad kedvezményt, vágta rá, csak 100 dollár lesz! Amúgy a fuvardíj két dollár...
 
Az életkoromat még senki nem kérdezte, és nem is fogja. Sajnos más kultúrában ehhez mérik az embert, s a munkáját. Nem engem zavar, hanem másokat zavar a korom. Kérdeztek már otthon: Jé, te még nem haltál meg? Itt a kor viszont csak egy szám.
 
Egyik délután elmentünk a Victoria-tó partjára, egy sajátos strandra.
Ki volt pakolva jó néhány gigantikus hangfal, és ennek megfelelő hangerővel bömbölt a reggae & afrobeat.
A partra érve először nem értettem, mi olyan furcsa...
Senki nem feküdt le csak úgy napozni, helyette mindenki álldogált, sétálgatott, mászkált a vízben, de leginkább táncolt a zenére. Úgy egy óra múlva esett le, miért is nem heverészik itt senki a napon! Mert nekik nem kell barnulniuk!
Amúgy elképesztő volt látni, hogy még a vízben is táncoltak.
Az este közeledtével emelkedett a hangulat, és közvetlenül mellettem egyszer csak felpattant egy terhes anyuka is, és olyan szinten kezdett el táncolni, hogy leesett az állam, de az végképp kiütött, ahogy a három porontya is nyomta! A legkisebb éppen csak tudott járni, de már jobban táncolt, mint én valaha is tudtam. (Persze ez nem nagy szó.) A három és öt éves kölykökön meg kidőltem a kacagástól, olyan figurákat vittek bele.
 

A hangtechnikus-képzésen és a zenekarok technikai segítésén túl, a City Yange munkájában is részt veszek, ami egy várostisztító kampány és nevelés a gyakorlatban. Az irgalmatlanul sok szemét elhordása, az eldugult csatornák kitakarítása a feladat. Hogy nagyobb legyen a kedv, kora reggel levágtak egy helyi szemétdombon legelésző marhát, amit a takarítás végeztével saslik formájában osztottak ki. Szépen sorba is álltak érte, amint eljött az ideje. Közben épült a színpad is, közvetlenül a füstölgő szemétdomb mellett. Ezen a telepen nagy kannákban hordják haza a vizet, a ház előtt, az utcán zajlik az élet, a nagymosás, a főzés, minden. Rengeteg az apró bolt, az emberek próbálnak megélni.
A főpolgármester meg jó néhány fejes szintén megjelent, ők is beálltak takarítani.
Kerületenként haladunk végig a városon, és szemmel látható a javulás.
Az aznapi munka előtt és alatt, egy teherautóval járjuk a városrészt, az erre felszerelt hangfalakról szól a zene és a lelkesítő szöveg. A főpolgármester időnként felmászik a tetejére, és onnan intéz a tömeghez beszédet. Este bemutatják mindezt a TV Híradóban is.




 
























Nagy általánosságban elmondható, hogy nem fenékig tejfel itt az élet – engem is megloptak –, vannak nehézségek. Néhány kivételtől eltekintve alapvetően roppant közvetlenek az emberek, s ha meglátják a kamerát a kezemben, kérnek egyből egy fotót és elkezdenek beszélgetni. De legtöbbször csak úgy idejönnek hozzám, és még a gettóban is tudták, hol van Magyarország. (Angari, ahogy itt ejtik.)
Nem a személyiségi jogaikról kezdenek el hablatyolni, hogy miért fotózom őket, s nem azon agyalnak beszélgetés közben, hogy mit is akar a másik tulajdonképpen???
Olyan különleges képzelőerővel megáldott tehetséggel sem találkoztam közöttük – mint otthon számtalanszor –, aki egyből olyan gondolatokat olvas ki a fejemből, amik még csak meg sem fordultak benne.
Finoman szólva nem is tudok mit kezdeni az ilyenekkel, pedig eléggé egyszerű a dolog: ha kedvel, akkor hajrá, ha nem, el se kell kezdeni, sőt, sértődés nélkül azonnal el lehet búcsúzni.
Az élet itt óvodai szinten mozog, nem csinálnak semmiből görög sorstragédiát. Az autót megállító rendőr például néhány pillanattal később együtt kacarászik velünk, és a biztonsági őr is az áruház kapujában. Lehet velük viccelődni! Itt értik a humoromat.
 
Ilyen benyomások után elgondolkodtam, hogy én még mindig egy súlyosan depressziós, zárkózott, idegenkedő, képmutató, magát megjátszó, számító, távolságtartó, alakoskodó, de főleg természetellenes ember vagyok az itteniekhez képest.
Ahhoz persze ide kell jönni, hogy ezt megértsük, mert a fehér ember kultúrájában én is barátságosnak, kedvesnek gondolom magam, de nem így van. Illetve ehhez képest nagyon nem.
De miért is vagyok ilyen? Mire jó ez?
A boldogság nagy részben elmeállapot.
Akkor én nagyon beteg vagyok, ideje gyógyulnom, talán még nem késő.

 

Sokat látott emberke vagyok, de amit itt a hangtechnika terén tapasztaltam, az már történelemkönyvbe való.
Isaac lazán megemlítette, hogy a gyülekezeti cuccon volna egy pár perces igazítani való, mert nem igazán jó a hangzás. Hittem neki, így nem is vittem magammal a kis felszerelésemet, pedig először is egy marék nyugtatóra lett volna szükségem, amikor beléptem a terembe.
A zenekar lelkesen nyomta, de a világ összes orrhangja nudli volt ahhoz képest, amilyen tömény középfrekvenciás zaj-ömleny áradt kifelé a dobozokból (hangfalnak nemigen nevezném őket, se aljuk, se tetejük).
Odaballagtam a keverőhöz, a majsztró ott horkolt hanyatt dobva magát, mit sem törődve a színpadon zajló eseményekkel.
Legelőször a rendszer hangszín-beállításán (EQ) döbbentem meg. Az összes EQ, ami csak volt a processzorban, mind ki volt emelve 5-8 dB-lel, a keverőpulton ugyanez. Ez hasonló ahhoz, mintha egy szelet kenyérre fél méter vastagságban kennél lekvárt.

