2004-2005, Hawaii 


      
       Aloha és aloha Isten kegyelméből!!!

Íme, harmadszor is megérkeztem Polinéziába, Oahu szigetére, erre a gyönyörű helyre! S most, hogy ezen a november végi huszonhat fokos esti melegben csodálom a telihold fényét, amely visszatükröződik az óceán felszínéről, s miközben a tüdőm nem tud betelni az est illataival, el kell gondolkoznom azon, hogy kerültem megint ide???

Olyan volt, mint egy szülés ideutazni, de ahogy az anya azonnal elfelejti a fájdalmakat, amint megpillantja a gyermekét, úgy voltam vele én is.
Ferihegyen a kiviteli nyilatkozatba szépen beírtam, milyen dolgokat viszek ki az országból (diaporámás cucc), mert ez ennek a rendje. Legszívesebben még a zoknimat is felírnám, mert visszautazásnál nem egyszer kipakoltattak azt lesve, mit kobozhatnának el csempészés vétségének/bűntettének alapos gyanújával. Ez a dolguk, de amikor egy rakás itthonról kivitt értéktelen dologra, meg a tizenhat éves keletnémet fényképezőgépemre is rábökött, "hogy ez itt marad", akkor azért elgondolkoztam... Nem jött be neki, mert hála Istennek nem hittem kiutazáskor a kollégájának, aki azt mondta, "ó, ezeket nem kell felírni!". Én akkor mégis felírtam mindent, ismerve őket...
A listám végére ez alkalommal a vámos elfelejtette odaírni, hány tétel szerepel a papíron, ami azért gond, mert „utólag bármit odaírhatok”, és máris megvan „az esemény” visszautazáskor, ő pedig kaphatja a következő kitüntetését, én meg az egy-két évi meghurcoltatást. De észrevettem, és újat írattam vele. A
z igen tisztelt vámosok közül néhányan az életüket tették fel arra, hogy tisztességtelen módon hozzák kellemetlen helyzetbe, avagy küldjék bíróságra, esetleg börtönbe az ártatlan kisembert, önmaguk előmenetelének érdekében. Nos, megkaptam ezt az útravalót, hogy még hosszú ideig emlékezzem, melyik országhoz is tartozom, pedig szívesebben emlékezem másra: ott volt velem gyermekeim, barátaim-testvéreim meleg szeretete, amely bőven elég lett volna. 

Tegnap, ahogy fetrengtem a tengerparti homokban és napoztam is kicsit – mert eléggé sápadt vagyok az itteniekhez képest –, ismét csak csodálni tudtam, milyen gyönyörű kék az ég, hogy minden zöld, nyílnak a virágok, meleg van, csivitelnek a dove-ok (kicsi madarak). Az esti sós levegő megnyugtatta mocsokkal teli városi tüdőmet, amely itt újra ki fog tisztulni! Mert holnap is ilyen idő lesz, meg holnapután és azután, és azután is. Nem bánnám, ha Jézus innen ragadna el!

Ma hálaadás napja van itt, s ebből az alkalomból amolyan polinéz módon sütnek-főznek. Imuban sült madarat és ulut ettünk (sütve kenyér íze van ennek a gyümölcsnek), édes yam gumóval, sült ananásszal, meg egyebekkel. Ez úgy készül, hogy a férfiak… Igen, a férfiak. Ez régi hagyomány errefelé, mivel ők értenek a tűzgyújtáshoz. Az asszonynak ugyanez a művelet két napig tartana, ezért csinálja inkább a férfi, mielőtt éhen halna. Szóval a férfiak ásnak egy nagy gödröt a földbe, amiben hatalmas tüzet raknak. A parázsra lávaköveket helyeznek, amelyek igencsak felmelegszenek. Banánlevélbe csomagolják a sütnivalókat, az egész kupacot beborítják újabb banánlevelekkel, arra pedig több réteg vászon kerül. Így hagyják egy egész napig. Az így elkészített ételeknek különleges ízük van.

Amikor tavaly itt voltam, hoztam magammal egy kis fejhallgatós rádiót, esténként azon „füleltem”. A hawaii zenén túl hamar felfedeztem az itteni keresztyén rádióadást is: The Fish (A Hal). Ez amúgy egész nap szól. Amikor az ember effélét hallgat, kíváncsi a beszélőkre, vajon hogy néznek ki, hogy néz ki a stúdió, legalábbis engem mindig izgatnak ezek a kérdések. Isten –így egy év után– megengedte, hogy a „függöny mögé” kukkantsak. Ma, vasárnap este a „The Gospel Connection” adása van, és a műsorvezető –egy idősebb fekete pásztor, akit már tavaly óta ismerek–, meghívott egy beszélgetésre a „The Fish” rádióstúdiójába, az élő adásába.  Rendkívül izgalmas egy olyan műsorban részt venni, ami nincs előre felvéve, kikozmetikázva. A stúdió közel van Honolulu belvárosához, és oda belépve a legmodernebb digitális technikával találkoztam. A pásztor igen kedves ember, vagy ezer magával hozott gospel-CD közül szokott spontán módon válogatni, s közben élő telefonhívásokat fogad, a vendégeivel beszélget, leveleket olvas fel. Amíg szólt a zene, a laptopomon megmutattam neki az elmúlt nyáron -különböző magyarországi keresztyén találkozókon- készült képeket, amelyeken hangtechnikusként lehettem ott (Ez az a nap, Csillagpont, katolikus és református találkozók az Arénában).
Utána sokat beszélgettünk erről, majd amikor a nevemet hallottam, hogy itt ül Sándor a stúdióban, és mi minden történik Isten dicsőségére Magyarországon, eszembe jutott az az egy évvel ezelőtti éjszaka, amikor itt a sátramban először hallgattam ezt az adót. Az este folyamán olyan jót beszélgettünk, hogy feladatot is kaptam tőle. Az eddig elhangzott adásaiból ki kell válogatnom az érdekes beszélgetéseket, és egy CD-t kell készítenem belőlük, később majd felhasználja ezeket az Internetes műsoraiban. Ezen kívül csendesen megjegyezte, hogy a továbbiakban szívesen látna a stúdióban, mert egyedül nem győzi...

A mai melóm egy ház körüli munka volt. A gazda említette, hogy segítségül összegyűjthetném azt a pár levelet ottan. Messziről annak is látszott... Ám háromnapi meló után már világos volt számomra, hogy amióta ember betette a lábát ebbe a kertbe, azóta nem volt összegyűjtve az avar. Az a pár takarta a többit, ami már oda volt rohadva (azé' nem zöldellett!). Tíz hatalmas zsák ótvart szedtem össze, mire kilátszott végre az anyaföld.


Délutánonként rendszeresen leballagok a sziget legszebb tengerparti parkjába sétálni, fürödni, álmélkodni, élő hula-hula zenét hallgatni, naplementét bámulni, meg ilyesmi. Ma a séta volt soron a hihetetlenül gondozott fűben, ami közvetlen a homokos part fölött terül el. Körben pálmafák, virágok –hihetetlen illatok–, papagájok. A pázsit olyan, mint valami bársonyszőnyeg, egyszerűen muszáj levenni a papucsot, mert bűn lenne abban a gyepre lépni, hisz elvenné a fűszálak érintésének élményét. Ezen az estén különös kis csapat állt egy füves dombocskán a pálmafák alatt: esküvő naplementében. A násznép, ahogy ilyen időben illik: mezítláb, rövid gatyában, napszemüvegben. A lelkész nagyon lelkes volt, olyannyira, hogy a ceremónia közben kimelegedvén könnyített az öltözékén: egyszerűen leoldotta a nadrágszíját, és ledobta maga mellé a földre, majd lazán folytatta az esketést. No, itt már leültem, és tisztes közelségből bámultam az eseményeket, miközben el-eltűnődtem. Jó néhány esküvőn részt vettem már, olyanon is, ahol a násznép némely tagja igencsak kapatosan érkezett a templomhoz, s mielőtt beléptek volna Isten házába, még a templomajtóban kihányták magukat –mégiscsak volt bennük tisztesség, hogy nem a padok közé rókáztak-, de olyan is akadt, aki be sem ment, kint húzatta magának a cigánynótákat. Aztán voltam „szent” esküvőn is. Ez meg dögunalmasnak bizonyult, és olyan hosszúra nyúlt, hogy az már vétek volt minden egészséges ülepű ember számára. A tes'vérek és a násznép beleadott apait-anyait, s annyi vers, köszöntés és miegyéb hangzott el, hogy má' csak azon járattam az agyam, aggyák má' össze szerencsétleneket, osztán szabaduljunk innét! No, ezek nyilván csak példák, de én már csak ilyen vagyok, hogy ezt leírom.

Szóval, kellemes kis esküvő volt ez itten, a végén az ifjú pár polinéz szokás szerint összedörgölte az orrát, s közben a napkorong is odadörgölődzött a sima víztükörhöz... Valahol a Föld túlsó oldalán most van reggel.

Azért nem semmi, ahogy Isten gondoskodik az Őt félőkről! Azon túl, hogy ránk pazarolja szeretetét az Ő Fiában, lám, még luxusra is telik!

 

 

 


Történt ugyanis, hogy betehettem magam egy luxus Chevroletbe, aminek a teteje felnyithatós, és belül minden zümmögős, ami csak kell. Most ezt használom itten, Béla jóvoltából. Kicsit más, mint a múltkori Honda. Iszonyúan élvezem a száguldozást, és a szabadon áramló levegőt. Természetesen mindig lehajtom a tetőt, s közben szól a hula-hula zene a rádióból. Jól kifésüli a sérót egy ilyen menet!

Itt ülök a szép kis napsütötte szobámban, hogy ezen írással megosszam veled az élményeimet, benyomásaimat, mert az életünk attól szép, hogy megosztjuk másokkal! Az ablakom a pálmafákra néz, s ha kilépek az ajtón, a hegyeket látom. Sosincs két egyforma látvány. Reggel arra ébredek, hogy besüt a nap, miközben a madarak ezerrel énekelnek, este a felhők vöröses színpompájában mélyülhetek el.

