2003 tavasza, Amerika



     Pár nappal az indulásom előtt a könyvtárban voltam, és ülés közben elzsibbadt a lábam.
Annyira, hogy amikor felálltam nem éreztem, hogy csúnyán félreléptem, rá a bokámra. Hallottam, ahogy recsegett a csontom, és szakadtak az inak. Majd bekakiltam, úgy fájt, sőt, kis híján elvesztettem az eszméletemet a kíntól. Újra le kellett ülnöm, és majdnem hánytam. Ki kellett mennem a könyvtárból az utcára, de alig tudtam elvonszolni magam az első padig (hogy ne a könyvtárban hányjak má'). Ott nagy nehezen rendbe jöttem... és haza bírtam sántikálni. De indulásra már egész jól lettem, hála Istennek!





A nagy gépen "kellemes" szomszédokat fogtam ki, egy anyát az ordítozó gyerekével. A kis srác a nő ölében ült, így adtak jegyet nekik. A banánt már alaposan elmaszatolta az arcán, amit idővel szétkent az anyján is. Aztán rajtam próbálkozott ugyanezzel. Miután végzett, ordítozni kezdett, pedig szép munkát hagyott maga után... Pillanatok alatt kiborított, főleg a tudat, hogy ez így lesz nyolc és fél órán keresztül. De az Úr megkönyörült rajtam, és a stewardess talált nekik másik helyet!!!

Helyreállt a nyugalmam. Az út végig nyugis volt, filmeket néztem, ettem. Ilyen kényelmesen még nem utaztam, mert előttem nem ülés volt, hanem egy elválasztó fal, jó nagy térrel, ráadásul az ablaknál ültem. Valamelyik szomszéd nyomta folyamatosan az ilyenkor szokásos bélgáz-adagját. Eddig minden repülőn utazott ilyen alak, szerintem ez is a szolgáltatás része.

Washingtonban a megérkezést követően ismét jól kifaggatott az officer (vámtiszt), minek jöttem, stb. Összeszorult a szívem, amikor megláttam, hogy október végéig maradhatnék. A  papa várt, aki egyből elvitt a farmra. Változott a program, így további három és fél órás utazás következett, ami azé' má' sok volt egy kicsit.








A farmon bevezettek egy kis faházikóba, ahol a kandallóban égett már a tűz. Ez a vendégház.
Régen, úgy kétszázegynéhány éve ez a rabszolgák konyhája volt, de szépen át lett alakítva: konyha, fürdő, WC, komplett. Nagyon barátságos. Körben ablakok, közvetlenül a WC-kagyló mellett is, így „munka” közben nézhetem a mezőt, ami igen frankó, mert onnan kel fel a nap. Két élmény egyszerre... A konyhában szintén van két ablak, ezek is a fákra, a mezőre néznek.
Megérkeztek a kolibrik is. A természetben utoljára Hawaiin láttam őket, nagyon aranyos kis madárkák. Első nap nyomban munkához láttam: facsiszolás, festés. A kaja rendkívül egészséges, csupa zöldség, gyümölcs, narancslé, sajtok, nagyon sovány felvágottak. Igen frankó! Ennek megfelelően az emésztéssel sincs semmi gond, szinte magától jön kifelé a cucc. A nagymamához jár gondozni egy chilei ember, aki remekül főz, csupa olyan kaját, amit még nem ettem. Igen egzotikus.

Hajnali ébredés, a napfelkeltét a budiról néztem. Bementünk a városba, ahol egy gyönyörű, virágos, napsütötte kis állomáson vártam a vonatot. A szerelvény megállt, de csak egyetlen ajtón lehetett felszállni, éppen ott, ahol mi ácsorogtunk. A kalauz kivágódott egy kis sárga sámlival, azon kellett fellépni. Belül olyan, mint egy repülőgép. Amikor aztán jött a kalauz, egymást néztük hülyének, mert tegnap megrendeltük a jegyeket telefonon, és a bankkártyáról le is vonták az árát. Legalábbis így tudtuk. A kalauz nem hitt nekünk, ezért mobiltelefonon felhívta a diszpécsert, aki közölte vele, hogy nincs kifizetve. Én meg erősködtem, hogy igenis fizetve van, nézze, itt a kód, meg a jegyrendelés száma, amit a telefonos bemondott.
Ahol leszálltam, a mama várt, így együtt próbáltuk tisztázni a helyzetet az állomáson. Mint kiderült, tényleg nem vonták le a viteldíjat a bankkártyáról. Fizetni nem lehetett a helyszínen, de azt mondták, majd küldik a számlát. Na, OK...

A mamával, úgy ahogy voltam, egyből munkába mentünk. Megjegyeztem, hogy azért átöltöznék, mivel festeni kellett. Na jó. Átöltözhettem, aztán mázolni kezdtem a kerítést. Jó óra múlva kész lettem, és akkor a mama bemutatott Péternek. Mondta, hogy menjek vele. Elmentem, bár fogalmam sem volt, ki ez a Péter. A csomagom meg a mama autójában maradt. Nekiindultunk nagy Washingtonnak, majd kiesett má' a gyomrom, mert még nem is reggeliztem, és éhgyomorra már festettem is. Nagy sokára ettünk papírpohárból chilit, ittam rá rootbeert (szódát). Nemsokára odaértünk a helyszínre, a könnyű munka ígéretével. Ahhoz képest pár óra múlva kis híján összeestem a fáradtságtól, ilyen melót még sosem csináltam. A fáról levágott gallyakat egy darálóba kellett dugdosnom. Remegett a lábam, feltört a kezem, és iszonyú szomjas voltam. Ez ment este hétig. A darálógép eszelősen hangos volt, még füldugóval, plusz fülvédővel is. Na meg a kipufogógáza pont az orromba dőlt, amitől ájuldoztam. Amikor pedig bedugtam a fát, eszement por is szállt. Na, hadd ne ragozzam tovább. Még hogy könnyű munka! Alig bírtam beülni az autóba. Itt valami tévedés van, kérem!
Péterről kiderült, hogy a mama új barátja, hegymászó, és favágó specialista: kötéllel mássza meg a fát, és egyenként vagdossa le az ágakat-gallyakat. Azokat szedtem össze. Akkora lépésekkel halad, hogy szó szerint futva megyek mellette. Utálja a hamburgert, a tömeget, és menet közben csak klasszikus zenét hallgatunk. Tehát nem tipikus amerikai, nem is kövér. Igen jól kijövünk egymással.