                          

Felébresztettem a mestert és kérdeztem tőle, mi, hova van bedugva a keverőbe.

Elmondta. Ahogy épp a kezére állt… Magyarul: össze-vissza. Egy kis vokál, egy kis hangszer, aztán megint egy kis vokál.
Persze ő sem emlékezett, mit és hová dugott, totális volt a káosz.
Mondtam neki, akkor nézzük a rendszerprocesszort. A gomb le volt róla törve, így semmit se lehetett rajta beállítani.
Nos, Isaac, miután látta, hogy a mester is felébredt meg én is felocsúdtam az ájulásból, a színpadra ugrott, és egyből mondta a „Ferrari”-s igényeit. Több lábdobot, több basszust.
Tekerem. Semmi.
Odaballagok, hát a mélynyomó nincs bedugva. Ballagok tovább a lábdobhoz: A mikrofon a dob oldalához-széléhez van téve (Ez kb. olyan, mintha a füleden át akarnád benyomni magadba a csirkecombot.)
Átbandukolok a basszusgitárhoz. A kislány épp csak simogatta a húrokat, de inkább csak nézte őket. Hát, így szemmel pengetve nem sok hang jött ki belőlük!
Na, jöjjenek a vokál mikrofonok. Egy-kettő… A tömény orrhangon kívül semmi. Visszaballagok a színpadra. Az összes mikrofon palacsintává zúzva, de nagyon durván, mindet a földhöz vágták az elmúlt pár évben és meg is taposták, így nem csoda, ha mindnek döglött a hangja!
Na, nézzük a hangszereket, azok, legalábbis úgy tűnt, nincsenek megtaposva. Ezt nem hiszem el! Miért szól mégis mindegyik ilyen középhangon?
Odaballagtam a fronthangfalakhoz. Hát egyikben sem szólt a magas sugárzó!
Kérdezem a mestert: Mióta szól ez így? Aszongya, eddig jól szólt, de mivel hozzányúltam a hangszín beállításaihoz, hát ne csodálkozzam, hogy most nem szól. No, itt kaptam szívgörcsöt, ennél a pontnál...
És nekem ezt az embert kell továbbképeznem. Egy totál sükethez nagyobb esélyt fűzök, mint nevezett atyafihoz. Aszongya erre Isaac, ő még itt a legjobb ebben a csapatban, sőt az egész városban!
Kisvártatva a mester előállt azzal, hogy igenis „szól” a magas sugárzó, mert a minap „megjavította”. Ezt a körülöttünk állók mind el is hitték neki, és kérdőn meredtek rám. OK, mondom, az lehet, hogy „megjavítottad”, de most akkor se szól! Na, erre bámultak rám értetlenül. A tekintetük azt sugallta, hogy „hülye ez a muzungu, csak jól oda kell nézni, és máris lehet hallani kicsit!”
Aztán abban maradtunk, hogy majd szétszedjük, és megnézzük közelebbről.
Eljött a nagy nap, és mindent átnéztünk. Kiderült, hogy az egyik monitorhangfal egyáltalán nem működik, az összes mikrofon közül kettő szól valamelyest használhatóan, jó néhány kábel zúg, mint állat, a csoportkábelben hat csatorna nem működik… és hadd ne soroljam!
És a mester így keverte a csapatot évek óta, sosem ellenőrizte, mi szól, mi nem. Az ő dolga az volt, hogy összedugjon mindent, feltolja a potikat, aztán hanyatt dőlve szunyókáljon.
Az én dolgom meg az lett volna elvileg, hogy mindezt a terembe lépve pár perc alatt rendbe tegyem.
Egy heti munka lett belőle...



 

Amikor szétszedtük „A Frissen Javított Hangfalakat”, tátva maradt a szám. Ezt a „szakszerű” javítást tanítani kellene! A membrán tekercse össze-vissza volt gányolva, és látszottak a pillanatragasztó nyomai is vastagon! Ránéztem a mesterre, kerestem a szavakat… Szegény nem értette, mi a gond ezzel a szép, és alaposan megragasztózott membránnal, és hogy annak a tekercsnek miért is kellene ki-be mozognia, miért nem jó így megnyekkenve?

Az lett volna csoda, ha ez egyáltalán meg tudott volna mozdulni!
Megbeszéltük, hogy veszünk új membránokat, de ragaszkodtam ahhoz, hogy együtt menjünk a boltba. Azt állította, hogy azok ott profik, és mindenük van, s ez rögtön gyanús volt. És milyen jól tettem, hogy elmentem!
A „profi” eladó elénk tett egy totál más típusú és méretű membránt. Forgatták mind a ketten, hogy ez bizony igen jó lesz! Rákérdeztem a mesternél: Biztos, hogy ezt be tudja tenni a réginek a helyére? Elég határozottan állította, hogy természetesen! Én meg mutattam neki, hogy erre csak akkor lesz esélye, ha ollóval körbevágja, aztán kalapáccsal eligazgatja...
Na, ezen elgondolkodott, ahogyan a „profi” eladó is. Ha nem vagyok ott, simán megveszi, és a szokásos pillanatragasztóval meg a jó öreg kalapáccsal szakszerűen be is szerelte volna!
Sikerült meggyőzni, hogy inkább a megfelelő méretűt vegyük meg, hátha az jobb lesz.
Másnap reggel beballagok a műhelybe, hogy az általa összeszerelt hangfalakat leteszteljem.
Nem csalódtam a mesterben, mert az egyik hangfal nem szólt! Nosza, szétszedtem, hát ott lógtak a vezetékek!
Az érintkezőt elfelejtette csatlakoztatni...
És ez az atyafi ebből a szakmából megél!!!
Viszont amit vasárnap tett, az igazán ámulatra méltó volt!
Az istentisztelet egy bevásárlóközpont második emeletén lévő moziteremben van.
Reggel öttől kezdve, egyedül hordta fel oda az egész teherautónyi cuccot kézben, mivel lift nincs! Ez a parkolóból kb. száz méteres táv, lépcsőkön felfele... Na, erre én nem lennék képes.
(Ugyanezt megtette az istentisztelet után is!)