Eszembe jut, hogy nem is olyan régen még csak képeslapot tudtam küldeni a messzi tájakról, ami vagy tíz nap múlva érkezett meg. Válasz persze semmi, mert a képeslapra nemigen szoktunk válaszolni. Most itt van a kezemben a mobiltelefon. Szintén nem is olyan régen még tíz (!!!) évet vártam a vezetékes telefonra, s végül akkor kötötték volna be a Búza utcai lakásunkba, amikor már kezdett fújdogálni a változás szele, így csupán annyit mondtam nekik: most már kenjék a hajukra. Amikor innen elküldök egy SMS-t, kb. három másodperc múlva már meg is érkezik a jelentés, hogy „elküldve”. Elképzelhetetlen, hogy az üzenet ennyi idő alatt megkerüli a Földet, landol a telefonodban, az visszaküldi a jelentést, ami a Földet újra megkerülve, megérkezik a telefonomba. Tudom, hogy ez műholdas téma, de így még izgalmasabb, hiszen a jelnek fel kell jutnia odáig, meg vissza. Ez még nagyobb távolság. Három másodperc alatt... A kis laptopom is csak egy picike, antennás kütyübe van bedugva, mert a vezetékes internet már nem divat. A tavalyi, „Életjel” című írásom kicsit körülményesebben íródott, mivel a honolului, később pedig a szomszéd faluban működő egyetemre kellett elbuszoznom minden egyes levélírásért, ahol órákat kellett állnom (szék ugyan nem volt, de ingyen használhattam a gépet), majd összeestem. Most meg fotelból netezhetek, amikor csak akarok, ráadásul korlátlanul.
De nagyon jól tudom, nem ez a határtalan szabadság...

De szép az élet a falun!” A stúdiómunkáról van némi fogalmam, eddig legalábbis azt hittem. Ám amikor az egyik művésznő bevonul ide, valami új dimenzióba kerülök ez ügyben. A hölggyel együtt bevonul a két gyereke, az összes kutyája-macskája, és nem lehet kihajtani őket! A két kölyökről azt kell tudni, hogy különleges adottságaik vannak: a pillanat ezredrésze alatt hatalmas mocskot és károkat képesek előidézni minden létező technikai cuccon, mert abban a pillanatban, ahogy belépnek, rávetik magukat mindenre, és forgatják-csavarják-nyomkodják, közben az állatsereg mindent összenyal, ami nyalható, na meg azt is, ami nem...
A munka csúcspontja azonban az volt, amikor a kétéves kislány megállt a számítógép és én közöttem kisebb terpeszállásban, és úgy, egy álltó helyében odavizelt a lábam alá! Csuda romantikus dolog ez, mondta a művésznő, és azzal vigasztalt, hogy ez csak egy kis pisi... Na oké, de az a kis pisi is tud ám nagyon büdös lenni! És a fele a kazettás-dobozba ment, amivel szintén dolgozom!

Ma el kellett gondolkoznom azon, hogy Isten mennyire szépnek alkotta meg ezt a világot, s mi jó páran mennyire igénytelenül élünk benne. Mert a rend és tisztaság nem pénzkérdés.

Néha olvasok itt is újságot -Magyar Nemzetet-, és elborzadok, milyen eszement lelki és anyagi terrorizmus, népnyúzás folyik most Magyarországon, s mindez az Európai Unió és a szabadság zászlaja alatt! A kormány csak hitegeti és sanyargatja a magyar népet! A kommunizmus ideje paradicsomi állapot volt ehhez képest, a rendőri, ideológiai és egyéb terrorral együtt! Most nagyobbakat hazudnak, mint akkoriban. Mindez csak kívülről látszik ilyen élesen, a Föld túlsó oldaláról, s erről nem nyitok vitát, csak akkor, ha itt ülsz mellettem. Mert mindezt innen, ebből a szemszögből is szemügyre kell venni.

Karácsony.  Ilyen itt is van.                                                      

 


Az idei karácsony úgy zajlott, ahogyan kell: szépen. Este hétkor a gyüliben volt együttlét, amolyan hawaii stílusban. A karácsonyt itt másnap reggel tartják. Szépen felkeltünk, aztán örvendeztünk. Nem volt ordítozás meg effélék. Csendben elüldögéltem a családi körben: papa-mama-négy gyerek, macska-kutya.

De ez nálam már nem egyszerű kérdés. Most nem a kétezer évvel ezelőtti történetre gondolok, hanem arra, ahogy ennek megünneplése az életem során történt. Gyerekként nagyon szerettem, a szüleim, nagyszüleim, nővérem mindent megtettek ezért. Anyám énekelt, rázta a csengőt, apám felolvasta az Igét, majd beszélt róla. Jó volt együtt lenni, teljes családban. Felnőtt koromban aztán lassan minden elromlott, de csakis magamat hibáztathatom érte! Kezdtem megutálni ezt a napot. Hadd ne részletezzem, miért!




 

A gyerekeimnek talán jutott egy-két szép alkalom, ám később már nem lehetett olyan karácsonyuk, amilyenben nekem volt részem gyerekként! Ennek égető vádja él bennem állandóan, ezen a napon különösen! Iszonyú érzés az, hogy a gyerekeim apa nélkül, én pedig a gyerekeim nélkül élek! Holott a földi élet egyetlen értelme a család! Minden más ebből indul ki, s ezután jön csak! Már ezért se tudok felszabadultan örülni-élni, és valószínűleg nem is fogok soha. Pedig micsoda klassz gyerekeim vannak! A gonosz elvégezte a maga munkáját, s én elhittem neki, hogy jó lesz, de csak a lelki nyomorúság maradt. Micsoda bepótolhatatlan tékozlás!!!
 

 

 

 

 


 

Mennyi szép dologról maradtam le immár örökre! Micsoda élmény végigasszisztálni egy gyermek fejlődését, és ebből kimaradtam! De szeretném elölről kezdeni! De szeretném! Tudom, hogy a gyermekeim egyetlen mosolya, ölelése többet ér mindennél, amit itt kapok most.

 



 

 

 

 

Ők sohasem vádoltak semmivel, de a lelkiismeretem kiabál helyettük is. (Most néhány atyafinak tutira lenne "hozzáfűznivalója" a témához...)

Így karácsony után, újév elején visszaemlékeztem másra is egy kicsit, de csakis Isten dicsőségére!!! Amikor Erdélybe jártam ki a 80-as diktatúrás években, akkor nem gondolkoztam azon, mennyibe is kerül ez nekem. Majdnem minden csütörtökön este tízkor felszálltam a Balt Orient expresszre, ami télen nem mindig volt fűtve, a határon majd három-négy órát állt a vonat, sokszor szinte mindent elkoboztak, amit az utasok vittek magukkal -tőlem soha semmit!–, és hajnali négy vagy hat körül támolyogtam le a vonatról. Vissza ugyanez, mert mindig volt valami levél vagy csomag, amit ott nem lehetett postán feladni. Képzeld el a lelki oldalát, mit éltem át minden határátlépéskor, oda-vissza. Azt is képzeld el, mennyit költöttem vonatjegyre, kajára, hangszerre, és mindarra, amit kihordtam, és mennyit ültem vonaton. Azóta eltelt húsz év. Most visszakapom Istentől azt, amit akkor másokért „tettem”. Bár ez nem igazán jó szó, mert akkor nem így gondolkoztam erről, hanem egyszerűen végeztem a rám bízott munkát, különösebb gondolkozás nélkül. És most, ha olvasod a tavalyi és a mostani beszámolómat, talán elcsodálkozol, miért ilyen velem Isten? Mert most jött el ennek az ideje! Hawaii, meg zümmögős autó, meg minden, ami itt körülvesz, és ahogy bánnak velem az itteni atyafiak. Most én vagyok „olyan helyzetben”. Tízszeresen kapom vissza, amit akkor nekik szeretetből adtam! Isten nem felejtett el! Mindazt, amit itt leírtam, még soha, senkinek nem mondtam el! Most is csupán azért teszem, hogy megemlékezzem Isten jóságáról!

Igen nagyszerű volt újra bevonulni a „The Fish” stúdiójába egy interjúra, mert a műsorvezető akart egy hosszabb „magyaros” blokkot. A „Brother” már az adás előtt egy héttel megkapta azt a három CD-t, amiről úgy gondoltam, megfelelő lesz: Világíts nekem, Jézus, Térdalattnyi hely, Csendes vizek (legújabb nyékládházi református ifjúsági anyag, amit jómagam vehettem fel az elmúlt ősszel). A négyórás élő műsor keretében volt egy úgynevezett kerekasztal beszélgetés, ami alatt szép sorban elhangzottak a dalok is... vagy nyolc-tíz, a három CD-ről. Legnagyobb meglepődésemre a stúdió és a hallgatók kedvence az a dalom volt (Térdalattnyi hely: Hétköznap), amit tizennégy évvel ezelőtt, amikor felvettem, a legtöbben lefikáztak... Most már tudom, hogy akkor nem nekik készült. Milyen különös Isten időzítése, nem? Megírtam és felvettem egy dalt, egy tizennégy évvel későbbi gyümölcsért!

Elérkezett a Szilveszter is, amolyan polinéz módon: a falu felett kemény őszt idéző „köd” ült. Kettőig nem lehetett látni, mert aki élt és mozgott, petárdázott, iszonyú mocskot és füstöt hagyva maga után. Először egy szomszéd családnál vendégeskedtünk, akik ázsiaiak. Ez idáig nem lenne gond, mert igen kedves emberek, de amit esznek! Mindent, ami a tengerben mozog, meg ami nem mozog... Van, amit nyersen falnak be. No, amikor megláttam, hogyan szopogatják a polip tapadókorongos „lábait”, valami rendes kaja után néztem. De hiába, nem találtam semmit, csak efféle nyalánkságokat! Nos, beletörődtem, és elkezdtem keresgélni az asztalon, mi az, amitől nem okádok egyből, csak esetleg buli után. (Napokig emlékezett erre a gyomrom!) Ezek után elmentem a szomszéd faluba, ahová szintén meghívtak, egy nagyon kedves barátomhoz, akinek óriási családja van, derékig ér a haja, s az összes gyereke zenél. Állandóan mosolyog, és irtó jó zenész. Épp akkor érkeztem, amikor az ottaniak elkezdtek énekelni-muzsikálni. Előkaptam én is a herflit, és csuda jól éreztük magunkat. A legöregebb papa és mama is táncolt a különféle keresztyén énekekre! S amire sose gondoltam volna, egy kb. százötven kilós néni is úgy ropta, hogy leesett az állam! A zenélés után előkerült a „lau-lau”. Hogy mi ez? Hát ennivaló! Ránézésre szintén új volt nekem, de sokkal bizalomgerjesztőbb, mint a pár órával korábban látott tengeri kaja! Ez egy olyan polinéz különlegesség, amit a lau-lau levélbe előre becsomagolnak, és kívülről úgy néz ki, mint a töltött káposzta, csak tízszer akkora. Egy nagy zöld csomag valami zöldségfélével átkötve, hogy főzés közben ne essen szét. No, ebből csináltak vagy százat, majd egy hatalmas üstben megfőzték. Ennek evési koreográfiáját külön meg kellett tanulnom: a külső lau-lau levelet óvatosan le kell hámozni, mert közvetlen alatta van a „ti” levél, ami ehető, és fantasztikus íze van, a többi benne lévő cuccal együtt! Soha nem gondoltam volna, hogy az édesgyökér és a marhahús meg a többi anyag ilyen finom egy főtt levéllel! Ami viszont az evés után szokott következni, az nem igazán egy úri házban nevelkedett, kifinomult embernek való, mert ugyebár, aminek szél formájában ki kell jönnie, az ki is jön. Alul-felül. Lazán. Ha aztán beszélgetés közben valaki úgy az arcomba böfög, hogy a légnyomástól kisimul az arcom és lelapul a fülem, azt észre sem kell venni! Férfi létemre nem volt nehéz beilleszkednem ebbe a kis spontán kórusba, habár jó anyám szavai ott hangoskodtak bennem: „Kisfiam, hát erre tanítottalak?”