     Na, túléltem a tegnapot, habár az éjjel olyan izomgörcsöm volt a lábamban, hogy majdnem ordítottam a fájdalomtól. Kimásztam az ágyból, úgy próbáltam rendbe jönni. Csak jajgatni tudtam.
A mama egyedül él egy háromszintes házban. Én a harmadik szinten kaptam szobát egy hatalmas méretű vasággyal. A második szinten óriási terasz van a ház oldalában, ami benyúlik a fák közé, mert az erdő szélén lakunk. A reggelimet kivittem ide: frenetikus élmény volt a mókusok és papagájok között falatozni! Utána melózni mentünk, velünk tartott egy El Salvadorból való csávó, aki szintén Péter stílusában dolgozott, megállás, evés, ivás, pisilés, kakilás nélkül, mint egy gép. Tegnap Péter, ma meg ez a legény is úgy nézett ki munka után, mintha reggel lenne, és még semmit se csináltak volna. Ezt egyszerűen nem értem. Talán elszoktam a munkától?
Lunch (ebéd) idején már kellőképpen éhes és fáradt voltam, mire a mama a kezembe nyomott egy körömnyi sajtot, és egy féltenyérnyi pászkát. Ez volt az ebédem... na meg két deci víz. Öt óra tájban hazajöttünk, és bepótolhattam a teraszon a témát.



 

A környék rendkívül szép, nem az a nyomornegyed, csupa virág, ápolt kertek, minden gyönyörű zöld. Arra azé' rájöttem, hogy emögött rengeteg meló van. Persze azé' jöttem rá, mert most már tudom, mennyi robot van egy kertben.
A truckkal (teherautóval) trágyát is vittünk, hárman ültünk előre. Valaki kertjét tuningoltuk, ami persze már helyből szép volt. A trágyaszórás kellemes munkának bizonyult.
Este hétkor levezetésképpen még el kellett mennem egy zongihoz is, ám ott már otthonosabban mozogtam.

Sannyo. Vagy Sunnyo. Sőt, Sinnyo, ez lett a nevemből, mivel nem tudják másképp kimondani. Hiába, meg kell szoknom az új nevemet.

Washington belvárosát nem láttam még, mert a suburb-ben (kertvárosban) lakunk, és csak a kertes házaknál dolgozunk. (Nyilván, mivel a betont nem kell kapálni!) Ezt persze nem bánom, mert ennyi szépséget nemigen látok máshol. Amerika legjobb narancslevét iszom literszámra - with pulp (rostosat) -, szó szerint, mert a mama vett vagy tizenhat litert. Egy nap lazán lemegy a két lityi, igencsak élvezem. Ez nem sűrítményből készül, nem ilyen-olyan eljárással tönkre téve, hanem a floridai narancs kicsavarva egy az egyben. A Hohes C lópisi ehhez képest (meg az sűrítményből van)!
A mama igazi művészlélek: ma hangolással kezdek, ezért a szép ruhámat öltöttem magamra. Később kiböki, hogy lesz egy kis ültetés is előtte, de ne öltözzek át, mert tiszta munka lesz. Jó, hogy nem hittem neki, mert pár perc múlva eszébe jutott, hogy a trágyás-zsákokat is pakoljam le a truckról! Az amerikai, nem tudom, hogy csinálja, de bármit dolgozik, akár öltönyben is, nem piszkolja össze magát. Csak én vagyok itt ilyen gyarló.

A hangolás igen kellemes volt: Steinway & Sohn. Ez a világ egyik legjobb zongija. Utána az itteni metróval továbbmentem a tegnap este félbehagyott zongihoz, befejezni. Még nem voltak otthon, ezért a kerti hintaágyban várakoztam újságot olvasgatva. Kibírtam...

     Reggel, amikor felhúzom a rolettát, egy rakás virág köszön be, ugyanis az ablaktól egy méterre virít egy nagy fa, tele fehér virággal.
Ismét egy kis kerti meló után hangoltam, iszonyúan univerzális pali vagyok. Öltözködöm oda-vissza a melós ruhából a normálisba, naponta többször. A páratartalom igen magas, 70-80 %, és ez igencsak izzasztó. Hangolás után elmentem Péterrel fát vágni. Most tudtam élvezni is a melót, mert nagyon érdekes volt. Péter, mint valami alpinista, kötelekkel felmászott a fára úgy hét emelet magasságba. Speciális nadrágszíján lógott mindenféle szerszám, plusz egy láncfűrész. (Mindezt utólag megemeltem, összesen vagy húsz kilós a cucc. Ezzel mászott fel, plusz még fönt ide-oda sétálgatott a kinyúló ágakon, mint egy mókus.) Először a kisebb ágakat, majd a nagyobbakat vágta le. Mivel pont egy ház mellett áll a fa, ezért arra, amit már nem tudott kézben tartani és úgy ledobni, rákötött egy kötelet, aminek a másik végét én fogtam lent. Elképzeltem, hogy repülök majd felfelé, mint a gyorsliftben, amikor levágja azt a nem éppen könnyű ágat. De nem volt gond, nehezebbnek gondoltam, mint amilyennek látszott, simán leeresztettem.
Péter mindenféle mutatványt végzett ott fent, végül nem maradt más, csak a fa törzse, kb. hétemeletnyi, mint írtam. Ebből kilógott még egy többtonnás ág. Embernyi vastag, és vagy tízméteres. Péter itt-ott ügyes kötéltrükkökkel megkötözte az ágat, majd elkezdte fűrészelni. Most már tényleg azt hittem, itt a hetvennyolc kilóm nem igazán segít, de mielőtt felmászott, kiokított a kötélfogásokra, hurkokra-csomókra, és én is elkezdtem lent ügyeskedni. És láss csodát! Amint elfűrészelte azt az ágat, lazán megtartottam, és lassan leengedtem a többtonnás monstrumot. Élveztem piszkosul. (Azé' a pisi majd bement a gatyámba!)