Mire nyolcra odaértem, mindent be is szerelt. Az más kérdés, hogy megint úgy, ahogy a keze ügyébe kerültek, de ezt hamar korrigáltuk.
Elindítottam a hangbemérő muzsikámat, aztán egyszer csak mintha elvágták volna. Rohanok oda a pulthoz, hát egy fickó lazán kitépte a kábelt a lejátszómból, és épp tette zsebre a kütyümet, hogy neki ez a zene kell! (Nem rossz, mi?)
Felállt a zenekar, mire mondtam, hogy akkor állítsuk be előbb a monitorokat. A csapat csak lesett, hogy mi is ez? Sose volt nekik efféle.
Az istentiszteleten aztán elhajigáltam magam, olyat énekeltek, táncoltak.
A pásztor hálás akart lenni és felkonferálta, hogy itt van Szandar Norvégiából (ez én lennék), aki egész héten dolgozott a közösségért!
Isten iránti hálával írom, hogy a Tőle kapott talentumokkal örömöt okozhattam, mert az istentisztelet után megrohant a zenekar meg a gyülekezet, hogy nagyon köszönik a munkát, fenomenális volt ez a hangzás, sose érezték, hallották még ilyen jól magukat! A mester is ott dünnyögött, hogy évek óta dolgozik ezzel a cuccal, de nem gondolta volna, hogy ez így is tud szólni. Ugyan mit csináltam vele?
Hát, mondom, csak Isten dicsőségére tettük, amit tudtunk!



A 2007-es beszámolóban írtam a Blu3-ről, amelyben Cindy művésznő énekelt, s akivel akkor összeboronált a helyi sajtó. Azóta még jobban befutott, s most felkértek, hogy hangosítsam őt. A helyszínre érkezve láttam, hogy ez nagy kaland lesz, mert a gigantikus sártól először be sem tudtam menni a sportpályára. Azonnal a segítségemre sietett egy helyi hölgy, hogy szívesen átkalauzol engem – ő már ismerte a csapást –, vagy akár bevisz ölben is, ha megadom a telefonszámomat.
Ezek a nők itt értenek az udvarláshoz!
A hangrendszer ugandai szemmel mérve komoly cuccnak látszott, de első ránézésre is láttam, hogy valami nagyon nem frankó itten.
Mondom a Főhangmajsztrónak, hogy akkor elővenném a kis zenelejátszómat, legyen kedves csatlakoztatni!
Megtörtént.
Monóban.
Mondom neki: Sztereóban szeretném. Néz rám: Milyen muzungu huncutság ez? Különben is, ő már belőtte a hangzást. Megnéztem a beállításait, a hangfalak pozicionálását, és eléggé érdekesnek tűnt.
A szokásos dolog történt: amikor megvették a cuccot három éve, a kiküldött szakember beállította az adott helyszínre, ami egy meglehetős nagy tér volt. Ez itt viszont ahhoz képest negyed akkora, így a kb. 150 méterre lévő külső parkolóban tartózkodókat meglehetősen boldoggá tették, ugyanis oda volt irányítva a cucc lesugárzása!
Az egész hangfalrendszer rosszul volt konfigurálva ehhez a kis térhez képest, de arra már nem volt idő, hogy átépítsük az egészet. Ilyen apróság azonban itt nem számít. Forgattam a fejemet, aztán felküldtem egy fürge legényt az állványzatra, hogy próbáljuk valahogy az adott nézőtérre irányítani a hangot.
Drótokkal (!!!) volt rögzítve az igen drága cucc… Hát elhajigáltam magam.


 
Gondolj bele, ha nem hívnak oda, simán úgy lett volna jó a Főhangmajsztrónak, aki elég sok pénzt kap a munkájáért! A tulaj sose tudta volna meg, hogy a cucca mindenhová szól, csak épp a nézőtérre nem, mert három évig, bárhol is voltak, ugyanazt a beállítást használták, pedig alig van akár két egyforma helyszín!  

Délután megjelent a rendőrség és a hadsereg. Kiterelték a népet a helyszínről, átvizsgálták a terepet, majd úgy engedtek vissza mindenkit, hogy detektorral végigtapogatták, mindenét átvizsgálták. Erre azért volt szükség, mert nem is olyan régen egy merénylő bombát robbantott egy hasonló rendezvényen.