Elérkezett a szülinapom is (mennyi ünneplés egymás után!). A házigazda kihívott a szobámból, hogy menjek ki közéjük. Ahogy haladtam kifelé, szokatlanul nagy volt a csend. A négy gyerek rendesen tud zajt csinálni egész nap, de most mind ott ült egy körben a macskával együtt, pisszenés nélkül. A szülők mondták, hogy itt ez a fotel, üljek bele, mert nem akarják, hogy összeessek... meg aztán csukjam be a szememet is. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de eddig semmi rosszat nem tettek velem! Ott szöszmötöltek körülöttem, azután felkiáltott a család: most már kinyithatod! A szemem-szám tátva maradt, egy szó nem jött ki a számon percekig, és tényleg jó, hogy ültem: az ölembe nyomtak egy ötszáz dolláros Ovation elektro-akusztikus gitárt!!! És közben elénekelték a Happy Birthday-t. Miután öt perc múlva se tértem észhez és mozdulatlanul ültem, kezdték azt hinni, hogy rosszul vagyok. Pedig csak ámultam és bámultam ekkora szereteten, és Isten különös kegyelmén...

Pár nappal később egy honolului gyülekezetbe kaptam meghívást, hogy énekeljek nekik. Ott egy elég kellemes hangcuccon kipróbálhattam az új gitárom „villanyhangját” is. Hát akkor fogtam csak padlót! Egy olyan, eszméletlenül szép gitárhangot képzelj el, amilyen nincs is! Alig tudtam énekelni a meghatottságtól...

Az öt nagy sziget összefogott, és elhatározta, hogy egy héten keresztül éjjel-nappal imádkozni fognak egy nagy ébredésért, hogy Hawaii keresztyén állam lehessen. A sziget ezen oldalán lévő különböző gyülekezetek egy közeli imateremben tartották meg ezt az alkalmat. Az énekvezetésre a gyülekezetünk bandáját, a technikai lebonyolításra pedig engem kértek fel. Maga a rendezvény szenzációs volt, a technikával azonban nem ment minden egyből simán. A helyiérdekű hangtechnikus úgy beült a keverője mögé, hogy szinte semmit nem tudtam tőle csinálni, majdhogynem a hóna alatt kellett benyúlkálni, hogy odaférjek. Nehezen tudta elképzelni, hogy az „Ő Keverőjéhez” más is érthet, és ebben volt is némi igazság: a mikrofonok totál fordítva voltak ledugva, néhány csatorna egyáltalán nem szólalt meg, és még minden elképzelhető szerkentyű másképp működött. Némi „tusakodást” követően -miután már elkezdődött a program- valamit mégiscsak javult a helyzet, mert az atyafi nagy nehezen felállt, és végre ránézhettem az egész cuccra. Úgy a harmadik énekig áttúrtam az egész keverőt, és olyan beállításokat meg effekteket kezdtem el használni, amikről láttam, hogy azelőtt sohasem használták. No, a lényeg, hogy a záróalkalmon sok egyéb mellett többen különböző csodákról tettek bizonyságot: a helyi pásztor azzal állt elő, hogy ő még ilyen csodálatos „ukulele-kórust” nem hallott azokon a hangfalakon, amit már évtizedek óta hallgat, s hogy most a „Szentlélek” töltötte be azokat... Elkezdtem magamban mosolyogni, de jó értelemben. Aztán egy énekesnő is felállt, aki előző este vokálozott, hogy amint ott énekelt, egy „mennyei kórus” is vele énekelt! Aztán az a hölgy emelkedett szólásra, aki az imaterem falának másik oldalán lakik. Éjjel az egész családja ágyból hallgatta az éneklést, és nem értik, hogy amikor a helyiek énekelnek, az csak egy érthetetlen massza, most viszont leszállt valami „Égi Csoda” erre a teremre, mert minden kristálytisztán érthető volt! Az alkalom után odahívtam a gyülekezetünk másik két hangászát a keverőhöz, és szép csendben megmutattam nekik: az 1-es számú program a „Szentlélek” (Hall Reverb), a 14-es program pedig a „Mennyei Kórus” (Symphonic) a processzorban...
Igen tetszett ezeknek az egyszerű embereknek ez a felfogása, és természetesen nem árultam el senkinek az én kis titkomat.

Amikor gyerek voltam, anyám sokat mesélt nekem misszionáriusokról, akik távoli szigetekre próbálták elvinni Krisztus fényét. Kamaszként aztán magam is olvastam többek között Hudson Taylor, Studdt Károly, Jim Elliot életrajzait. Ezek megmaradtak bennem, és most eszembe jutott, amit gyerekként mondtam anyámnak: ha megnövök, én is misszionárius leszek! Kb. húszévesen ezt komolyan is gondoltam, olyannyira, hogy jelentkeztem az OM egyik hajójára, a Doulosra tengerésznek, mivel amúgy is annak készültem. (Ez a hajó járja a világ kikötőit, és hirdeti az evangéliumot.) A hajó személyzeti listájára fel is vettek, de az akkori kommunista diktatúra lehetetlenné tette a kiutazásomat. Az álom lassan elszunnyadt. Ma rá kellett döbbennem, miért vagyok itt, ennek a távoli szigetnek a legeldugottabb falujában, mi célból küldött ide Isten. Pont ide!

Közel egy év után láttam meg, mi van még itt a napsütésen, a sok természeti-, és egyéb szépségen, a luxus szállodasorokon és -negyedeken kívül. A sok szép dolog mellett, erről is kell írnom, s másról is. Errefelé szinte mindenféle ember megtalálható, az utcán, a parkokban élőktől –akiknek összes vagyona elfér pár ócska nylon szatyorban (ők mások, mint a nomádok, akik sátrakban laknak a tengerparton, ők nem kéregetnek)– egészen a milliomosokig, a legegyszerűbb emberektől a tudós, magasan képzett emberekig. Ám a szigetnek azon részen, ahol élek, sokan nem tudnak rendesen olvasni, habár ez a szigetlakóknak nem csupán kis részére igaz. Jól szituált emberek is makogva olvasnak, és nem azért, mert rossz a szemük. Ha az ősökről kérdezősködöm, hosszú történeteket mesélnek a polinéz, portugál, spanyol, kínai, japán, filippínó, fiji-i, tongai, koreai, elenyészve amerikai, svéd eleikről. No, ebből kifolyólag vannak aztán arcok! Sokan gyötrelmesen rosszul beszélnek angolul, akad, akinek a szavából szó szerint egyetlen kukkot sem értek, mert valami különleges, kínai-japán-portugál-angol egyveleget beszél. Oszt' még azon csodálkozik, hogy mé' nem értem! Túlnyomó részben a már rég megszűnt cukornádültetvény és, -gyár munkásainak leszármazottai ők, akik eléggé egyszerű emberek.

Említettem már, hogy az itt élők nagyon kedvesek, lazák –erről írok néhány szemléltető példát is–, és csuda nagy a szívük, mindent megígérnek. Ugyanakkor sokukból hiányoznak az elemi kulturális, higiénés igények, és néha erősebb bennük a babonának –a helyi mentalitásnak–, az ősi szokásoknak az ereje, mint Krisztusé! Az ígéreteiket sok esetben sajnos nem lehet komolyan venni, mivel ők maguk sem gondolják komolyan. Az egyik atyafi már ötödik hete naponta ígérgeti, hogy „holnap” jön és megcsinál valamit. Így hamar elvész a szavak hitele. Jó pár keresztyén a mai napig azért nem takarította el a tenger sok szilveszteri petárdás mocskot, mert az szerencsét hoz! Van, akinek a kertje, háza úgy néz ki, mint egy szemétlerakó-telep, de nem nagyon zavarja, nem is törődik vele. A mocsok és az igénytelenség az úr a háznál. Oszt' ennek a közepéből hallelujázik! Azt is látnom kell, hogy néhányan csak eljátsszák vasárnapról vasárnapra a keresztyénséget, mert hét közben úgy élnek, ahogy akarnak, a helyi szokások, tradíciók, a maguk feje szerint. Van errefelé olyan férfi is, aki más feleségével él szexuális életet, vasárnap meg lazán szolgál a gyülekezetben ő is, és az asszony is. Az itteni gyülekezetben jó páran nem értenek meg alapvető bibliai igazságokat, és még a tejnek italát is alig bírják befogadni, akkora a büszkeség.

Az egyik házban, ahol az asszony nemsokára szülni fog, patkányok rohangálnak szabadon. Őt nem zavarja, pedig egy patkány igen súlyos és maradandó kárt tud tenni egy újszülöttben, akar halálra is marhatja. Egy másik laza atyafinak szó szerint most szakadt a fejére a háza, s az illetékes hatóság kényszerkiköltözést rendelt el. A laza atyafi csak a vállát vonogatja erre, mert úgy gondolja, neki elég élni benne, aztán majd aki akar, csinál rajta valamit. Tipikus helyi mentalitás, hogy az ukulelézésen kívül nem törődnek az égvilágon semmivel. Se családdal, se gyerekkel, se házzal, se kerttel, egy szóval semmivel! Vasárnaponként látom a férfi WC-ben, hogy az atyafiak dolguk végeztével kézmosás nélkül távoznak, és utána egyből kezet is fognak mindenkivel, köszönés gyanánt ugye... Velem is kezet fogott az egyik, habár láttam, hol járt a keze egy perccel korábban. Van, aki sose használ zsebkendőt, a kezével intézi el –a maradékot a trikójára keni–, és azután jön oda kezet rázni, közben hosszasan simogatja a vállamat is, merő barátságból, azaz: ami nem a trikóján, az tutira rajtam landol!