Meló után együtt mentünk vissza vacsorázni a mamához, és amíg készült a kaja, Péter lazán leült Shopent játszani a zongorán. Pedig most mászott le a fáról... De ez még semmi, kiderült, hogy hatvanhárom éves!!! Az arcomat úgy kellett felvakarni.

     A teraszos reggelit nem lehet megunni, mármint a madárfüttyös, ózondús erdőt. Ma egy igen gazdag negyedbe mentünk kertészkedni, egy afféle kisvárosba, ahol sétálnak az emberek az utcán. Rengeteg régi, muzeális jellegű ház van itt: Alexandria. Csak jól öltözött emberek, és igen frankó hintók járkálnak az utcán.
Az öregasszony, akinél voltunk, mintegy négyszáz négyzetméteren osztozik a kutyájával. A legújabb Jaguárral gördült be, majd alig bírt bevánszorogni a házába, én vittem a szatyrait, mert alaposan bevásárolt. Egyúttal körülnéztem. Belestem a Jaguárba is, és ott szakadt le igazán a pofám a luxus láttán. Hófehér bőrülések, fakormány, és minden vajszínű, gyönyörű - igazi esztétikum. Az 500-as Merci igen gyengének tűnik ehhez képest. Egy kissé megcsapott a gazdagság. Cserélnék azzal a kutyával...

Délután elindultunk a másik munkába Washingtonon át (így egy kicsit láthattam belőle), mert megint Péterrel dolgoztam. Befejeztük azt a "hétemeletes" fát. Péter ismét felmászott a tetejére; már csak a fa törzse volt meg. Aztán felülről elkezdte úgy méterenként lefűrészelni. Egy-egy darab 2-3 tonna is volt, és amikor leesett olyan magasból, igencsak belefúródott a talajba, még a föld is megremegett. Nem kívántam a fa és a fű között lenni!
Egyszer beakadt Péter kötele lent egy gallyban, óvatosan odamentem, és elkezdtem kibogozni. Hirtelen hallok egy süvítést. Úgy két méterrel mellettem ért földet a következő darab, megrengetve a földet (igaz, ez kicsit könnyebb volt, csak másfél tonnás). Pedig nagyon figyeltem. Hát…, mit mondjak?

     Ma visszamentünk autóval a farmra. A környékbeli magyaroknak és barátaiknak délután partijuk volt, ahová eljött egy brazil asszony is, aki rendesen elszórakoztatott minket. Mindenki elemében volt, úgyhogy dőltünk a nevetéstől. Jól elbeszélgettem egy teológiát tanuló magyarral, akivel jó néhány REFISZ bulin találkoztam már. Amúgy Budapesten lakik. Rájöttem, mennyire nem vagyunk egyformák. Amikor elárulta, hogy az Árpád-hídnál lakik, őszintén elkezdtem sajnálni, mondván, hogy milyen rettenetesen forgalmas és főleg csúnya az a környék, és Budapest amúgy is kibírhatatlan lett az utóbbi években, az agresszió az utakon, stb. Erre azt válaszolta, hogy ő pont ezt szereti. Szeret a metrón utazni, szereti a nyüzsgést, és jobban tenném, ha én sem „utálnám” ennyire a sok izomagyú barmot, aki nap mint nap anyázva letol az útról. Ebben maradtunk.
Aztán énekeltünk-muzsikáltunk. A nagymama is bejött, jelenlétével emelve az est fényét. A kezébe adtuk a rizst, hogy rázza. A popnagymama hozta a formáját. Ugyan erősen nagyothalló, de rizsázott rendesen a maga tempója szerint. Odatette a füléhez, és úgy rázta. Persze nem úgy, ahogy mi zenéltünk, de ez senkit nem zavart, sőt nagyon tetszett! Valaki még oda is szólt, hogy rázza hangosabban, mert mi nem halljuk jól!

    A vasárnapi istentiszteleten gitároztam-énekeltem, „persze óriási siker”. Ezután rögtön elmentünk egy magyar partira, ahol többek között orvosok is voltak. Nemigen tengődik egyik se. Az egyik pár napja vett egy kb. 30 000 $-os hintót. Utána bementünk a helység „óvárosába”, amit az új tendencia szerint kezdenek teljesen felújítani. Már rég elhagyott gyárakról és lakóházakról van szó, amik tök üresen állnak. Aztán az okosok rájöttek, hogy nem buli naponta négy órát autózni ki-be munkaügyben, ezért újra benépesülnek ezek a régi épületek. Sokat sétáltunk ott, nagyon érdekes volt.

   Következő héten a  farmon szép csendesen eldolgozgatunk: facsiszolás, festés, kertészkedés, kutyasimogatás, hintaszék, jó levegő, csönd...

Ma este a kerti meló után beülhettem A Hintóba, egy Pontiacba. Ezzel fogok járni, amíg itt leszek. Ez egy igazi amerikai batár, afféle cirkáló méretű, mint a filmekben. Az autós múltam után ez igazán klassz (Trabant, Wartburg, Polski Fiat). Aki helyből ilyenbe születik, az persze nem tudja, miről beszélek. Piszkosul élvezem. Van benne minden, züm-zümös (motoros) ülésállítás, stb., és vezetés közben természetesen a country adót hallgatom.

Egyre melegebb van, és különösen a magas páratartalom miatt izzadok, mint a ló. Mi lesz itt nyáron? Egy igen nagy méretű rádiós magnót/CD lejátszót vittem ki a kertbe, Rich Mullinst, Phil Keaggyt hallgattam munka közben. A kutyák állandóan láb alatt vannak, ide-oda fetrengenek, és az egyik állandóan hanyatt dobja magát, hogy vakargassam. Így az egyik kezemmel gyomlálok, a másikkal vakargatok.