Este hét körül megérkezett a DJ, hogy a koncertig szórakoztassa az érkezőket, de hogy hogyan jutott át a biztonsági vizsgálaton, azt nem értem, mert egy nagyszabású terrormerényletet hajtott végre minden jó hallású ember ellen! (Mint jó néhány „dicsőítő” csapat szokta otthon.)
Gondoltam, elballagok pihenni egyet, a helyi Főhangmajsztró majd ügyel addig. Jó messzire elsétáltam, ám egyszer csak hallom, hogy valami gigantikus hangerővel bömböl a cucc, olyan mélykiemeléssel, hogy még ott is zizegett a gatyám tőle. Gondoltam, belövik a DJ cuccát, de csak nem akart szűnni ez a bömbölde. Visszaballagtam, és megkérdeztem, mi a túró van? Aszongya a koncert Manager – valahonnan előkerült –, hogy ez a gigahang reklámot csinál, és erre dől majd be a közönség. Mondtam neki, hogy ez nem kicsit hangosabb, mint ami majd a koncerthangerő lesz! Az elég undorító mélykiemelést már nem is firtattam, gondolván, lehet, hogy a veseköveit akarta így szétzúzatni.
Na, úgy véltem, a reklám fontos. Amíg nem jön a közönség, hadd bömböljön, én meg elővettem a füldugómat, amit a múltkori strandos élményből okulva előrelátóan magammal hoztam. Ott ugyanis jó néhány receptoromnak örökre búcsút inthettem.
(Egyébként általánosan jellemző, hogy mindent csumára feltekernek, persze torzít, mint állat, de ez senkit nem zavar rajtam kívül.)
Az idő haladtával úgy gondoltam, itt az ideje normál hangerőre váltani, és szép lassan kezdtem lehúzni a potit. Na, erre majdnem kitört a botrány. Magyarázom a managernek: Most már itt a közönség, a reklám megvolt, koncentráljunk a művésznő koncertjére, hiszen ezért vagyunk itt, és az nem működik – normális esetben persze –, hogy a koncert előtti DJ zene jóval hangosabb, mint majd a koncert hangereje lesz! (Ezen zene alatt az itt divatos afro pop-ot kell érteni, ami főleg ordítozós rap. Elég nehezen viselem... Három órán keresztül ezt az egyetlenegy stílust nyomatta!)
Nagy nehezen megegyeztünk, de a DJ ezt nem vette jó néven, így a saját eszközén kezdte el felnyomni a hangerőt. Én le a pulton. Ő fel a sajátján. Egy darabig ez így ment, amíg ő koppanásig nem tolta. Ekkor elfogyott a muníciója, így lejött a színpadról, és elkezdett kérdőre vonni. Kezdődött elölről a vita, ami előtte a managerrel ment.
Itt má’ vakartam a fejem, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán elvállalni ezt a munkát?
A manager, múlatva az időt, odatelepedett a keverőpulthoz kajálni. Mustár, ketchup, csirkecomb, krumpli, ital, miegyéb került elő. Pillanatok alatt disznóóllá varázsolta a keverőállást! Mondom neki: Ez egy piszok drága keverő, egyébként meg ez itt egy kiemelt minőségű munkahely, csakis a szakszemélyzetnek, a pult pedig nem büféasztal. A mustár szintén nem a gyártó által kifejezetten előirt kenőanyag a csúszópotiknak...
Forgatta ám a szemét nagyon, hogy ez a muzungu állandóan beleszól a megszokott életébe. Se bömbölde, se disznóól?
Befejezte a kajálást, de minden szemetet otthagyott. Mondom neki: Legyen kedves összeszedni és elvinni innen. Még jobban forgatta a szemét, de aztán belevágta az egészet egy szatyorba, és nagy ívben odahajította a kerítés tövébe. (Nesze neked City Yange!)
Azóta nem láttam a managert, de nem nagyon bánom...


 
Hát, az időpontok betartása nem az erősségük, de nagy nehezen elkezdődött a koncert, alig egy órás késéssel, mert a bemondó nem érkezett meg.
A műsor elején amatőr énekesek és rappelők léptek fel, ami ez utóbbiak részéről nem volt más, mint eszement ordítozás olyan szinten, hogy a mikrofon csak hörögni volt képes.
A Főmajsztró aszongya, húzzam le a mikrofonjukat, hogy ne ezt a hörgést hallgassuk, meg hogy úgyis full playback az egész.
Jó.
Igen ám, de a DJ vicces figura volt, és kinémította alóluk a CD-t, egész versszakokra! Így szegények csak tátogtak némán, miközben keményen dolgozva keresztül kasul szántották a mikrofonállvánnyal a színpadot. Mondtam magamban, ez így nem frankó, így a Főmajsztró utasítása ellenére visszatoltam a mikrofont. Igen ám, de aztán jött a refrén, ahol meg bűn hamisan énekeltek. No, vakartam a fejem, most mi van? Itt egy vicces kedvű DJ és egy magán kívül ordító rapper, aki énekelni egyáltalán nem tud. Így rágyógyultam a potijára, oszt' legjobb tudásom szerint megpróbáltam lekövetni az eseményeket, hogy legyen valami produkció is belőle.
Aztán jött végre Cindy művésznő, aki nagyot alakított, megszabadítva addigi kínlódásaimból.
A buli után a tulaj hosszasan szorongatta a kezemet, és meginvitált a következő rendezvényeire is.
Jöttek oda hozzám, hogy menjek el az ő koncertjükre is, mert ezt a hangzást akarják, egy hölgy pedig felkért arra, hogy tartsak exkluzív hangásztanfolyamot az ismeretségi körében.


 
A gyülekezet (ahová itt járok) dobosa, hallva a gyülekezetbeli változásokat, meghívott a saját jazz bandájának hangját is rendbe tenni. Egy elég menő jazz klubba vitt el, mégis elég elképesztő állapotokat találtam. Ez minden eddigit felülmúlt!
Láttam a helyi hangászmester arcán, hogy nem érti, minek itt átrendezni a dolgokat, hiszen így használják három éve, kitűnően ment itt minden, hangerő is volt bőven...
Én ilyenkor azt nem értem, hogy én is voltam kezdő, de ennyi idő alatt azért valamennyire megtanultam, hogyan kell kezelni a készülékeket! OK, lehet mondani: Itt nincs erre mód.
De van, kettő is.
Kenyában van ilyen iskola, az interneten is rengeteg anyag van a témáról, az elmélet birtokában meg oda lehet ülni a cucchoz, oszt addig tekergetni, amíg rá nem jön az ember a működésére. Ha mégsem, akkor pedig ideje más szakmát keresnie.
Miután pár óra alatt áttúrtam, átrendeztem mindent, a zenekarvezető, hallva az új hangzást, azonnal megkérdezte, itt maradnék-e a koncertjükön keverni, mert épp aznap este lesz.
Nem bántam meg... A jazz banda úgy játszott, az énekesek úgy énekeltek, hogy kb. nyolcvanszor lepetéztem a koncert alatt. Kristálytiszta hangszerelés, semmi katyvasz, kristálytiszta vokálok! Ja, és élvezték is, amit csináltak, nem csak úgy álltak ott, mint akiket odaraktak.





