2003-2004, Hawaii


S mint szétroncsolt anyagon, Isten diadalmas Lelke felettem is megállt,
és eldöntöttem, hogy haza megyek,
és a Sátán kezéből újra Jézus Krisztuséba adom életem fonalát!
Így emelkedem Halálból Égbe,
nem gyűjtve tovább a penésznek halott ’tudományt’!

 

    Bizonyságírás Istenről, az Ő szeretetéről, és arról, hogy Ő nem ismer lehetetlent...

Isten igazgatja a dolgomat, mégpedig csodálatos módon. El kellett jönnöm, azt látom. Már kezd kisimulni az arcom... Csak most kezdek felszabadulni abból az irtózatos és már elviselhetetlen nyomásból, ami „otthon” körülvett: az emberfeletti csalódásom, az állandó meg nem értés, és a magyarázkodás, hogy az nem úgy van, ahogy gondolják! Az értelmetlen és véget nem érő hadakozás semmiért. (Nyilván, ez nem is dolgom!)
Az élet nem erről szól!
És arról se, hogy ott pusztuljak bele a gyomorfekélybe, az idegösszeomlásba és a depresszióba, ami felé haladtam. Életem romjain fetrengve csak egyet tudtam biztosan: a romok alatt ott van Jézus Krisztus !!!
Az őszi eső mosta le arcomról a könnyeimet, mert november végére már semmire nem voltam képes. Életem olyanná vált, mint egy fuldokló gyertyaláng, de JÉZUS NEM OLTOTTA KI! Mert az elmúlt hónapokban háromszor is igen közel voltam a halálhoz, emberi számítás szerint meg kellett volna halnom.
Két választásom volt: végleg belepusztulni, vagy meggyógyulni. Így belevágtam első olyan utamba, amelyen nem tudtam előre, mit fogok csinálni, nem szerveztem meg semmit. Az egyetlen biztos pont Los Angelesben Dobos Zoli és a felesége voltak, akik igen nagy szeretettel fogadtak és vettek körül november végén.
És itt köszönöm meg mindazok szeretetét, akik mindvégig velem voltak a problémámban is!

Isten kegyelméből rövid időn belül továbbrepülhettem Los Angelesből egy „helyiérdekűvel”.

 


Itt Vagyok Újra!
Oahu szigetén, Polinéziában...
Vannak ám itt dolgok!
Szösszenetek formájában leírok pár dolgot.


 

Itt a szigeten van időm gondolkozni
-surviving- (ez itt az igazi túlélőshow!), és rájöttem, hogy Sancinak (abaújszántói református lelkész barátom) volt és van igaza. Az élet értelme Isten, a család, szeretni Egy valakit egy életen át, tartozni valahová-valakihez, a gyerekek, és a munka.
A lelkivilágom helyrebillent, mert az itteni életformának bizonyos része - nyilván nem minden - igen közel áll hozzám. Főként az, hogy nincs semmi görcsölés (amivel sajnos néhányan tele vagyunk). Csak lazán mindent! Jó értelemben. A gyülekezet, ahová a szigeten járok, szintén igen laza: strandpapucs, sort, trikó. Vagy ahogy épp abbahagyta a fűnyírást. Nyakkendőt egyáltalán nem látni.
Hát igen, sírógörcsöt is kaptam, hogy itt nincs nyakkendő, és próbálom őket rábeszélni, mondván, hogy azzal komolyabb hívő életet lehet élni! Ennek ellenére még mindig mezítláb, trikóban és rövid gatyában énekel az énekvezető. Ezek itt javíthatatlanok! 
Ja, és hogy hogyan kerültem ebbe a gyülibe? Egyik nap az áruházban megkérdeztem egy piros trikós atyafitól, hogy mi van a trikójára írva - mert kértem Istent, adjon valami jelet, hogy hová menjek. Azt felelte, hogy ez a gyülijének az egyen trikója, és mindjárt meg is hívott a hétvégi istentiszteletükre. Vasárnap fél órával előbb értem oda - így jött a busz -, és ahogy ott sétálgattam, megszólítottak, hogy ki vagyok, mi vagyok, stb. Röviden elmondtam, s azt is, hogy hangmandró vagyok. Erre azonnal a hónom alá nyúltak, és bevittek a terembe, mert hetek óta gondjuk volt a hangosítással. A keverőnél ott izzadt egy hölgy, akitől megkérdeztem, segíthetek-e? „Megszokás” szerint egy válaszra számítottam: húzzál a francba! Ezzel szemben a hölgy széles mosollyal, s még szélesebb öleléssel fogadott, és elkezdett ujjongani. Hirtelen nem értettem a dolgot, így inkább hozzáláttam a feladat megoldásához. Kb. három perc alatt megtaláltam és megoldottam a problémát.
Döbbent csend következett. Csak néztek. Én meg őket.
Akkor a hölgy kifakadt örömében, és elárulta, hogy a gyülekezet három hete imádkozott Istenhez azért, hogy küldjön nekik egy hangtechnikust! Erre én bevallottam nekik, hogy én meg hetek óta azért imádkozom, hogy Isten az itteni több száz gyülekezetből küldjön el egybe, mert én nem tudok választani. Innentől fogva átadták a hangosítási feladatot, és felkértek, hogy tanítsam őket. A folytatás legalább ilyen örömteli: sok barát, család, további feladatok, zenélés, éneklés, stb.!