Délután elmentem a hintóval zongi ügyben, de olyan régi darab volt, hogy nem tudtam meghangolni. A néni azé' adott benzinköltséget, gavallérosan. Gyönyörű farmon lakik, van saját tava, sőt folyója is, ahová stég nyúlik be. Mivel volt egy kis ráérő időm, kiballagtam a stégre gondolkozni, üldögélni; kellemesen fújt a szél. Imádkoztam a „nyomorult” életemért, hogy jöjjön el még az az idő, amikor maradéktalanul boldog leszek, betölt minden jó, és békén is hagynak. Mert egy kicsit állandóan nyugtalan a lelkem, hiába a szuper társaság, a környezet, még nincs minden együtt, még hiányzik valami.     

   Ma, egy templomban kezdtem. Gyönyörűen besütött a nap, és munka közben beültem egy padba gondolkozni (üres volt a templom). Mert azt látom, hogy itt szinte mindenki mosolyog, és semmi nem gond (legalábbis így látszik.). Mint pl. tegnap. Este két autóval mentünk be a városba, mert előtte külön-külön volt dolgunk. Utána átültünk a kisebbikbe, mivel moziba készültünk (a legújabb Oscar-díjas filmet néztük meg Maryl Streeppel, Nicole Kidmannel: The Hours, Órák). Már kifelé mentünk a városból mozi után, amikor megkérdeztem, hogy a másik autó itt marad??? Ja? Tényleg. A cimbora egyszerűen elfelejtette, de ha ott hagyta volna, akkor se ráncolta volna a homlokát reggel, amikor észreveszi. Azt mondta volna: nem baj, megoldjuk.
Szóval, szeretnék ilyen laza lenni!

 


Tehát ott a templomban azon gondolkoztam, hogy ez az élet egyszeri, megismételhetetlen. Nem mindegy, hogyan éljük, és főleg, hogy hol. Ezeket már mondtam párszor. Van az életnek szép oldala is, nem csak az állandó gonoszkodás, álszenteskedés, stb. Ezért mindig a szépre kell törekedni, a csúnya úgyis jön magától. Észrevettem magamon, hogy nem tudok igazán örülni a mának, nem tudok belefeledkezni a jelen gyönyörűségébe, pompájába, mert aggódom a jövő miatt. Mi vár, ha „hazamegyek”? Pedig a holnap aggódik magáért, és mindeddig megsegített az Úr!

Délután volt egy másik hangolásom is egy mesés tóparti házban. Előtte bementem egy McDonald’s-ba lunchra (ebédre). Mindjárt elárulom, mit éltem át! Ehhez azonban tudnod kell, hogy március folyamán (még Budapesten) ettem néhányszor akciós hamburgert a velünk szemben lévő SKÁLA-Burger Kingben. Mivel most épül a piac, eszelős ronda a környezet, de ha kész lesz, akkor sem lesz szívderítőbb a szürke épület. Nos, valahányszor ott ültem, és falatozás közben kinéztem arra a betonförmedvényre, sírt a lelkem a látványtól. Nagyon vágytam újra egy olyan ebédre, ami azzal kezdődik, hogy kiszállok egy gyönyörű helyen egy gyönyörű autóból, majd úgy majszolom a hamburgert, hogy közben bámészkodom ki az ablakon, és csupa szépséget látok. Ma ezt megadta Isten, rég voltam ilyen boldog egy hamburgerrel a kezemben!
Talán ez már beteges? Nem, ilyen pici dolgokban is figyelmes Isten.

Hosszú-hosszú idő után ma voltam újra felszabadult. Tudtam örülni annak, amiben vagyok, ami körülvesz! Igaz, megdöbbenéssel konstatáltam, hogy igencsak meggyötört lelkemnek két egész hétre volt szüksége ahhoz, hogy rendbe jöjjön, és átálljon a normális életre. Eddig a leghosszabb ilyen időszakom négy napig tartott. Hát ez elgondolkodtató...
Arra is rájöttem, hogy ez nagy részben (99 %-ban) azoknak az áldott életű atyafiaknak köszönhető, akik hamis és nem éppen finoman rám erőszakolt bűntudatot sulykoltak belém. Különbséget tudok tenni az Istentől jövő bűntudat, és e között! Mert abban is volt részem, de míg az a bűntudat végül felszabadított az örömre, ez az emberi csak egyre mélyebb elkeseredésbe taszított.
Ha valakit Isten küld, azt észre lehet venni.

De újra nézzük a mai napot! Csodálatos napsütés, csodálatos autó, út, környék, ház, zongi. Elég frankó kis kertes házas negyed. Tegnap a másik zonginál elszakadt egy húr, és amíg ma hangoltam, megkértem a háziasszonyt, legyen kedves a telefonkönyvben zongiműhely után nézni. Meg is tette. Legalább volt blessingje (áldása) - meg nekem is -, mert eléggé unatkozik állandóan egyedül otthon (ezt most jól értem). Remekül sikerült a szervezés, mivel az egyik company (társaság) hangolója épp azon a környéken dolgozott, és megbeszéltük telefonon, hogy odajön, ahol épp vagyok, és odahozza a húrt. És tényleg, mire végeztem a kellemes hangolással, megérkezett a szaki is. Az autójából elővett egy rakás húrt, és kiválasztottuk azt, amire szükségem volt! Így nem kellett ötven-hatvan mérföldet autóznom a legközelebbi zongiműhelyig! Ez maga volt a csoda, mert itt Amerikában nem olyan egyszerű ám húrhoz jutni! Ezek után a hölgy igencsak nagylelkű „ajándékával”, és ennek megfelelő mennyiségű boldogsághormonnal távoztam. Volt még időm, ezért betértem egy közeli áruházba: WAL-MART. El voltam vagy két és fél órán keresztül ott. Megvettem mindent, amit csak itt lehet megvenni, és amit szerettem volna, meg amit nem is gondoltam. Istennek legyen hála mindezért!
Innen is felszaporodott boldogsághormonnal, na meg két nagy szatyorral távoztam.