Az érték fogalma ismeretlen sokak számára, semmire nem vigyáznak, bármi legyen is az. Lehet szó akár egy ötezer dolláros zongoráról, a gyerek ököllel üti-vágja a billentyűket, a szülő meg „természetesen” nem szól rá, mert még belepiszkálna szegénykének a lelkivilágába! A nagyobb gyerekek, a tinik még lazábbak, a „rend” szót egyáltalán nem ismerik, csak a „nem”-et. (Van azonban egy mágikus kérdés, amire igennel is tudnak válaszolni: Kérsz fagyit?) A gyerekszoba fala totál össze van firkálva, a gyerek gátlás nélkül ugrálhat bármin, bármit kirámolhat bármelyik szekrényből. Evés közben ugrál az asztalon, a kaját totál szétkeni magán, a maradékot a falra, a bútorkárpitba, vagy másnak a ruhájába keni. Beszélgetni lehetetlen, mert ott balettozik, majd ordítozik a két felnőtt között, rosszabb esetben rajtuk. Este a ruháját csak lerúgja magáról, és ha az anyja fel nem veszi, ott lesz húsz év múlva is, a gyerek vagy a tini hozzá nem nyúlna. A szobájuk olyan, mintha tornádó söpört volna végig rajta, simán lehetne katasztrófafilmet forgatni benne.

Szokás az is, hogy nem köszönnek, különösen a tinik. Bejönnek a házba, vagy bármilyen összejövetelre bamba képpel, és szó nélkül leülnek. Van, aki több mint egy éve ismer, de még egyetlen egyszer se köszönt. Hiába megyek oda hozzá, akkor se köszön vissza, sőt olyan is akadt, aki szó szerint elküldött a paszulyba! Pedig még az állatok is üdvözlik egymást! Amikor rákérdeztem, egy értelmesebb atyafi elmesélte, hogy ebből a rengeteg kultúrából, ami idekerült, nemhogy egy szuper kultúra épült volna fel, hanem sajnos pont fordítva sült el a dolog. A helyi polinéz királyok elkótyavetyélték a földjeiket –nem tanultak az indiánok esetéből–, betelepült boldog-boldogtalan, majd az amcsi hadsereg, mert ez a sziget fontos hadászati központ lett.
Az „Alohá”-ból sajnos nem sok maradt, csak amennyit néhány lelkes önkéntes, illetve a turista biznisz mesterségesen fenntart (ami egyébként nem rossz!).

A népességnek már csak 3 %-a polinéz. Mára ez a sziget is csak egy hely lett, ahol élni lehet.

Egy valóságos földi paradicsomból, amiből csak egy volt ezen a világon, a globalizáció egy szellemileg totál degenerált, kiüresedett helyet csinált, s a természetes lélegzést, életörömöt, virágfüzéres-banánszoknyás, mosolygós életet felcserélte a fehér ingbe-nyakkendőbe szorított világgal, százezernyi értelmetlen, szigorú emberi szabállyal, szokással. Felcserélte a tengerparti pálmakunyhót riasztóval őrzött, bekerített betonházzal, a kókuszbögrét és töktányért a műanyaggal, a fakanalat fémkanállal. S ha továbbgondoljuk a „kultúra és civilizáció fantasztikus fejlődését”, az ember felcserélte a természet közeli életet füstös, zajos, zsúfolt, beton plazákkal, az Isten-közeli életet mesterségesen agyonszabályozott ember-, és életidegen imaházi-templomi élettel. Felcserélte a természetben termett zöldséget, gyümölcsöt és egyebeket dobozokba zárt, mesterségesen előállított, ipari porokkal, vegyi anyagokkal, amit pudingnak, reggeli italnak, joghurtnak meg instant italoknak-ételeknek hívunk... Hogy mi kerül az asztalunkra, abban meghatározóak lettek a reklámok, amelyek gyakran tápérték nélküli, silány étel és ital vásárlására csábítanak-buzdítanak, és mindehhez egy divatos életérzést is kínálnak. Mintha a sárga szénsavas löttyöt fogyasztók számára egyenes út vezetne a pálmafás, homokos tengerpartra. Nagyapám az ólban nevelt mangalicából nyert szalonnával, és a kertben nőtt hagymával százszor egészségesebben táplálkozott, mint a mai tudományos-, meg jóga étrenden meg wellnessen, fitnessen, vegetáriánus- és reformkaján, "bio" ételeken, meg mit tudom én, miken élők. A mindehhez tartozó tornagyakorlatokról nem is beszélve... Nézz körül az élelmiszerüzletekben, és azt tapasztalod, hogy mindannak, amit a polcokon találsz, talán csak 1%-a természetes anyag, ezzel szemben 99%-a különféle mesterséges színezékkel, „természetazonos” aromákkal, állományjavítókkal, térfogatnövelőkkel meg egyebekkel kevert ipari hulladék anyagokat tartalmaz enni-, és innivaló, továbbá fűszer címén! Már az ásványvíz se mind tiszta! A zöldséges-gyümölcsös pulton levő dolgokat is már három hete leszedték az üvegházban a kocsonyás tápmasszáról. Amit eszel, sose érzett anyaföldet és sose látott napot. A húsos pultnál génkezelt, táppal etetett, mesterséges környezetben nevelt, klónozott állatokból készült termékeket vehetsz. A felvágottakat jobb, ha meg se mondom, miből állnak! A kenyérben a lisztből van a legkevesebb, a tej, a margarin ki tudja, miből készül, a tojás is csak azért sárga, mert a csirkét a turbótápjába kevert festékkel etették. Van egy hatalom, amely minden átlagpolgárt fogyasztóvá szeretne tenni. A modern gazdaság által elképesztő bőségben termelt javak találkoznak a vásárlás és fogyasztás iránti szenvedéllyel. És a vásárlók meg mindent "bevesznek"...

A Sátán mesteri módon eteti és fordítja ki a „civilizált keresztyén” embert a tengernyi ostobasággal! A gyerekeinket behülyíti a Pokemonnal, Harry Potterrel, Play Stationnel, a Bravo és hasonló ifjúsági magazinokkal (amiben 12 éves gyerekeket arra tanítanak, hogyan maszturbáljanak, avagy éljenek nemi életet!), a Cartoon Networkkel, a Music-, és Viva TV-vel. A „felnőtteket” az RTL klubbal, a hihetetlenül bugyuta sorozatokkal, a Big Brotherrel, meg ahogy kínlódnak egymással egy szigeten az izomfiúk-szilikonlányok, egyik banda a „túléléssel”, a másik meg a szerelmi kalandokkal, aztán ha a Nagy Ő-t is végig izguljuk, már el is jutottunk a „keresztyén európai” színvonalhoz! Azt is gondoljuk végig, mennyi időt töltünk el –és a gyerekeink– ezekkel vagy hasonlókkal, és mennyit Megváltónkkal, Bibliánkkal, más értelmes olvasmánnyal, házastársunkkal, gyerekeinkkel, testvéreinkkel, szüleinkkel, barátainkkal (kinek kije van) a felsoroltakhoz képest? Micsoda „üresség” lenne esténként, ha nem lenne otthon TV?

Talán nem tudnánk mit kezdeni magunkkal és a másikkal? De tudnánk, ha rájönnénk, hogy ez a sok mocsok nem összehozza, hanem szétszedi a lelkeket, a családokat! Ritka kincs az, ahol a család tagjai esténként nem a TV-t bámulják üveges tekintettel, hanem Istenben és egymásban gyönyörködnek! Gondoljuk csak végig: megnézünk pl. egy másfél órás filmet, közben, ha akarjuk, ha nem, megnézünk ugyanennyi értelmetlen, nyomatós reklámot is! Persze mondhatjuk, hogy azalatt kimegyünk pisilni, vagy beszélünk pár szót a családhoz (ennyi jut nekik?), meg hogy nekünk ez a pihenés (?), vagy mondhatjuk, hogy tudjuk, mit nézzünk meg, és mit ne? Meg hogy kell az a naprakész információ, és ugye az ember alapvető tájékozottságához ez hozzátartozik? Ja, ez mind... A család meg a tájékozottságommal együtt széthullik! Iszonyú undor fog el, és egyúttal szégyellem, hogy jóideig nekem ez volt a színvonalam. Ez az irdatlan sok szemét és mocsok elrabolta az időmet a családomtól, és ez az idő örökre elveszett!

Az értékes idő, amit beszélgetéssel, közös játékkal, sétával is el lehetett volna tölteni!
A hírekért sem érdemes bekapcsolni. Előre elmondhatjuk, hány embert öltek meg, mennyi baleset történt, hol robbantottak, stb. Mintha a hír fogalma csak ebből állna! Minimum harminc halott, több hektoliter vér esténként. Marhára szükséges ezt mind tudni. Végighallgathatjuk, hogy „kormányunk” (jelenlegi) mit eszelt ki megint, hogy kicsináljon, ellehetetlenítsen, kisemmizzen bennünket, és hogy milyen címen szed be újabb sarcot, hogy nekik nagyobb villájuk legyen, hogy a millióik mellé minél többet tehessenek. Végighallgathatjuk, hogy melyik képviselő hülyézte le a másikat, hogy az autópályadíj, a benzin, a gáz, a villany, a fűtés, az élelmiszer, a gyógyszer, meg tulajdonképpen minden, miért emelkedik 10-20%-ot félévente, és a fizetésünk miért csak 5%-ot évente. No, ha ezt mind végighallgattuk, megfelelően feltöltődtünk, és igen tájékozottak leszünk! A gyerekről meg asse' tudjuk, hányadikba jár...
Öreg paraszt bácsinak több esze volt, amikor ezt mondta a túrós csuszáról: ha' oszt' minek egyem meg azt a sok tésztát azé' a kis szalonnáé'?

A minket körülvevő világ nem csak a keresztyénséget, hanem annak értékeit is megkérdőjelezi.
A pogány kultuszok újjászületése, a test és a lélek istenítése, és a gyönyör legváltozatosabb formái utáni hajsza a trendi. A sportesemények és a szórakozás különböző formái átvették az istentisztelet szerepét, szabadulást ígérve a stressz és a depresszió rabságából. A testnek szépítőszerek, parfümök, javító- és tökéletesítő szerek garmadájára van szüksége ahhoz, hogy legyőzze a fenyegető öregség hatalmát. Korunk elkeseredett küzdelme a tökéletes testért, hozzájárul az általános értékvesztéshez: az eredmény színtiszta hedonizmus. A média ezt a világot népszerűsíti és szórja szét az egész világon. A plazák, a nagy bevásárlóközpontok minden nap nyitva vannak, s akik rendszeresen odajárnak, azokban nem nehéz világosan meglátni a kiáltó ürességet, a magányt. Az emberek megvásárolják az érzéseket, a drága trendi cuccokat, miközben talán vágyakoznak a tiszta, érdek nélküli emberi kapcsolatokra, az otthon biztonságára, és egy igazi közösségre. Ezek azonban már alig léteznek, s lassan elfelejtjük, mire is voltak jók. A kapcsolatokban kihal a hűség, a megbízhatóság, az állandóság. Akiben a legjobban megbízunk, holnapra meggondolja magát, és homlokegyenest másként vélekedik dolgokról. Lazán faképnél hagy egy új partnerrel, aki „nagyobb teljesítmény”-t nyújt az ágyban, fiatalabb, pénzesebb, netán jobban pörög. Mintha ez lenne a legfontosabb, a minden. Az Ördög, a globalizáció uniformizál, pedig az Isten egyéniségeket alkotott!
Mindaz amit eddig leírtam a tömeges élelmiszeripari hulladéktermelésről, a médiák romboló hatásáról, a minket körülvevő jóléti fogyasztói világról, ez a nagy nyomorúság...
A többi, a Földünk, a természet ellen elkövetett gaztettekről már nem is beszélve...
Megállapítjuk, hogy mi a baj, de arra sosem derül fény, hogy mindezek mögött kik azok a gátlástalan, pénzéhes gazemberek, akik mindezt előidézik!