Koncert után meghívott a zenekarvezető a másnapi koncertjükre is, Kelet-Afrika legelőkelőbb ötcsillagos szállodájába...
De aszongya, vegyek fel öltönyt, nyakkendőt. Látván igen gondterhelt arcomat, engedett egy kicsit. Szegény nem tudhatta, hogy ilyen jelmezem még otthon sincs.
A catering kifogástalan volt, végre ihattam Guinnesst és miegyebet, a vacsora meg fenomenális volt, pincér szolgált ki egész este. Nem szoktam én ehhez...
A puccos vendégsereg közül kicsit kilógtam a rövidgatyámban, papucsomban, de itt elkönyvelt dolog, hogy a muzungu bolond. Csórén jár.

Mondanom se kell, hogy itt is, mint mindenhol, többen odajöttek a koncert előtt általam bejátszott bemérő muzsika alatt, hogy ez nekik kell! Lassan megértem, miért. Mert mindenhol egy stílust nyomatnak, de azt keményen, nevezetesen azt, amelyik a strandon meg Cindy koncertje előtt is volt, és ki vannak éhezve minőségi muzsikára!
Mondom nekik, ott a You Tube, erre találták ki.
Ja, tényleg...
Egy vendég, amikor elkezdtem délután a hangbeállást, hangosan méltatlankodott, hogy megint ezt a zajongást kell hallgatnia, miközben ő enni-inni, beszélgetni szeretne! A pincérek összesúgtak, hogy most mi lesz, mert nyilván a vendég az szent. Az egyik megkért, hogy menjek oda én, hátha meg tudom vele értetni, mi ez a mai hangbeállás. Odaballagok, erre a fickó elmagyarázza, hogy ő gyakran jár ide és mindig órákig tart a „cserpákolás”, utána meg a koncert olyan baromi hangos, hogy a saját szavát se érti, és ezt már nagyon unja.
Megnyugtattam, hogy ma diszkrét jazz koncert lesz, és remélem hamar végzünk a beállással is. Ettől lehiggadt.
Koncert után odajött, és hosszasan szorongatta a kezem, hogy mekkora élmény volt ez neki! Mint mondta, elképesztő minőségben szólt a banda az eddigiekhez képest, és beszélgetni is tudott közben!
Még bemérésnél éppen Eric Bibb szólt, amikor egy öreg néger mellém lépett könnyezve, és bár nem értettem, miket mondott nekem a maga nyelvén, de látszott rajta, hogy nagyon elérzékenyült. Ettől meg én hatódtam meg!
 
Másnap, a Serena hotelban enyhén jó volt a buli. Az italok, a kaja, mindezek felszolgálása ötcsillagos volt, három hét után végre ehettem süteményt, már baromira hiányzott a sok banán után!





Fellépett egy igen híres szaxofonos is – úgy játszott, hogy lehidaltam –, Isaiah Katumwa, aki a hangzást hallva, egyből felkért a maga gigabulijának hangosítására. Mondom, nemsokára elrepülök innen, erre rávágja, hogy kifizeti a repülőjegyemet bármikor, mert neki én kellek. Mondom: Az ezer dollár! Mire ő: Az nem gond...
A jazz banda baromira feszített, hogy az általuk is igen nagyra tartott zenész ilyen szinten minősítette a muzungus koncertjüket. Ettől ugyanis jócskán megemelkedett az ázsiójuk, és ezen örömükben meghívtak a további koncertjeik hangosítására.



Az egyik énekesük azonban eléggé lefáraszt mindig, mert szó szerint percenként totál más monitorhangzást igényel! Mindezt szemből keverve úgy, hogy az orrom előtt ugrálnak a lelkes rajongók, akiktől nem sokat látok.
Mondom neki, tőlem ne várjon csodát, mert csak egy igen drága digitális rendszerrel lehetne ezt megoldani, másképp nem.

 

Valószínűleg örökké felfoghatatlan marad számomra, hogy miért kell mindent iszonyatos hangerővel nyomatni? Amikor ismét a nagy rendszeren dolgoztam, sajnos ugyanaz a nagyothalló DJ volt ott, mint a múltkor, így újra egész estén át élvezhettem a szűnni nem akaró afro-pop-ot, ami egy-két dal erejéig még elmegy, na de több órán át tök ugyanaz??? Má’ kezdett a hányinger kerülgetni tőle, amikor a szervező, látván lelki és fizikális görcseimet, a kezembe nyomott egy belépőt a VIP szektorba, ahol egy rekesz hűtött Guinness, és jobbnál jobb kaják vártak hegyekben. Ettől egyből megjavult a közérzetem.
Annyi volt az étel-ital, hogy a kint szenvedő kollégának is hordtam belőle bőven.
 
Elég nehéz megszokni, hogy a béka reggelente belebámul a képembe zuhanyozás közben, de ő értelemszerűen alig várja a reggelt, mivel eléggé szereti a vizet, ott kéjeleg mindig.
Az étrendem is kezd elég változatos lenni, hol rizs van babbal, hol bab banánnal, hol banán rizzsel... Délben és este persze ugyanaz, mert a maid csak egyszer főz. Így ennyi idő után a kolbász, szalonna, paprikás krumpli, azaz normális kaja, elérhetetlen álom. Viszont frankón le lehet fogyni.
Sokat sétálgatok, és mindig lenyűgöz az utca varázsa, hiszen minden ott történik: Ott dolgozik a szabó, a cipész, a szakács, a vízhordó. Egy bádogviskó-telep mellett is gyakran elmegyek, azé’ nem semmi, hogy itt milyen sokan laknak ilyenben! És akár tizenketten is!
Belegondoltál abba, hogy pl. van folyóvizes fürdőszobád, és nem kannákban kell hordanod haza a vizet, és kint az udvaron lavórban fürdened? Itt nem az ejti mély gondba a fiatalokat, hogy vajon hányan kommentezték meg lájkolták a facebook-os baromságaikat...