Este együtt elmentünk röplabdameccsre, közben kiballagtam a sarki Burger King-be, meghívtam magam egy kis itteni különlegességre. Utána átballagtam a mellette lévő autószalonba megcsodálni a legújabb eresztést. Hát mit mondjak, volt mit néznem! Meccs után még együtt bementünk a Kröger áruházba kaját venni, ami szintén nagy élményt jelentett! A kirakott cuccokról nem is beszélve. A vásárlás itt egészen más dimenzió, abszolút összehasonlíthatatlan. Nem tapadt rám a biztonsági ember, akinek a szemében potenciális tolvaj vagyok a boltba való belépésem pillanatától, s aki jól le is ordít, ha túl sokat nézelődöm, és netán felfedezi rajtam, hogy éppen jól érzem magam. (Ballagj el a SKÁLÁ-ba, ha ebben a rendkívüli élményben akarsz kéjelegni!)
Azt észrevettem, mennyire tiszta itt a levegő, még a városban is! És hogy nem borít be állandóan mindenhol a CIGIFÜST! Egy ember ment előttem cigivel (!), és ráeszméltem hogy ezt a szagot már két hete nem éreztem!!! De nagyon nem hiányzik!

     „Kicsit” meghökkentem, amikor kiderült, hogy a közvetlen szomszédom egy másfél méteres kígyó. A lakosztályomtól kb. öt méterre lakik egy kicsi, kerti házikóban, amiben a vízpumpa van. Ott „ballagott” előttem a kerten át hazafelé. Igen kellemes tudat! Azóta mindig megnézem, hová lépek, és átkutatom az ágyamat, nincs-e benne? A gazda szerint ez good snake (jó kígyó), hasznos a ház körül, mert eszi az egereket, és elűzi a mérges kígyókat. Piszkosul megnyugodtam. A kutyák ügyet sem vetnek rá, pedig ott csúszkál a lábuk előtt. Más állatokra vadásznak, a zsákmányt mindig idehozzák megmutatni. Egér is van a kis házban, épp a lábam között rohangál egy.

Ma anyák napja van, ezért elautóztunk a mamához. Onnan mentünk diaporámázni. Igen kedvesen fogadtak. Előtte énekeltünk párat, magyarul is. Nagyon lelkesen dúdolgattak velünk. A végén anyagilag is megköszönték. Eszembe jutott, hogy hányszor, de hányszor én fizettem azért, hogy vetíthettem! Isten utóbb pótolja ezeket, mint most is. De amúgy sincs panaszra semmi okom: bizonyos áldásért ide kell jönni. Az valahogy nem talál meg máshol. Ezt tényleg nem értem, de így van jól, mert legalább utazhatom is. Így a kettőt együtt kapom Istentől. Szóval nagyon hálás vagyok neki!

Még csak két hete vagyok itt, de olyan hosszú időnek tűnik, hogy nem is emlékszem az utam elejére, annyi szép dolog történik itt velem folyamatosan. Ma a mamánál is úgy éreztem magam, mintha nem egy hete jöttem volna el onnan. A szépben az ember hamar elfelejti a csúnyát.

     Ma is csak szépségben és áldásesőben volt részem. A reggeli kávémat kint, a fák alatt kortyolgattam el, annyira gyönyörű idő volt. Három zonginál is jártam, közben volt egy hosszú ebédidőm. Chilit ettem a Burger King-ben, rá vanilla coke-ot (vaníliás kólát) ittam. Nem rossz. Beszédültem egy áruházba is, csak úgy nézgelődni, de mint kiderült, Isten ott készített nekem egy meglepetést. Egy nagyon régi álmomat valósította meg: Timberland. Ez egy cipőfogalom. Mindig csak nézegettem eddig, szerintem ez a világ egyik legjobb cipője, de olyan drága ez a márka, hogy sose gondoltam, hogy lesz valaha is ilyenre pénzem. Olyan jó is, amilyen az ára. A Reebok, amiben most járok, lassan elkopik, és néztem is már itt cipőt, de nekem tetszőt még nem találtam. Hát azért nem, mert ez lett elkészítve nekem! Szóval amint ott bent bóklászom, odatévedek a leárazott cuccokhoz (-40 %), és volt egyetlen egy pár Timberland bőr-félcipő, pont olyan, amilyen a méretem, és amilyenre szükségem van, nyári kivitelben. Ott ájuldoztam, kézbe vettem, majd felhúztam: mintha rám öntötték volna! És mindössze negyven percet dolgoztam érte! Szanaszét szakadt a lelkem az örömtől! Nem semmi ajándék ez!
Életem első ilyen cipője.

 

 

A farmon az élet csendesen, de nagyszerűen folyik! Az emberek és az állatok egyaránt kedvesek, és állandóan ilyen szeretetteljes légkör vesz körül. Szokatlan ez az elmúlt idők után. Ha elmegyünk valahová autóval, a kutyák kifekszenek az útra, és ott várnak, amíg visszajövünk. Reggel, amikor felkelek, az egyik kutya mindig ott vár a kis ház ajtajában, és örül nekem. Szinte állandóan a nyomomban van, ha dolgozgatom a kertben.

Tegnap volt egy érdekes zongimelóm. A ház régen vízi malom volt, háromszintes, és amúgy nagyon szépen át lett alakítva lakóházzá. Belül egy csomó helyen ott van a régi berendezés meg szerszámok. Csak hát, amikor beléptem, úgy rendesen arcul csapott - főleg orrba - a szag! És a felismerés: egy malomban egerek is vannak. Ennek kivédésére tartják ugye a macskákat. Először csak a macskákat láttam-éreztem, nem lehetett nem észrevenni azt az ötöt, no meg a szagot (hogy ne egyből bűzt írjak!). De amikor odamentem a zongihoz, már rosszul voltam a bűztől-látványtól. Hűha, gondoltam, hogy lehet itt dolgozni? Ilyen mocskos zongit még nemigen láttam. Amikor közelebb mentem és felnyitottam, a látvány minden képzeletemet felülmúlta: tele volt kakival, pisivel, mindenféle limlommal, szeméttel, sőt, a zongi aljában egy valóságos macskaalom volt!
Az egerek-macskák szép munkát végeztek! No, hol is kezdjem? Először is levegőt kéne venni, hogy sebesen porszívót, és egyéb takarítóeszközöket kérjek, mert a gazda változatlanul komolyan gondolta, hogy hangoljam meg a zongoráját!
Amikor szó szerint tisztába tettem a zongit, már csak a szag maradt meg, sőt, enyhén erősödött, amikor leültem mellé. Végiggondoltam, hány órát ülök majd itt, mert piszkosul le volt hangolódva. Szerintem Lincoln óta nem hangolták. Amikor hozzáfogtam, újabb meglepetés ért: bolhák özöne ugrált a lábamon, mert rövid gatyában érkeztem, és a látvány felingerelte őket... Állati élmény volt, azt meg kell hagyni!