A Bibliában, többek között, van egy igen szép történet, hogy egy legény, Izsák, hogyan kapott társat onnan, ahol sosem járt. Egy szolga ment el arra a messzi földre -ráadásul nem is Ő-, és Isten útmutatása alapján, onnan hozott egy hölgyet számára, Rebekát, akit sosem látott azelőtt. Pusztán Isteni kommunikáció alapján. A szolga az útján figyelt minden részletre. Mert mindenhol ott van az információ, csak meg kell látni mi az, ami nekünk szól! Persze nem a Plaza sarkára állt ki nézelődni, meg a Diszkóklub elé, hanem ahol a dolog van, a forráshoz... Sok minden van még ebben a történetben, de menjünk tovább. Később amikor a legény meglátta közeledni a karavánt, csak annyit láthatott, hogy az ifjú hölgy elfátyolozta magát. S tudod tovább a történetet... (I. Mózes, 24.)
Egyetlen szót nem váltottak addig! Mégis megvolt a tökéletes kommunikáció... az Istenbe vetett feltétlen hit. A lényeget tudták egymásról: Isten konkrétan őket alkotta meg egymásnak! Izsák 40 éves volt, amikor Rebekát feleségül vette! Rebekának se volt előtte férfival dolga!

 

Mi meg ... itt agyba-főbe járunk, ismerkedünk, kísérletezünk, pár nap, netán pár hét ismeretség után a szerelem mindent elsöprő ereje már "ágynak dönt", hogy tuti biztosra menjünk, összeillünk e szellemileg, anyagilag, korban, szerelemben, stb., és a házasságok fele mégis tragikusan, válással végződik, de akik nem válnak el, azoknak is nagy része végül is csak szenved a "kapcsolatában"... S miközben elnyűvünk jónéhány legényt/hölgyet, mégse megyünk semmire, csak a csalódás ontja bőséggel keserű gyümölcsét. Isten nevében tesszük dolgainkat, Isten mégsincs benne, csak önző vágyaink hajtanak tudattalanul. Az elképzeléseink, ideáink, netán rögeszméink amit sosem érünk el. S ha végigolvassuk a történetet, a sok "felvilágosult" keresztyén ember csak hünnyög, hogy ma már így "természetesen" nem lehet ismerkedni, ma már ez nem így működik... Mert "Istennek más eszközei is vannak", meg "végtelenféleképpen vezethet Isten a párválasztásban". Ez mind igaz, de a lényegen ez semmit sem változtat! Mert ahogy mi csináljuk, az működik??? Legtöbbször nem!!!
Már az ifjak a végletekig kísérleteznek. Nyilvánosan csókolóznak (stb...) összehegesztve járnak, es úgy néznek ki, mintha már évek óta házasok lennének. Közben alig múltak 12-14-16 évesek ... Ezerrel nyomatják ész nélkül erőltetve nagy százalékban eleve halálra ítélt kapcsolatukat, egymás után, egyikből ki, másikba be. Hogy beszélhetünk így az életre való normális felkészülésről, ha szinte 12 éves kortól már mindenki "foglalt"? (Tisztelet az igen kevés kivételnek.) Lassan az újszülött is úgy jön világra, hogy már barátja, vagy barátnője van... ha így haladunk... Végül annyival megelégszenek, ha már "komoly a szándék", hogy "hívő" a másik, tetszenek egymásnak (sőt, szerelmesek!), tudnak együtt imádkozni, kaptak egymásra igét, s már kérik is Istentől az áldást... Aztán pár évi hazásság után a "pokolba" kívánják egymást, és igen hamar megismerkednek a következő "Igazival", és a gyereket meg a házastársat faképnél hagyva, "összeimádkozza" magát a következővel, miközben becsületességről beszél... Hogy mit hagy maga után, az a degenerált agyában meg se fordul... Pedig ha visszakanyarodunk az előbbi bibliai példára, igen sokat tanulhatunk belőle. Például azt, hogy "fel ne keltsétek a szerelmet, amíg Isten nem akarja!"
De nyilván mást is...
A bibliai történetre utalva nem azt mondom, hogy én ezt már elértem, de nagyon igyekezem erre, és életem tragikus eseményei után, mást már nem is tudok elképzelni magamra nézve. Éppen ezért, a következőket a legkomolyabban gondolom:
Igen ritka kincs az, ahol a házasfelek nem így vélekednek egymásról: „Mi a túrónak is házasodtunk mi össze?”, hanem valahogy így: „Mielőtt bármit mondok neki, kétszer átgondolom Isten előtt, annyira vigyázok a tisztaságra. Semmit nem szeretnék emberi indulatból, hanem mindent agapéból (isteni szeretetből). Másneművel csak akkor beszélgetek, ha az Egyetlenem is ott van, nem hozom őt kellemetlen helyzetbe. Ő az, akiért érdemes csinosnak, vonzónak, ápoltnak lenni, s nem elsősorban a környezetemnek! Csak benne gyönyörködöm, csak őrá gondolok. Ő nem a legszebb nekem, hanem az Egyetlen Szép! Egyedülállóan gyönyörű! Ő az, akinek elmondhatom: Bejártam a fél világot többször, rengeteg szépséget láttam, de ez mind semmi és nem mérhető ahhoz, mint amikor a szemedbe nézhettem, és amit benned láthattam! Ő egy igazi, egyedülálló kincs, akire nagyon kell vigyáznom! Csak őszinte tisztelettel és krisztusi szeretettel tudom őt szemlélni és csodálni. Önző gondolataimat csírájában elfojtom, mert tekintettel vagyok arra, hogy ő mit szeretne! Döntéseimet Istenre és őreá nézve hozom. Ő egy olyan lény, akit Isten készített nekem társul, minden nap padlót foghatok tőle, a tenyeremen hordozhatom, büszke lehetek rá az emberek és az angyalsereg előtt! Akit jobban lehet szeretni –s kell is–, mint saját magamat, aki fontosabb nekem, mint saját magam. Aki az Egyetlen, kizárólagosan, mindenben. Akinek egyedülálló a lénye, akiből nincs másik. Akit nem szabad és nem is lehet megbántani, hiszen a szívem szakadna meg, ha sírni látnám bánatában. Akit csak szeretni lehet, s akivel csak szépen szabad beszélni, akiről öröm gondoskodni. Aki Isten után az Egyetlen fontos dolog az életben. Mindenki más, és minden más őutána jön, s belőle indul ki. Aki nélkül lehetetlen élni.” 

No de térjünk vissza a szigetre. Egy Biblia-tanulmányozó estén megpróbáltam nagy szeretettel és alázattal felvázolni, mit is mond a Biblia mindezekről a dolgokról. Egy ideig türelmesen hallgattak, de aztán az egyikük nagyon kifakadt –szinte megkövezett–, és csak a kegyelmet emlegette, hogy majd Isten mindenki életében elvégzi a maga munkáját, és ne tartsam magam ennyire okosnak, feljebbvalónak! Ez mind igaz, de Pál apostol az egymás iránti szereteten kívül a felelősségünkről is beszél, továbbá arról, hogy egymást szeretetben csiszolnunk kell! Nekem ez a reagálás nagyon ismerős úgy, mint liberális teológia, ami itt Amerikában különösen erős. Megfordultam már olyan gyülekezetben is, ahol a tagok 60 %-a homoszexuális, avagy leszbikus. Sok helyen maga a lelkész is az, sőt olyan lelkészházaspár is létezik, ahol mindketten férfiak. A bűn szót nemigen emlegetik, mindent elkennek, elhallgatnak. A lényeg, hogy a hívek megfizessék az egyházadót és eltartsák a lelkészt, cserébe jó szórakozást, show-műsort kapnak, és „garanciát” a Mennybe jutásra.