 




































„Mennyország és pokol” egyszerre van itt jelen.
Életem eddigi legvadabb lidércnyomásos álma az volt, amikor úgy nyolcvan feldühödött bika kergetett, hogy agyontaposson, és én nem tudtam elmenekülni az elnehezült lábaimmal. Ennél rosszabb eddig csak a kétéves katonaság volt, a szocializmus védelmében.
Nem gondoltam volna, hogy ezt felül lehet múlni!
Hát lehetett.
A sztori európai agyamnak volt csak ilyen durva, a helyiek természetesnek találták.
Szakmai dolog, de mivel ezért jöttem, így innen is kapom az „életet”, amely sohasem tárulhat fel egy olyan turista előtt, aki befizetett útra jön, szállodában lakik. Ő csak a légkondicionált szobája ablakából, a buszból vagy az autóból nézelődve lát valamicskét, azt is messziről.
Azt eddig is tudtam, hogy tök mindegy, mit mondanak, ígérnek – még a pásztor is –, az tutira nem úgy lesz! (Ez azé’ má’ ismerős, nem kevés magyar leányzó jóvoltából!)
A találkozóra is minimum két óra késéssel jönnek, vagy egyáltalán nem. Másnap, ha rákérdezek, csodálkozó tekintettel néznek rám, és nem értik, mi azzal a gond, hogy nem is szóltak.
Egy szálloda hatalmas parkolójában újabb nagyszabású koncert lebonyolításán vettem részt, húszezer nézővel.
Feladatom – a cég embereinek tanításával egybekötve – a hangrendszer ide illő megtervezése, kivitelezése, programozása, majd a főműsor keverése volt.
A helyszínre érve a világ legnagyobb hülyeségével kellett szembesülnöm: a színpadot eltolták oldalra, plusz el is forgatták kb. húsz fokkal, amitől szemből nézve furcsán féloldalas volt.
Ez a szuper zseniális ötlet a promoter pihent agyából pattant ki. Sajnos a két nap alatt közelebbről is megismerhettem rendkívüli képességeit, ahogyan a szintén igen nagy tehetségű színpadmanagerét is. Na, ezek ketten a szálloda managereivel karöltve alkotják a világ legderekabb embereit.
Bárkinek melegen ajánlom őket, akik az önkontrolljuk, a tűrőképességük határait akarják feszegetni!
Na de haladjunk csak sorban, ugyanis nagyon sok minden történt még a koncertig!

 

A főnök megígérte, hogy a koncert előtti nap kora délutánján értem jön egy autó, hogy a helyszínre vigyen. Úgy három óra körül meguntam a várakozást, és elindultam egy motoros taxival.
Odaérve kérdeztem az embert, hogy miért nem jött, elvégre megbeszéltük. Mert délelőtt eső volt, vágta rá.
Nos, ez is egy válasz. (És annyira zseniális, hogy nekem ilyen sose jutna eszembe!)



A színpadot akkor kezdték el összeszerelni. Tyű, mondom magamban, kettőre hívtak hangbeállásra, de mikor lesz itt hang?
Megnyugtatott a főnök, hogy négyre biztosan elkészülnek! Nem baj, gondoltam, addig beszélgetünk.
Nos, négyig eljutottak odáig, hogy a hangfalakat már odatolták...
Megfelelő távolságból szemlélve gyönyörűen kirajzolódott a helyi csigatempóval épülő színpad-, fény-, és hangtechnika. Minden egyes mozdulatot aprólékosan végigélvezhettünk és elemezhettünk, olyan lassan ment minden, ráadásul úgy, hogy egy dolgozott, és minimum négyen nézték.








Este nyolcra el is készültek. Ja, azt hozzá kell tennem, hogy előző nap kezdték!

Mi ezt az egészet otthon nem 48 óra, hanem kb. 8 óra alatt elvégezzük!
Kérdezem a főnököt, hogy akkor kezdhetem-e, mert most tesszük nagyon boldoggá a környéket a hangpróbával. (Ez be is jött.) Persze, nyugodtan, érkezett a felelet