Este kis otthonomban, miközben e sorokat írtam, teljesen váratlanul iszonyatos zümmögés támadt a fülem mellett, és elkezdett körözni fölöttem egy négy centiméteres darázs!!! (Nem elírás, négycentis!) Eddig megbújt a fa széles repedésében. A testméretnek megfelelő fullánktól tartva felugrottam (kb. 12 szúrás halálos az emberre is!), és éjnek idején kirohantam a házból. Az állat bent, és nekem ott kell aludnom! Kellene. Kint megtaláltam a rovarirtó sprayt, és azzal óvatoskodtam be, mint a „Nyolcadik utas a Halál” című filmben a főhős. Tök csönd, semmi nem mozdul... Körbejárom a házat, semmi... (a zene erősödik...). Hirtelen megpillantom a fejem fölött, és tüzelek, amíg csak jön a spray. Persze jól összelocsoltam mindent, de jutott a dögnek is elég. Lenyugodtam, mert a dög ugyanezt tette. Nem tudott ellenállni a spray-nek!

     Reggel elindultunk egész napra egy ismerőshöz, ház körüli-, meg zongimunkára, plusz ha lesz kedvem, egyébre. Nagyjából felkészítettek arra, hogy mi fog várni: macskák és egy idős házaspár, akik „kicsit nincsenek egészen rendben”, már ami az életvitelüket és a házukat illeti. Ó, gondoltam, rutinos csávó vagyok má' ebben, főleg a malom után.
A folyó partján elterülő birtok akkora volt, hogy jócskán autóztunk már, mire a házhoz értünk. A part gyönyörű, a folyó vagy két kilométer széles, lassú folyású. A kétszintes ház téglából épült (ami itt igen ritka), és rendkívül nagy, amolyan kastély, amit hatalmas, gondozott park vesz körül. Mi itt a gond?
A teraszon ülve várt a bácsi, egy hatalmas, bűzlő szemétkupac, a macskák különféle mellékterméke közepén. A bácsi jól meg volt trágyázva! A teraszon volt még vagy hat ketrec, elég kicsik, mindegyikbe be volt gyömöszölve egy élő macska, akik abban éltek. A ketrecük még le is volt takarva egy vastag paplannal, az alól nyávogtak kifelé keservesen. Mivel soha nincsenek kiengedve onnan, a dolgukat is ott bent végzik valamiféle pelenkára. Na, használt olyannal volt még teleszórva a terasz! Csak néhány kiváltságos macska járt-kelt szabadon, meg a kutya. Itt, a bűz, a kaki-pisi, és a használt „pelenkák” közepén ült tehát a bácsi. Szemmel láthatóan jól érezte magát, rögtön invitált, hogy üljek le mellé. A párnás széken azonban erősen látszott - hogy ne mondjam, csukott szemmel is érződött -, hogy a szabadon kószáló macskák azon végzik a dolgukat, így csak udvariasan megköszöntem, és elindultam kívülről körbenézni a házat. A kertben találtam egy elkerített részt, ahol további macskakompánia hemzsegett, vagy harminc fővel. Ehhez is könnyen el lehetett jutni a szag után.
De eljött az ideje, hogy bemenjek a házba, a zongihoz. Nem lehetett tovább halogatni. Hát, mit mondjak, a benti levegő egy szado-mazochistának igazi tüdőszanatórium! Pillanatok alatt elkezdtem könnyezni a tömény ammóniától. Úgy éreztem magam, mint egy hatalmas biliben, amibe állandóan csak pisilnek, de soha nem ürítik ki, hanem hagyják kiszáradni. Odarohantam az ablakhoz, hogy feltépjem, de mind le volt zárva! Sosem nyitják ki!
Kértem a nénit esdeklő szemekkel, mert beszélni nemigen tudtam, hogy plíííz (kérem), nyissuk ki! Értetlenül nézett rám, hogy miért? Netán por van? Ó, dehogy, csak szeretem a vidéki levegőt! (Itt kezdtem el félrebeszélni.) Na, ezt megértette, és előhozta az ablakok kulcsait. A fele persze nem nyílt ki, de pont a zonginál sikerült, meg átellenben. Kicsit fújt a szél, így azt gondoltam, hamar kiszellőzik. Ebbe belenyugodva letelepedtem hősiesen a zongihoz, a könnyeimmel küszködve. A huzat teljes erőből tombolt, akkora volt, mintha motoron ültem volna, csak úgy lobogott a hajam. De hiába. A friss levegő érzése valahogy nem talált meg.