Pár hete felkért a pásztor, hogy egyik kedden tartsak a gyüliben egy különleges alkalmat Mindent rám bízott. Sokat gondolkoztam, forgattam a témát imádsággal is. Olyan társakat kértem fel az énekvezetéshez a sok zenész közül, akikre rámozdult a lelki „műszerem”, s akik nem nyomulósak, és nem büszkék önmagukra. Így egy nagyon szép hangú asszonyra, az édesanyjára (neki még jobb hangja van), és a házigazdámra esett a választásom. Azonnal igent is mondtak. Ők azok, akik a legcsendesebbek, és mint utólag kiderült, nagyon alázatosak is. Hosszas fontolgatás után úgy terveztem, hogy egy vetített-képes bemutatkozással kezdem, azokon a helyeken készült felvételekkel, ahol nyáron és ősszel jártam, mint hangmandró: Ez az a nap – Hősök tere, Aréna (ott volt egy gigantikus katolikus és református rendezvény, Csiszér Laci, Testvérek, Bolyki Brothers koncert, meg effélék), és az őszi Csillagpontok. Közben a The Fishben készült interjú anyagát szándékoztam bejátszani. Utána énekelünk majd közösen, azután bemutatom az angol nyelvű diaporámámat. Az est igéjéül az Efézus 5:1-17-ig terjedő igeszakaszt választottam ki. (Ha teheted, olvasd el!)
Egész héten dolgoztam a zenei anyagon, felvettem a háttérzenét (dob, basszus, billentyűk), hogy majd arra fogunk élőben muzsikálni, mert arra nem volt mód és idő, hogy összetoborozzak egy zenekart, és még próbáljunk is. Egyik reggel hónom alá csaptam a gyönyörű gitáromat, a lemezre felvett zenei anyagot, és elballagtam próbálni kis énekes csapatomhoz. Olyan csodálatos reggel volt, hogy majd leesett az állam: a hegyek különleges fényekben pompáztak, a tenger tükörsima, a levegő kristálytiszta volt, a szomszéd szigetek tisztán látszottak. A hölgyek pillanatok alatt megtanulták az énekeket, a papa meg a perkás kíséretet (ritmushangszerek). A gitár majd kiesett a kezemből, olyan hangjuk van, és úgy megszólaltak a dalok, hogy elhajigáltam magam a gyönyörűségtől! (Szünetet kellett tartanunk, amíg újra összeálltam!) Egész délelőtt zenéltünk, mindenki megelégedésére, s igen nagy örömmel távoztam. A Szentlélek áldása volt rajtunk!
Ez a kedd nagyon izgalmasnak ígérkezett. Nem azért, mert „én” készültem valamire. Mint már tudod, azon már túl vagyok, hogy „én” erőlködjek bármiben is, „én” akarjak elérni bármit is, emberi erőfeszítéssel. Ebbe sorra belebuktam. Az énekeseket se „én” választottam ki. Az elhangzó igét se. Az embernek egyetlen esélye van ebben az életben: mindenben Isten útmutatását követni!
Benne nem lehet csalódni! Az üzenetet Isten már régóta elhelyezte a szívemben erre a keddre nézve. De mint olvastad, nemrég megtudtam, milyen súlyos gondok jelentkeztek egyes embereknél, illetve családokban, itt a gyülekezetben. S ha elolvasod az igét, láthatod, mennyire aktuális Istennek ez az üzenete. Sok szétesett házasságról hallani, s felütötte a fejét a drogfüggőség, az alkoholizmus, a paráznaság. Így még nagyobb a felelősségem, hogy mit teszek és mondok kedden este. Mert az üzenetnek nagyon világosan el kell hangoznia! Ha ott helyben megköveznek, akkor is! Nyíltan ki kell mondanom, és meg kell neveznem, mi a bűn, és hogy miért nincs igazi lelki élet, miért nincs fejlődés a gyülekezetben. A döbbenetes az, hogy az események egy irányban haladtak, minden igehirdetés, imaalkalom erről szólt az utóbbi hónapban, különösen a tegnap esti. Argentínából idejött egy vendégpásztor, és nagyon konkrétan beszélt ezekről a témákról!
Egy nappal kedd előtt eléggé leterhelt lettem lelkileg, meglehetősen gyötrődtem, kínlódtam. Valami megmagyarázhatatlan teher nyomása nehezedett rám. Aznapra ez még rosszabb lett. Délután már igen nehezen bírtam, alig vonszoltak a lábaim, úgy pakoltam ki az autóból a cuccot és kezdtem összeszerelni a technikát a helyszínen, hogy szinte csak csúsztam-másztam. Kezdés előtt pár perccel még tök üres volt a terem. Elfogott a keserűség: vajon miért dolgoztam-dolgoztunk két hétig, és főleg kinek? Azon túl, hogy Istennek. Az itteni vidéki szokás szerint –a kezdési idő után– elkezdtek szállingózni az emberek. Az a két fő, akinek leginkább szólt volna az este, nem jött el. Nemsokára azonban majdnem megtelt a terem, és kezdéskor alig tudtam makogni a lelki leterheltség miatt. Éneklés előtt öt perccel meg úgy köhögtem valami -vírustól-, hogy majd kiszállt az összes hangszálam a torkomból, de a Mindenható megkönyörült rajtam, és a végéig egyet se köhintettem! A nyitóéneket magyarul énekeltem, a refrént pedig angolul együtt, s közben láttam a gyülekezeten, hogy nagyon nyitottak. A képes magyarországi bemutató után döbbent csend uralkodott a teremben.
Azután elkezdtünk közösen énekelni, olyan stílusban, amit ez a gyülekezet még nemigen hallhatott, mert amióta idejárok, csak hawaii stílusban, azaz ukulelével és igen hangos kurjongatásokkal ment az énekvezetés, sokszor mesterséges hangulatkeltéssel. Éppen ezért előre elhatároztam, hogy nem fogok ugrálni a színpadon, inkább egy bárszékre telepedtem le, és igen alázatosan igyekeztem ott ülni. Már a nyitó herfli-futamokra teljesen „begerjedt” a gyülekezet, és amikor megszólalt a komplett zenekar – a felvett dob, basszus, billentyűkíséret –, plusz az élő gitározás, perka és a szuper énekes hölgyek, olyat láttam és tapasztaltam, amit eddigi énekvezetői pályafutásom alatt még sohasem: mindenki valami kimondhatatlan lelkesedéssel és átéléssel énekelt! Pillanatok alatt elszállt belőlem minden feszültség, és teljesen át tudtam adni magam Isten dicséretének! A gyülekezet – velem együtt – olyan lelki magaslatokra került a bűnbánó, megvalló, erőt kérő, majd az Istent dicsőítő énekek által, amit igen régen éltem át. Az énekek közben sorban hangzott az efézusi ige. Isten nagyon-nagyon megáldott minket, olyanok is énekeltek, akik ezelőtt sohasem. Többen sírtak, jó néhányan azonnal elkezdtek kettesével imádkozni.
Az énekek úgy szólaltak meg és akkora erővel, hogy merő szerencse volt, hogy ültem. Közben elmondtam azt is, amit Isten a szívemre helyezett, és konkrétan megneveztem a gyülekezetben meglévő bűnöket.
A diaporámában még egyszer világosan elhangzott az üzenet, mi a test cselekedete, és mi a Léleké. És hogy mi az egyetlen megoldás az életünkre nézve. A vetítés után hálát adtunk Istennek az Ő megváltásáért, szeretetéért, ami Jézus Krisztusban lett nyilvánvalóvá e világ számára! A gyülekezet teljesen megrendült az üzenet, azaz a Lélek hatására. Utána olyan emberek is odajöttek hozzám, ráadásul meleg szeretettel, akik eddig nagy ívben „tojtak” rám (ilyenek is akadtak, mert azért nem mindenki kedves, de ma az lett!). A gyerekekről is szót kell ejtenem, akikről tudvalevő, hogy jószerével csak ordítozva szoktak rohangálni fel s alá, és általában szinte lehetetlen rendet tartani köztük. Amikor viszont elkezdődött a program, onnantól egészen a végéig egy kukk nélkül ültek a helyükön, számomra és mindenki számára teljesen meglepő módon. Az anyák-apák később mind azzal jöttek oda hozzám, hogy ilyen még nem volt szülői pályafutásuk alatt, hogy a csemetéjük nyugodtan üljön ennyi ideig, sőt azt sugdosták a fülükbe, hogy ez nagyon klassz, és nagyon élvezik az egészet!
Ez a történet nem az én nagyszerűségemről szól, hanem arról, hogyan tud itt Isten használni engem, mire is kaptam a talentumaimat! Mindenért Neki adok hálát és mindenért Övé a dicsőség!!!

Egyik nap onnét, ahol üldögéltem, ráláttam a parkolóra. Egyszer csak betépett egy piros sportkocsi, a legújabb Ferrari. Alig látszott ki a földből, olyan alacsony volt. Kb. derékig ért a teteje. Mindjárt elképzeltem, miféle figura fog kipattanni belőle.
Az „a” verzió szerint egy napszemüveges, lenyalt fejű ficsúr, a „b” verzió szerint nem a keresetéből élő, igen dekoratív, szinte teljesen „kicsomagolt” szilikon maca. Az ajtó nem oldalra, hanem felfelé nyílt, de nem pattant ki senki. Nagy sokára megjelent egy cipő, és egy soványka, fehér lábszár. Újabb öt perc múlva megjelent a cipő párja. Ismét várni kellett a továbbiakra, de egyszer csak megjelent a bot is... Legnagyobb meglepődésemre egy kb. kilencvenéves papa „vágódott” ki az autóból – mintegy tizenöt perc alatt! Utána vidáman becsoszogott az épületbe, magamra hagyva megnyúlt ábrázatommal...

Amikor Magyarországon említettem néhány atyafinak, hogy harmadjára indulok Polinéziába, látszott rajtuk, hogy sebesen jár az agyuk. Mivel azonban magyar vér csörgedezett az ereikben, fel is tették a nagyon okos kérdést: honnan van nekem erre ennyi pénzem? Mert az utazási irodánál egy tíznapos út ide közel négyszázezer forintba kerül, tehát ha fél évig vagyok itt, akkor az annyi, mint... Erre vissza szoktam kérdezni: neked honnan van annyi tenger sok pénzed, hogy itthon maradj? Mert én nem vagyok olyan piszkosul gazdag, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy Budapesten teleljek ki!
Sokan csupán azért dolgoznak napi 8-10-12 órát, hogy az eszement magas számlákat, adókat, árakat, és az iszonyú hitvány minőségű „gazdaságos” betevőjüket épp, hogy ki tudják fizetni!
És akkor miért élünk, miért dolgozunk? Ezért???


Szegény, csóró ember kikényszerül Polinéziába ...
El lehet gondolkodni ezen a Magyarországon! „Európai árak”, hirdeti valamelyik baromagyú, csakhogy ezekhez az európai árakhoz balkáni jövedelmünk van... Magyar népességünk folyamatosan fogy, és egyre öregszik. Ez tény. Népünk fele mégis a múltra szavazott. Ez is tény. Úgyhogy aki ehhez a feléhez tartozik, maradjon szépen csöndben, mi többiek pedig bizakodunk Isten különös kegyelmében, és hálásak vagyunk, hogy még ilyen körülmények között is tudunk valami értelmes dolgot csinálni! Mindazonáltal szomorú, hogy „másfél millió emberünk” után még további ezrek-százezrek kényszerültek, s kényszerülnek ma is „kitántorogni” édes hazájukból...