Épp, hogy elkezdtem döngetni a cuccot, máris jött a szállodai „managersereg”, és azonnal leállították a munkát, a vendégekre való tekintettel!
Hogy, hogy nem, pár perc múlva megérkezett ugyanebből a szállodából a koncert helyi érdekű sztárocskája, Mampi Swilili, és felugrott a színpadra az egész bandájával technikai beállásra.
Mondom a főnöknek: Egész délután arra vártam, hogy megépüljön a színpad, és kettőtől el is készültem volna eddig. Senki nem szólt ezeknek, hogy még semmi nincs kész?
Ebben a pillanatban odavágódott hozzám a főzseni promoter, hogy azonnal adjak a művésznőnek hangot!!! (Mondja ezt, miután pár perce leállíttatta a beállást...)
Nos, mint már itt párszor, elkezdtem vakarni a fejem. Ez az alak ennyire vak? Nem látta, hogy csak tíz perce készültek el a színpaddal??? És épp agyán kívül volt, amikor a managerek meg ő most állítottak le mindent???
És bármennyire is meglepő minden értelmes ember számára, akibe minimális agy szorult, ott vagdosta magát a keverőpulthoz, hogy neki azonnal produkáljak hangot!
Nem fogta fel, hogy nem lehet teljesíteni ezt a fizikai lehetetlenséget, végül a művészek egy gyors színpadi bejárás után elindultak aludni. Gondoltam magamban, illendőségből azért odamegyek a művésznőhöz, bemutatkozom, hogy én fogom őket keverni, s hogy megbeszéljük a hangbeállás újabb idejét.
Számos világsztárral is dolgoztam már, de ilyen sztárallűrrel még sosem találkoztam! Ahogy odamegyek hozzá és kezdeném mondani a dolgokat, meg se állt, vonult tovább a sleppjével, és a „manager”-ét (hogy ezekből mennyi van itt!!!) küldte oda hozzám. Persze a managerének lövése se volt arról, mi az a hangbeállás, unott képpel nyugtázta, hogy ez a muzungu hülye.
A főnök később megállapodott a tenger sok illetékes managerrel, főzseni promoterrel, hogy reggel nyolcra akkor idejövünk, elkezdjük a hangbeállást, kilencre jön a zenekar, tizenegyre jön az enyhén bunkó Művésznő Drága.
Elsimulni látszott minden, hát nyugovóra tértünk.
Másnap reggel a megbeszéltek szerint elkezdtem a munkát, néhány perc múlva jön ám a managersereg, hogy azonnal hagyjuk abba, mert zavarjuk a szállodában levő konferenciát!
Kicsit felment bennem a pumpa, és megkérdeztem: Ezt tegnap este, amikor megállapodtunk az időpontban, még nem tudták? Minket akkor miért is rendeltek ide nyolcra? Volt, aki reggel ötkor kelt ezért!
Összenéztek az igen korrekt managerek, és válasz nélkül eltávoztak. Tyű, mondom, ez nem gyenge bagázs itten! A főnök utánuk ment, és újabb megegyezés született. Egytől mienk a terep. De ez már tényleg biztos??? Persze!
A zenekar is, én is csak vakartuk a fejünket, hogy mi a túrót csináljunk addig.
Hát lassan, de eltelt az idő a semmivel, és türelmesen kivárva az egy órát, újból belevágtunk abba, amibe már előző nap délután kellett volna.
Alig telt el pár perc, újra jön ám az egész igen tisztelt és egyre korrektebb managersereg, és újból leállíttatták a beállást!
Totálisan padlót fogtam, aztán arra gondoltam, hogy most legjobb, ha kiverem a műbalhét, oszt meglátjuk, mi lesz. Elég nagy hangon rákérdeztem: Most eltökélt szándékuk, hogy ekkora idiótának néznek minket és hülyét csinálhatnak belőlünk? Hogy van arcuk ilyen aljas szinten játszani ennyi emberrel, a munkánkkal, és az időnkkel? Tudják egyáltalán, hogy mit akarnak? Na, itt már elindult valami, mert nincsenek ezek hozzászokva ahhoz, hogy valaki visszaszól és felelősségre vonja őket a baromságaikért! Ezen felbuzdulva kiabáltam velük még öt percig, majd a végén közöltem, hogy én akkor most veszem a hátizsákomat és elbúcsúzom, mert ekkora tiszteletlenség és inkorrektség sehol máshol nem ért még ezen a földkerekségen! Ja, és hozzátettem: Azt még megengedem, hogy bekísérjenek a szállodájukba egy kellemes helyre, és elém toljanak egy ebédet italostul!
Na, ezen még inkább elkerekedett az arcuk, mert ilyet még senki nem mert kérni tőlük. Sosem szembesültek azzal, hogy a galádságaiknak következményei is lehetnek, és valaki felelősségre vonhatja őket.
Annyira meglepődtek ezen, hogy azonnal bekísértek minket a legpuccosabb éttermükbe!
Mondom a főnöknek: Ez bejött! Csak néz rám zavartan, hogy ez neki sose jutna eszébe, és amióta Uganda fennáll, ilyen még nem volt!
Közben újabb megegyezés született, hogy akkor négytől miénk a pálya. Mondom az igen szimpatikus főművésznő managerének: Akkor négyre várjuk a bandáját és őt a színpadra! Persze, persze, ott lesznek.
A főnökkel kellemesen megebédeltünk mint a szálloda vendégei. Négykor felálltunk az asztaltól, hogy na most!
Ballagunk a helyszínre, hát le van zárva!!! A szokásos rendőrségi és katonai átvizsgálás folyt éppen.
Mondom magamban, ilyen nincs a Földön sehol! Tegnap kettőkor kellett volna kezdenem, mostanáig még semmit nem csinálhattam, és ötkor kapunyitás!
Mondom az illetékes managernek: Egy kicsit később kellene a kapukat kinyitni! Persze, nem gond! (Az első, s egyben utolsó értelmes ember errefelé.)
Szóval fél ötkor újra a keverőpultnál álltam, és sehol senki!!!
Kérdezem a banda erkölcsileg és szakmailag magasan kvalifikált managerét, hogy hol a csapata? Hol az a drága művésznő, akit alig várom, hogy újra láthassak?
Hát ők nem jönnek. Kérdezem: Elmarad a koncert? Vagy beállás nélkül akarnak fellépni úgy, hogy még egy hangot se hallottam a bandától? Néz rám az igen értelmes szemével, amiből ezt olvastam ki: Miért ne?
Na, itt kattantam ki, de nagyon. Ez az arc a nyolcvanhatodik időpontot adta meg a beállásra, eddig minden alkalommal lefújta, most meg szemrebbenés nélkül ezzel áll elém?
Lehordtam mindennek, és közöltem vele, hogy vagy azonnal megjelenik a bandája az összes énekessel együtt, vagy felejtsék el a koncertjüket!
Senki ki nem találná, mi volt a válasza: Sajnos most már nem lehet beállni, mert kapunyitás van!
Kész... Itt egy pillanatra feladtam és indultam a hátizsákomért, hogy elhúzzak ebből az őrültek házából!
Ilyen szintű arcátlan packázást életemben nem éltem meg, még a szocializmusban se (eddig azt hittem, az akkoriak voltak a legjobbak ebben)!
Gondoltam, délután már bejött az ordítozás, megpróbálom még egyszer. Ráüvöltöttem, hogy hordja el magát, és egy percen belül legyen itt mindenki!
Kicsit összerezzent a csávó és elkezdett vadul telefonálni. Na, gondoltam magamban, megint bejött... De miért kell ehhez ordítozni? Miért nem tudja magától, mi a munkája, ha egyszer elvállalta?
És végre eljött a nagy pillanat, hogy az eredeti tervhez képest potom huszonnyolc órával (!!!) később, végre a színpadon állt a banda!
Naná, hogy a nagyarcú művésznő nem tolta oda a fekete sztárhátsóját – amit aztán az egész koncert alatt rázott, kompenzálva elég szerény énektudását –, de az egyik énekese beállt helyette.