A pedál rossz volt, így le kellett feküdnöm a zongi alá. Úgy éreztem, sosem kelek fel onnan, úgy letaglózott az élmény: közvetlen közelből élvezhettem az ammóniát! Ugyanis a még jobban kivételezett macskák a házban laknak, ők viszont onnan nincsenek kiengedve. Hát meg amúgy is mi a túróé' mennének ki? A díványon látszott, hogy oda járnak legszívesebben „megkönnyebbülni”. Azé' a szőnyeg meg a padló se volt semmi! Kinek van kedve kimenni ilyen felhozatal mellett? Erősen meghatódtam ezen. A könnyeimet törölgettem, úgy csípett a felismerés. Az is kiderült, hogy a konyhában az elmúlt tíz évben nem járt ember, mivel ott kizárólag a macskák laknak, akik meg onnan nem jönnek ki. Se ki, se be... Csak a kajájuk van oda belökve, aztán szaporodnak, ahogy tudnak. A házaspár a saját öléből eszik, nincs asztal se. Egyszer csak a bácsi emelt hanggal berohant, hogy miért vannak kinyitva az ablakok??? Van valami problémám talán??? A néni sietett a segítségemre, mondván, hadd maradjon nyitva szegény városi fiúnak, aki szereti a vidéki levegőt. Az igazat nem volt erőm kinyöszörögni, hogy: BÜDÖS VAN!!! BEÁJULOK!
Az első hangolási kör után leszédültem a folyóhoz, mert muszáj volt kiszellőztetni a tüdőmet. A part eszméletlenül szép volt, homokos. Egy teraszos horgász-faház állt közvetlenül a víz mellett, igen frankó kivitelben. Belevágódtam egy fa-hintaszékbe, és hagytam, hadd járjon át az élmény. Elképzeltem magam egy pont ugyanilyen házban, milyen jó lenne egy effélében, hasonló helyen élni (macskák nélkül!!!)! Jó óra múlva sem tudtam elszakadni ettől az idilltől, de muszáj volt visszamennem befejezni a hangolást. Amikor végeztem a munkámmal, úgy gondoltam, ennyi volt mára, nem bírom tovább a bűzt, amúgy is kezdett már oszladozni a tüdőm!
És ma még nem is ettem semmit, a néni ugyan elment lunchért, de még nem érkezett vissza. A bácsi látta, hogy nagyon ráérek, ezért megkért, hogy mossam le a terasz összes faoszlopát. A bűztől nem szabadulok, már láttam, így hát jobban szemügyre vettem az oszlopokat. Fölülről deréktájig még jól néztek ki, de az alatt már látszott a sárga-barna színösszetétel. Mikor mi jött ki szegény állatokból. Aztán amit a szél lefújt az oszlopról, annyira lett letakarítva. Az öregúr a kezembe nyomott egy vödröt és egy szivacsot. Nem volt mit tenni, pár perc múlva tocsogtam a pisis-kakis vízben, ami aztán végigfolyt a karomon, ráfröccsent az arcomra, a számba, hadd ne ragozzam tovább!

Délután háromkor megérkezett a kaja, má' majd kifolyt a szemem az éhségtől. Mivel ugye a konyhába nem mehettünk, maradt a nappali, ahol a zongi állt. Letettem a kaját, mire a kutyának első dolga volt jól összenyalogatni! Kimenekültem a kajámmal a kertbe, sűrűn exkuzálva magam (mentegetődzve). Kaja után azon gondolkoztam, lehányjam-e a még le nem mosott oszlopokat, a színvilág-monotónia megbontása végett?

     Egy kellemes hétvége és hétfő után megint új kaland résztvevője lehettem. A kert egyik zugában egy éve ott felejtett, hatalmas nylonok hevertek a földön, alattuk mindenféle építkezési limlom. Mivel a kezem nyomán lassan szépült a kert, úgy véltem, ideje azt is eltakarítani. A gazda említette, hogy valószínűleg lesz alatta kígyó, mert kiváló rejtekhely (a kis házamtól alig tíz méterre!). Na de itt a nagy fekete good-snake a vízpumpa-házban, azé' tartjuk! Csak végzi a dolgát, nem igaz? Gondoltam én. Mindenesetre vittem magammal ásót, s azzal piszkáltam meg minden darabot. Eljött a legnagyobb nylon lehúzásának ideje, és lám: ott volt a bad-snake (rossz kígyó) alatta rendesen!!! Elhajítottam az ásót - pedig pont ezért volt nálam -, és elrohantam egy újabb doboz bogárspray-ért, ami már egyszer jó szolgálatot tett nekem. (Na meg azé' is rohantam el, mert eddig csak terráriumban láttam effélét az állatkertben, ezzel meg itt meg kéne birkóznom!) Visszarohantam a spray-vel, de addigra eltűnt a haver. Megint elkezdtem óvatosan húzgálni a nylont, mire újra kivillant az a méteres alakja. Itt ma valaki meghal, vagy a kígyó, vagy én - ha megmar. Elkezdtem a szeme közé fújni a lét, amitől a négycentis darázs egyből feldobta a talpát, de ez csak a szája szélét nyalogatta, úgy ízlett neki, majd elindult a fa felé. Rohantam utána a nagy fűben, hogy el ne tűnjön, és elkezdtem csapkodni az ásóval. Naná, hogy nem találtam el, úgy be voltam tojva. A kígyó is, ezért eltűnt a fa tövében az avar alatt. Nem is láttam. Erre elővettem a kapát, azzal kezdem el kapirgálni a földet, de úgy tűnt, mintha elnyelte volna a fa, mert volt ott egy nagy hasadék, ami elég hosszan felnyúlt. Most már a füvet is kellett figyelnem, meg a fát is, mert a filmekben a fáról is leveti magát a kígyó. Csapkodtam rendületlenül körbe a fa tövét, amikor hirtelen kivágódott a kígyó, és iszkolt újra a nylon felé. Ám most már nem tévesztettem el, egy pontos találat eldöntötte, ki hal meg ma.

Utána megnézte a gazda is, és csak hümmögött... igencsak mérges kígyó... de nem egyedül szokott lenni!!! Van párja, sőt kicsik is lehetnek! Kész, elájultam... A kis ház, amiben lakom, tele van nyílással, és azon lazán ki-be közlekedhet bármilyen efféle állat. Az a fekete is csak el ne tévessze a házszámot!

     Délután elmentünk partizni a büdös házba, ahol a tengernyi macska van, ahol a múltkor majd kihánytam a belemet a bűztől!! Ez most morbidnak tűnik, de tényleg elment az egész család, a nagymamát is vittük, sőt más rokonok is jöttek! Azzal a feltétellel mentem el, hogy nem kell bemennem a házba, hanem egyből kimehetek a partra.
Amikor megérkeztünk, pár rokon már ott volt, és amikor kijöttek elénk a kertbe köszönni, megcsapott a szag, szegények ruhája jól megszívta már magát, és messziről bűzlöttek! Egyből rosszul lettem, mire szóltak, hogy van bent kaja. Mély lélegzettel gyorsan köszöntem mindenkinek, felmarkoltam a kaját, és hangos sóhajtozással kirohantam a házból. A nagymama beült a büdös szobába, ott ült szegény végig rezzenéstelen arccal, meg pár rokon is! Kint állva megettem a kaját, aztán elmentem sétálni a partra.
Eszméletlen... Ezzel a partival akarják ráébreszteni a háziakat, hogy ki kellene má' takarítani, sőt azt találták ki, hogy egy hónap múlva újabb partit rendeznek náluk, de úgy, hogy ott is főznek!! Abban a konyhában, ahol ember nem járt tíz éve!!!