A szigetnek több pontján is van gyülekezete annak az egyháznak, amibe tartozom. A déli részen teljesen más világ van, mintha egy másik szigeten lennénk. Igen rendezett, szép házak, gyönyörű környezet, kulturált emberek. Ez egy lényegesen nagyobb létszámú gyülekezet, komolyabb hangtechnikával. A hírem oda is eljutott, ezért tisztelettel felkértek, hogy fáradjak oda, nézzem meg, mit tudnék ott segíteni, a helyi hangembereket, gitárosokat, sőt az egész énekvezető csapatot pedig tanítsam, mert mind csupán önkéntesek, egyik sem tanult se hangtechnikát, se zenét. Örömmel vágtam bele, már csak azért is, mert ahová tartozom, ott már „kiképeztem” jó néhány embert, és így nyugodtan eltávozhatom onnan. Az első vasárnap felméréssel kezdődött a munka, és igencsak meglepődtem. Az igen jó hangtechnika igen rosszul szólt. Hosszú listát írtam össze az istentisztelet alatt a tennivalókról. Utána összeült a vezetőség, nyíltan elmondtam a problémákat és azt, hogy ha szabad kezet kapok, akkor kb. 70 %-ban (!) fel tudom javítani a hangot úgy, hogy semmit nem kell venniük, csak a meglévő dolgokkal kell okosabban bánni! Még nagyobb meglepődésemre mindenki egyetértően bólogatott! Mivel náluk péntek este is van istentisztelet, ezért kértem egy szobát is, ahol hétvégenként alhatok, hogy ne kelljen annyit utaznom. Ezt is megígérték. Mintha álmodnék! Mert azt tudni kell, hogy a sziget szinte összes gyülekezetében ugyanilyen gyalázatosan szól a hangcucc, de amikor több helyen is felajánlottam a segítségemet, mereven elutasítottak, ellenben itt széles mosollyal mindenbe beleegyeztek! Eljött a második hétvége, a nagy munka ideje. A dolgot bonyolítja, hogy a pénteki és vasárnapi téma két különböző teremben van, teljesen más akusztikával. Természetesen eddig emócionálisan döntöttek hangkérdésben, ezzel megtalálva azt a pozitúrát, ahogyan a legrosszabbul szól a cucc, ezért mindkét termet totálisan másképp kellett berendezni, de még ebbe is szó nélkül belementek! Több órán keresztül dolgoztam a helyes elhelyezésen, ráadásul a processzorokat teljesen ki kellett pucolni és újra programozni, mert a legelképesztőbb programokkal nyomkodták tele, amikről persze azt sem tudták, mire valók.

Estére eléggé elfáradtam, és már előre örültem a beígért szobának, amit egy idős házaspár ajánlott fel. Ahogy közeledtünk a ház felé, erősen törni kezdtem a fejemet azon, hogyan fér el egy ennyire kicsi házban több szoba? Nos, nem fért... Egy mini garzonba léptem be, és amikor körülnéztem, bizony egy szobán kívül mást nem láttam. De az egy szoba, az stimmelt. Egy jó nagy ágy foglalta el szinte az egész helyet, amiben a házaspár aludt. Közvetlenül mellette állt egy fotel, arra ráterített a néni egy kis törülközőt, és közölte, hogy ez így jó is lesz. Erősen kimeredt szemekkel nézhettem, mert szabadkozva rögtön hozzátette, hogy ha nem jó a fotelban aludnom, akkor feküdjek be én is az ágyba a férje mellé, majd ő alszik a fotelban. Még jobban kikerekedett a szemem, és újból elkezdtem töprengeni. A férfi ránézésre olyan tempóval alhatott, ahogyan egy fűrésztelep üzemel maximális kapacitással, már ha lehetséges a szavak ilyetén fokozása! Ezen kívül tényleg sok helyzetben aludtam már – híd alatt, bokorban, WC-ben, telefonfülkében, hatod magam egy személyautóban, pincében, padláson, tengerparton, széken, asztalon. Sorolhatnám még, de ez a mostani lehetőség nem nagyon illett ebbe a romantikus listába! Az extrém kalandokat meg amúgy sem kedvelem. Még jobban agyaltam tehát, hiszen ilyen helyzetben még nem voltam! Feltört belőlem az ó ember is, hogy hát idejövök segíteni nekik, és képesek egy fotelre bökni, hogy jó éjszakát, a várható akusztikus élményről nem is beszélve! De hála Istennek az új ember erősebbnek bizonyult bennem, ezért csak széles mosolyra húztam a számat, és kitaláltam egy frappáns megoldást: kifekszem az ajtajuk elé a földre! A fotelból kiszedtem a támlákat, amik persze egyből szétcsúsztak alattam, amint lefeküdtem. A macskát elküldtem aludni, befújtam magam a nénitől kapott szúnyog elleni spray-vel, és próbáltam betakarni magam a gyerekméretű, kb. fél méter széles takaróval, amit szintén a nénitől kaptam. A spray rendkívül hatásos volt, mert odavonzotta a környék összes működőképes szúnyogját, akik aztán egész éjjel jól el voltak velem: lenyalogatták a sprayt, utána alaposan megszurkáltak. Ennek következtében egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az ajtó elé fekvés azért mégis csak jó ötletnek bizonyult, mert így nem közvetlen közelből élveztem a kiválóan megsaccolt gigantikus hortyogást... Hajnaltájban erősen törtem a fejem, hogy a következő éjszakára mit is találjak ki? A szombatom gyönyörű volt, habár egy kicsit kótyagos voltam az egész éjjeli hancúrozástól. Az éjszakát követően végül rájöttem valamire: a gyülekezetben tutira ez a házaspár a legszegényebb, mégis ők hívtak meg magukhoz! Nagy öröm fogta el a szívemet, amiért Isten rávezetett, hogy ezt méltányoljam! Örültem, hogy tegnap este egyáltalán nem hisztiztem –még magamban sem–, hanem türelemmel megvártam, mi sül ki ebből, Isten mire akar ezzel nevelni!

A szigetnek ezen a részén korábban nem jártam, és azt hittem, álmodom, amikor kimentem a tengerpartra.

A legromantikusabb, filmbe illő hely ez, vakítóan fehér a homok, és annyira puha, hogy csupán ezért a különleges érzésért mászkáltam ott órákat! Rengeteg tengerparton jártam már, mindenféle homokban, de ennyire bársonyos, finom érintést még sohasem tapasztaltam eddig a talpam alatt! Az ég és a tenger egyaránt hihetetlenül kék volt, ilyet se láttam eddig, pedig azt hittem, már szinte mindent láttam. Közben csak most kezdek látni... Fel kellett venni a napszemüveget, mert a káprázatos fény majd kiverte a szemem... A víz tükörsima volt és meleg, két közelinek tetsző, apró sziget tette totális esztétikummá a pillanatot.

A második éjszakát kint az utcán, az autóban töltöttem. Mivel a szúnyogok az előző éjszakai nyalakodástól felajzva erősen készültek az újabb bulira, egy ablakot se húztam le. Ne rajtam szórakozzanak! Persze alig kaptam levegőt, olyan meleg volt odabent, arról nem is beszélve, hogy úgy pakoltam be magam az ülésre, mint egy háromszor összehajtott törülközőt. Megpróbálkoztam azzal is, hogy csak egy kicsi levegőt engedek be, de mint a villám, úgy húztak befelé a dögök. Lecsapkodtam valamennyit, és beletörődtem a helyzetbe. Azt azonban nem kalkuláltam be, hogy a helyiérdekű csávók pont aznap éjjel, pont abban az utcában rendezik meg a gyorsulási versenyüket! Vasárnap hajnali ötkor kitámolyogtam az autóból, és miután széthajtogattam magam, megpróbáltam valami emberi külsőt magamra erőltetni. Azután elballagtam az istentisztelet előtti kipakolásra. Mire odaértem, fel is ébredtem, ugyanis festői napfelkeltében volt részem: A hegyek aranyba öltöztek a reggeli sugaraktól…

A hanggal szép munkát végezhettem, mert többek között egy öreg bácsi is odajött hozzám, s nagy ujjongások közepette hosszasan rázta a kezemet, hangoztatva, hogy jó a füle, nem süket!!! Nem értettem, miről van szó, ezért elmagyarázta, hogy amióta idejár, soha nem értett semmit a prédikációból. Magában elkönyvelte, hogy megsüketült öregkorára. Ma azonban mindent kristálytisztán hallott és értett, tehát nem süket!!! No, így már megértettem az örömét, és együtt áldottuk Istent azért a kegyelemért, hogy neki jó a hallása, nekem pedig Isten megáldotta a talentumomat!

A következő péntek hamar eljött, és ekkor újabb szobát ajánlottak fel. Már rutinosabb voltam, ezért rákérdeztem, milyen szobát, és rajtam kívül hányan alszanak még az ágyban. Megnyugtattak, majd közölték, hogy külön fürdőszoba is tartozik hozzá! Azt azért még megkérdeztem, hány macska és hány kutya osztozik a fürdőszobán, mert itt sok helyen odaszoktatják az állatokat a dolguk elvégzésére. No nem a WC-be, hanem mellé, egy tepsibe. El lehet képzelni, mennyire guszta ezt szagolni, mondjuk fogmosás közben, mert sokszor hetekig nem cserélnek almot. Az ember egyből könnyekre fakad, de nem a meghatottságtól, hogy milyen kulturált az állat, hanem attól, hogy a gazdája mekkora állat, mert a szag kimarja a tüdőm, meg mingyá' kifolyik a szemem! Miután e felől is megnyugtattak, követtem a japán házaspárt, akik egy igen gazdag környéken laknak, fenn a hegyoldalon. Egy hihetetlenül tiszta és igen hatalmas kétszintes házba toppantunk be. Csak ketten lakják, a gyerekek már kirepültek. Én meg berepültem az egyikük szobájába, ahol eltátottam a számat: no igen, ez már szoba... Nádbútor, fehér, puha padlószőnyeg, két hatalmas ablak, amelyek a hegyekre és az óceánra néznek, a kilátást nem zavarja semmi. Én meg csak dünnyögtem magamban: ez aztán nem semmi! Reggel kinyitottam az összes ablakot, elterültem az ágyon, és hosszú időn át csak bámultam kifelé, mert egyszerűen nem tudtam betelni a panorámával. Visszagondoltam a múlt heti éjszakáimra, és áldottam Istent ezért a csodáért! A házaspár állandóan a kívánságaimat lesi, úgy érzem magam náluk, mintha a miniszterelnök lennék. De nekik „minister” vagyok, azaz Isten szolgája, akit nagyon megbecsülnek itt. A második heti istentisztelet még jobban sikerült, mert már a gitárosokat is sikerült egy kicsit „beidomítani”, hogy pengessék azt a lantot a színpadon. Mert az, hogy otthon hogyan pengetik, az az ő dolguk, de a színpadon ez nagyon nem mindegy! A pásztor megkérdezte a gyülekezetet, hogy tetszik nekik az új elrendezés, felállás, hangzás, erre hangos tapssal és éljenzéssel adták tudtomra a véleményüket. Istené legyen a dicsőség és hála!