 
Mondanom sem kell, hogy senki, de az égvilágon senki nem kért bocsánatot vagy elnézést az okozott kellemetlenségekért!!!
Napközben kifaggattam a főnököt, hogy mégis miről beszélgettek több héttel ezelőtt ezzel a sok idióta managerrel, akik nagyobb hasznot hoznának Ugandának, ha sürgősen otthagyják a show businesst, és inkább az utcát sepregetnék? Mert azt a feladatot talán el tudnák látni értelmi színvonaluk alapján.
Aszongya, sosem kötnek megállapodást és a részletekről sem beszélnek soha. Akkor erről a konferenciáról sem tudtak? – firtattam. Dehogynem, vágta rá habozás nélkül.
Hát ez is Afrika.
Ám aki ezt nem tudja kezelni, az ne jöjjön ide, mert hamarosan az idegszanatóriumban köt ki, gondoltam magamban.
 
A koncert előtt a már ismerős DJ haver összeszedte magát, és két, azaz kettő darab eltérő stílusú dalt is lejátszott! Ez alatt, és az ezt követően fellépők számai alatt teljesen bemelegedett a közönség. Újra a hörgős csávók ordítoztak a színpadon, de füldugóval azért kibírtam. Mivel ezt a kolléga keverte – én nem vállaltam –, így a pultnak háttal, a lelkes közönséggel szemben telepedtem le, és egy pillanat alatt elfelejtettem a másfél napos tipródást! Mert amit láttam, az eszméletlen jól táncoló közönséget, tízezernyi csillogó szempárt, gyermekes boldogságot az arcokon, önfeledt éneklést, az mindent feledtetett!
Felállt tőle az összes szőr a karomon...
Ez is Afrika! Na ezért éri meg itt lenni, ezt látni, megtapasztalni!
Mampi művésznőnél odatelepedtem a pulthoz, és végig azon morfondíroztam, vajon ez a nő mitől ekkora sztár? Meglehetősen csúszkált a hangja, és azon kívül, amit a nőiességéből kirakott, mást nemigen nyújtott. A táncosai ezerszer többet értek nála, no meg a bandája is. Az itteni gyülekezetben éneklők közül bármelyik magasan jobb énekes...
A tulaj csillogó szemekkel szorongatta újból a kezemet és kijelentette, hogy ezen a helyszínen sokszor voltak már, de ma teljesen másképp szólt a cucca...!
 



Egy pihenőnap után a gyülekezet dobosa elhívott egy másik klubba is, ahol szintén játszik.
Kiderült, hogy él itt egy hangzseni, aki Kampalát körbejárta három éve mint szakember, és az összes helyen ő programozta be a rendszerprocesszorokat.
Igen kreatív ez a csávó, mert a leglehetetlenebb beállításokat találtam, bárhová mentem.
Én öt méternél nem engedném közelebb semmilyen berendezéshez!
Itt abban nyilvánult meg a zsenialitása, hogy a hangfalak magassugárzóját a crossoverben leengedte négyszáz Herzre (1.2 kHz helyett)!!! (Nem szakemberek nyelvén ez hasonló ahhoz, mint amikor egy méteres kígyóuborkát egyben letolsz a gyomrodba.)
Négyszáz Herztől lefelé nyolcvanig nem volt semmi, csak egy nagy lyuk! A középsugárzót egyszerűen kihagyta! Más szóval a zenének döngött az alja meg a teteje, középen meg semmi sem szólt…
Panaszkodtak is, hogy elég sokszor kellett kicserélni a magassugárzót. Na, ezen nem csodálkoztam, hiszen az egyáltalán nem erre lett kitalálva!
Volt még két óránk a koncertig, így belevágtunk a helyi hangásszal. Miután beprogramoztam normálisan a processzorát és végeztem minden egyébbel, megdöngettem a rendszert a már ilyenkor szokásos muzsikával.
Ami ezután történt, ahhoz nem vagyok hozzászokva: A hangász örömében elkezdett ölelgetni, a már közben megérkező törzsvendégek pedig körülvettek, és nagyon kedvesen kifejezték az örömüket, mondván, hogy évek óta járnak ebbe a klubba, de amit most hallanak, az... Nem találtak rá szavakat!
Az este folyamán nagyon sokan jöttek még oda hozzám kezet fogni, ölelgetni, ugyanezen okból.
A koncerten viszont én élveztem szét magam, mert a színpadon afrikai néptáncokat is nyomtak valami elképesztően profi módon!


A szám tátva maradt, annyira élveztem, és azon kaptam magam, hogy közvetlenül a színpad előtt állok fülig érő szájjal, miközben nagyokat sikítozom a közönséggel együtt!



A jazzklub hangásza, ahol azelőtt jártam, óriási meglepetésemre szintén itt volt, és kiderült róla, hogy remekül énekel.



A táncosok is odajöttek közben és széles mosollyal bizonygatták, hogy sokkal jobban élvezik így a táncot, mert igencsak érzik ők is a különbséget! Egyikük, egy hölgy annyira kedves volt, hogy még a kezemet is megsimogatta hálából! (Most ne kezdj el azon agyalni, hogy mit is akarhatott tőlem, mert ez itt Afrika!)
 
Ez az este sokáig hatással volt rám. Ennyi igazi és totálisan lenyűgöző afrikai zenét-táncot, ilyen szintű emberi megbecsülést (és most nem az említett szálloda managereire gondolok!), őszinte kedvességet és érzelemdús megnyilvánulásokat sehol, de sehol nem tapasztaltam. Talán csak Kambodzsában éltem át hasonlót.
(Visszafogottabb szinten nyilván máshol is.)
Senki sem próféta a maga hazájában...
 
Ezzel a szép emlékkel búcsúzom.