Vasárnap  meghívtak minket egy közeli templomba istentiszteletre, hogy ott beszéljek a munkámról, és énekeljünk-gitározzunk. Itt hangoltam két hete, amiről már írtam. Öt percet kaptam a beszédre, ami közben nekem úgy tűnt, elég rezzenéstelen arccal hallgattak. Utána egyből énekeltünk egyet, közben folyt az adakozás. Itt is úgy gondoltam, nem nagyon figyelnek oda, mert ráadásul oldalt, egy oszlop mögött kellett állnunk, ugyanis a helyi szokás szerint előre nem állhattunk. Ezután következett az úrvacsoraosztás, ami alatt halkan pengettünk, dúdolva a dallamot. Az egész után jött a kávé-sütemény party, ahol meghökkenve szembesültem azzal, ami az emberekben lejátszódott: sorban jöttek oda és bizonygatták, mennyire inspiratív volt, amit mondtam. Egy anya a kislányával elárulta, hogy mind a ketten elsírták magukat az ének alatt, úgy megérintette őket! Látni kellett volna az arcukat, teljesen odavoltak! (Ennek külön örültem, mert ez a Szentlélek pecsétje volt számomra! Eszembe kellett jutnia annak a jelenetnek, amikor valaki nem olyan régen eljött hozzám az "Úr nevében", és sűrű asztalcsapkodás közben az arcomba ordította -többek között-, hogy "ugye, a történtek után nem lesz pofám bárhová is kiállni szolgálni"??? Hát pofám az nem volt, csak orcám pirulása, és a hozzám lehajoló Isten kegyelme... )
Lett újabb zongimeló is a beszédem nyomán. Majd elhajigáltam magam! A party vége felé visszamentem a templomba hálát adni Istennek ennyi jótéteményért!
Az eső közben szakadatlanul esett, a bekötőút csupa sár lett, és amikor a templomból jövet már majdnem a háznál jártunk, az úton keresztben ott hevert egy hatalmas fa! Muszáj volt kiszállni a szakadó esőben - a legszebb vasárnapi ruhámban, cipőmben a sárba-vízbe, átvergődni az embermagasságú kidőlt fán, amit totál benőtt a folyondár, majd elgyalogolni a házig átöltözni, hogy aztán felszabadítsuk az utat. Úgy néztem ki egyből, mint egy varacskos disznó. A nők addig az autóban maradtak. Átöltözés után fűrésszel láttunk neki a dolognak, s amint keletkezett egy kicsi rés, a többiek is kiszállhattak az autóból. Ők hazagyalogoltak, mi fiúk pedig folytattuk a piszkos munkát. Persze puhára áztunk, és irtó mocskosak lettünk. Kellemes kis vasárnapi meló volt, a gazda szerint ez a vidéki élet romantikája!

Pár nap múlva végtelen szomorúsággal szívemben „hazamentem meghalni”...
Tönkrement házasságomat, virágzó reménységemet temetve magam is majd  belepusztultam...
Ennek kimondhatatlanságát a következő (részben nagy írók nyomán is ébredt) gondolatok csokra fejezi ki leginkább:

Láttam az időt...

Hófehérben álltam, s lépteim mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló,
hazavágyó sóhajok lettek volna.
De csak temetés van ma...

Nyöszörög bennem a fájdalom!

Elfonnyadt a reménység?

El, hiábavaló útját bevégezve... súlyától földbe hajolt.

Vettem rabságot ... fogódzva hitvány jelenbe...
Csak a remény nyomai maradtak meg bennem, s csak azokat nőhették körül lelkem bánatvirágai.
Könnyes szenvedésben csak saját könnyeimbe kóstolhattam bele:
Hadd sírjon örömtől elszokott szív, ha élni erőtlen!

Az ördög hegedül a szívemen, pedig másé az!

Jézusba sír sóhajom! Szeretete megértéséhez alázat kell. De a gőgös szív erre képtelen...

Egy örökkévalóság araszolt el végleg egy év alatt...

Minek is élek, hogyan is? Mi az, hogy alázat, hűség, szeretet, öröm, s áldozat?

Volt már reményem boldogabb korában is...

Amire oly büszke voltam,
az elmúlás ma bekopogva
csak kifosztottan lát, magamra hagyva...

Könnyű e feledni ily kietlen bús telet,
hol csak tüskét lehet szedni,
mert elfagyott "barátság, hűség, szeretet"?

Szíven ülő keserű-halálos köd járja táncát...
Nyújtanám kezem érintve lényed,
Bánom már az álmom, mi elcsábított tőled...

De törékeny létem peremén,
A fagyott napsugár mi eddig az álom menedékébe kapaszkodott,
Olvasztana bűnbánó könnyel havat... s akaratot!

Míg élek hiszek a Tavaszban,
Hogy ne legyek egyedül-magamban!
Mérföldek nyúlnak el közöttünk, elválaszt messzeség?
A frigy amit kötöttünk, fog e élni még?

A Fény ott küszködik a küszöbön,
Szavak, Erő, Remény, hozzám vágyik!
Oly nagyon én is Hozzád, mert Rajtad kívül NINCS számomra Másik...

Múlt havas sírja, legyen örökre feledve,
Emeljen onnan fel, Isten örök szerelme!"





Vissza a főoldalra

A kezdetek...

1998-1999, Ausztrália, Amerika

1999 ősze, Amerikai körút

2000 tele, Hawaii

2001 ősze, Amerika

2003-2004, Hawaii

2004-2005, Hawaii

Új részek!

2005-2006, Hawaii

2006-2007, Sri Lanka

2007, Uganda