A harmadik hétvége még izgalmasabban telt el, mert szombaton embergyűlés volt a közeli golfklubban: férfikonferencia, ahová hangosítani mentem. A golfpálya és a klubház jó mélyen helyezkedik el a hegyek között, óriási területen. A szédületes látvány és a napfelkelte olyan volt, hogy félúton meg kellett állnom. Kiszálltam az autóból, és csak ámultam-bámultam: az ezerméteres hegyek csúcsa még párában szunnyadt, és a kilátszó „derekukat” alulról világította meg vörös fénnyel a felkelő Nap! A klubházba érve pillanatok alatt összedobtuk a cuccot, majd belevágtam a konferencia luxusreggelijébe. Alig bírtam betelni az eszelős finom kajával, kávéval, no meg a rendkívüli kilátással! Az előadások és az éneklés után jött a luxusebéd. Életemben nem jutottam be eddig golf-klubházba, eddig csak kívülről bámészkodtam befelé, mit is zabálnak a piszkosul gazdagok, mert ez a kis étel átszámítva hétezer forintba került! Még soha nem ettem ilyen méregdrága kaját, ezért dupla kéjjel ültem neki, és nem csalódtam! Minden embert maximálisan megértek, aki a golfot választja: leírhatatlanul gyönyörű környezet, friss levegő, luxusminőségű kaják stb. (Japán házigazdám este széles mosollyal említette, hogy neki a „golfmisszió” jutott! Meg tudtam érteni...) Kora délután vége lett mindennek, de nem siettem el a helyszínről. Majdnem estig ott ültem a fűben, és csodáltam a gigantikus hegyeket, a hihetetlenül szép völgyet, az egzotikus növényeket! A levegővel se tudtam betelni, és egyfolytában hálát adtam Istennek azért, hogy ilyen csodás természetet alkotott, csupán a mi örömünkre! Este még kiballagtam levezetésképpen az álompartra.

Másnap, vasárnap, miután visszautaztam, a házigazda mesélte, hogy elég nagy hullámok érkeztek. Nosza, kiballagtam egy sziklás partra, és totál más látvány fogadott, mint előző este. Alig hittem el, hogy ugyanazon a szigeten vagyok, csak negyven kilométerrel odébb! A tenger fehéren tajtékzott, óriási volt a megtörő hullámok ereje és robaja! Pillanatok alatt libabőrös lettem, mert négyemeletnyi gigantikus hullámok döngettek felém gyors egymásutánban, hogy közvetlenül az orrom előtt a partnak csapódjanak, majd feltornyosuljanak vagy tíz emelet magasságig, valami elképesztő tömegben! Totális sokkhatás ért, ez már szinte sok volt: tegnap a hegyek között ámuldoztam, este az álomparton, ma meg itt! Isten nem „kímélt”, felfoghatatlan bőséggel árasztotta rám mérhetetlen szépségű alkotásainak látványát...

Kalandok.

Sok ember keresi a kalandokat, jó páran az extrémeket is, ahol hajszálon függhet az ember élete. De van, aki csak belesodródik ebbe. Van egy olyan kiugró partszakasz, ahonnan kb. száz méterre terül el egy eszményi szigetecske. Rengeteg madár lakik ott, és ahogy innen látszik, gyönyörű homokos partja is van a szélvédett oldalon. A kis sziget túlsó oldala viszont teljesen ki van téve a természet erőinek, a tomboló szélnek és a hatalmas hullámoknak. Ezek megkerülik a szigetet, s így az innenső oldalon kétfelől érkeznek meg, valamivel diszkrétebb kiadásban. Az ár-apály hatása miatt hol bokáig ér a víz, hol embernyi. No, gondoltam, ez menni fog. A helyi embereket kikérdeztem, mi a téma, és megnyugtattak, hogy ma talán cápa sem lesz errefelé, mert amúgy itt tanyáznak.

Hívtam a „túrára” egy társat is, gondolva, hogy így csak 50 %-os esélyem van a 100%-al szemben, cápaeledel tekintetében. Megegyeztünk, hogy búvárcuccal kelünk át, mivel nem homokos az alja, és így a séta elég esetleges a vulkanikus köveken, amikre már rátelepedett a korall is. Beöltöztünk, ahogy illik, és a tenger délutáni állása szerint épp derékig ért a víz. Néhány méter után hamar rájöttem, hogy ez nem az a búvártúra, amire annyira vágytam! A túloldali hatalmas hullámok miatt akkora volt a sodrás, mint egy vadvízi folyóban, amilyenben raftingolni szoktak! Csakhogy itt nem egy irányból dőlt a víz, hanem hol erről, hol arról! Úgy éreztem magam, mint egy papírfecni, mert úgy dobált a hullám, ahogy akart! A sodráson túl hullám is volt rendesen, ezért a vízmélység néha úgy alakult, hogy azt hittem, beleverem az orrom a fenékbe, ami, ha homokos lett volna, nem is okozott volna gondot, mivel azonban korallos volt, attól tartottam, itt egy pillanat alatt megkapom a korall-piercinget meg az egész alakos tetkót egy életre! No, nagy nehezen azé' haladtunk, persze a száz méterből lett vagy kétszáz, mert jobbra-balra cikáztunk az áramlás miatt, arról nem beszélve, hogy sokszor egy helyben úsztunk, mert pont szemből jött a sodrás. Az utolsó harminc méternél annyira alacsony lett a víz, hogy már nem lehetett úszni, ezért megpróbáltunk felállni az őrjöngő vízben, hogy levegyük az uszonyt, és felvegyük a gumipapucsot, hogy ki tudjunk gázolni. No, itt éreztem valami olyasmit, mint a filmekben a főhős, aki esély nélkül igyekszik megbirkózni az elemekkel. Felállni lehetetlen volt, mert a hullámok pillanatok alatt visszanyomtak, a lábunkat pedig elkapta az igen erős áramlás. Egy „burleszk filmjelenet” következett, amikor két ember összekapaszkodva mégis megpróbálta vagy harmincszor ugyanazt. Végre nagy nehezen felvettük a gumipapucsot, és óvatosan, egymásba kapaszkodva kiküzdöttük magunkat a partra, miközben a hullámok kétfelől csapkodtak, de volt olyan is, hogy pont felettünk csaptak össze. Óriási megkönnyebbülés volt újra szilárd talajt érezni a talpunk alatt! Kifeküdtünk a csodálatos öblöcske homokos partjára, majd rövid pihenés után körbejártuk a szigetet. A túloldalon lenyűgöző volt a hullámok ereje és mérete, ahogy elemi erővel döngették a sziklákat, miközben vagy húsz méter magasra csapódva szétporladtak, szivárványt szórva az égre. Több helyen vulkanikus kőképződmények övezik a partot, ezekre rá sem lehet lépni, mert annyira élesek és hegyesek. Úgy fest, mint egy kőbe fagyott hatalmas szivacs: lyukacsos, és szanaszét van szaggatva. Egyetlen rossz lépés rajta, és a műtőasztalon lehet csak kipiszkálni a dárdányi darabokat az emberből, már ha egyáltalán marad mit a műtőasztalra fektetni. Lassan kezdett lenyugodni a nap, ideje volt visszamenni. Úgy gondoltuk nagy okosan, hogy máshol úszunk vissza, ahol mélyebb a víz. Egyetlen útvonal maradt, kiúszni a kis öbölből, és az előbb ecsetelt vulkanikus kőzetet megkerülve, kicsit odébb kievickélni. No, bele is vágtunk, felöltve a búvárszerkót, de amikor már jócskán kiúsztunk az öbölből, már nem védett a part, és elkapott egy igen erős áramlás, ráadásul akkora hullámokat kaptunk, hogy még a rendőrtől sem kaptam akkora taslit, amekkorát egy óriási hullámtól. Kb. egy percig nem is láttam semmit a milliónyi buboréktól és a meglepődéstől. Amikor végre kitisztult a víz, közvetlenül az orromban láttam a tenger fenekét, de nem akármilyet! Kidugtam a fejem a vízből, és meghökkenve láttam, hogy az a hullám, ami az előbb elkapott, teljesen kidobott a part közelébe. Mit gondolsz, pontosan hová? Nos, úgy két méterre landoltam attól a sziklától, amit az előbb oly mélyrehatóan ecseteltem... Fel akartam állni, de a következő hullám felborított, ezért igyekeztem belekapaszkodni a fenékbe, ám ott csak azok az éles kövek voltak. Aztán fenékre ültetett a következő hullám. No, gondoltam, most aztán jól át lesz szabva a fürdőgatyám, velem együtt! A társam is ott kötött ki mellettem, pedig ő jobb úszó volt nálam, és nagy ívben próbálta kikerülni ezt az életveszélyes helyet. Újra egymásra voltunk tehát utalva, és két hullám között megpróbáltunk kiaraszolni. Igen ám, de nem volt hová, mert jobbra is, balra is ezek a húsbavágó kőképződmények sorakoztak, ami felé egyre csak toszogatott minket a hullám! Végre felfedeztünk egy kis rést, ahol akadt egy talpalatnyi normális szikladarab is! Nagyon kellett vigyázni, amikor elkezdtük megközelíteni ezt a helyet, mert szinte fortyogott körülöttünk a víz, óriási volt az áramlás, és csapkodtak a hullámok is rendesen. No, itt ennél a jelenetnél izzadt le jó néhány őrző angyal is velünk együtt... Nagy nehezen sikerült megvetni a lábunkat azon a talpalatnyi kis helyen, de erősen gondolkodóba estünk: alattunk az őrjöngő tenger, előttünk az áthatolhatatlan „szivacs”. Miután vissza már nem akartunk mászni a vízbe, így maradt az előre. Milliméterről milliméterre, négykézlábra ereszkedve araszoltunk előre. Ez a művelet nem volt egészen egyszerű, hiszen csak a tűhegyes, kisebb-nagyobb, néhol viszont félméteres kődárdák álltak ki, ezeken kellett haladni. Egyszer megbillentem, elvesztettem az egyensúlyomat, és szó szerint éreztem egy angyal segítő kezet, ahogy visszahúzott! Ha akkor beledőlök a sziklába, ki se lehet onnan piszkálni, csak jó néhány kiló vulkanikus kővel az oldalamban, ami tíz-húsz centire belém fúródott volna... De Istennek hála, csodával határos módon egyszer csak kijutottunk ebből a helyzetből, és újra ott álltunk a parton – de még mindig az innensőn! A nap már erősen hanyatlott, s ilyenkor már rosszul látni a vízben. A hullámok is egyre erősödtek, ezért hát összekapaszkodva elkezdtük magunkat visszaküzdeni. Az ár most jó irányból érkezett, egy idő múlva újfent magunkra piszkáltuk a búvárcuccot, és száguldottunk kifelé. Úgy értem partot, mint a filmekben szoktak: egy utolsó hullám szó szerint kidobott a homokra, ahol óriási kéjjel elterültem, majd felpattantam, és elkezdtünk ugrándozva, hangosan ujjongani, hogy újra a parton vagyunk, és egészben! Az angyalok meg a homlokukat törölgették, és velünk örültek!

      Megáll a szavak csobogása... 




Vissza a főoldalra

A kezdetek...

1998-1999, Ausztrália, Amerika

1999 ősze, Amerikai körút

2000 tele, Hawaii

2001 ősze, Amerika

2003 tavasza, Amerika

2003-2004, Hawaii

Új részek!

2005-2006, Hawaii

2006-2007, Sri Lanka

2007, Uganda