A sátor amiben lakom, úgy húsz méterre van a parttól. A kemping gyönyörű helyen van, szinte golfpálya minőségű a fű, a pálmák susognak a szélben, pazar a kilátás a hegyekre, a tengerre, minden tiszta, van frankó budi WC- papírral, meg zuhanyozó.  Kell ennél több?
Ez itt más, mint a Kőrösy utca, ahol lakom... (mert régen még tiszta volt ott a levegő, nem járt autó, az utcában egyetlen autó parkolt, és ott labdáztunk).

 

 


Vettem buszbérletet. Itt iszonyú laza az élet, mint már írtam. A buszon (is) felteszik a lábukat, gitároznak, viccelődnek. Egyébként a buszra gond nélkül felszállnak akár egy szál fürdőgatyában is. Hasonlóképpen a fürdőgatyában rohangálnak a Hyattben és a Hiltonban is a sziget másik oldalán! Néha ott fetrengek a hatalmas fotelokban, és figyelem ezt a világot. Szoktam sétálni a golfpályán, a Turtle Bay Hiltonban is. Bárkivel szóba lehet állni, lehet beszélgetni. A gazdaggal, a hajléktalannal, a nomáddal egyaránt. A nomádok azért nem hajléktalanok, mert ők tudatosan ezt az életformát választották. Tulajdonképpen hasonlóan élnek, mint ahogy az elmúlt pár száz évben éltek itt az emberek.

 

Szóval hihetetlenül jól érzem magam, rengeteget beszélgetek különféle emberekkel, és a kemping is ad állandó alkalmat piknikezésre, mert folyton meghívnak. Az egyetlen karácsonyi ajándékot szintén egy nomádtól kaptam. Elhajigáltam magam a megindultságtól!
Semmi gondom, felszabadult vagyok. És egyre inkább látom, mennyire eszetlen módon élünk mi otthon, mennyire agyonszabályozzuk tök felesleges dolgokkal magunkat, az életünket! A természeti ember azért dolgozik, hogy éljen. A civilizált ember azért él, hogy dolgozzon…
Sokat tanulok a nomádok életfilozófiájából. Szeretnek úgy, ahogy vagyok! Elfogadnak azonnal olyannak, amilyen vagyok! Még senki nem kötözködött itt velem, hogy hogy nézek ki, hogy ülök az istentisztelet alatt, miért teszem fel a lábam a buszon, vagy hogy nincs betűrve az ingem a gatyámba, stb.

Kemény” hidegek vannak, éjszakára lehűl a levegő 18 fokra. Nappal 26-28 fok van. Most iszonyú nagy esőzés van errefelé, de a kis sátram bírja. Ez itt a tél. Esténként hallgatom és nézem Waikikin a szabadtéri ingyen hula-hula showműsort, nézem az iszonyú nagy hullámokat, élvezem a meleget. A szigetnek ez az oldala száraz, napos, és busszal egy órányira van csupán.

A legújabb nevem: Sanded. De hívtak már itt Santernek is, meg Sandadnak is. Ezek itt agyonbecéznek engem...

Vettem egy összecsukható széket csak azért, hogy minden reggel és este kiüljek a tengerpartra megnézni a napfelkeltét, és a naplementét. Újra és újra lenyűgöz, és arra gondolok, ez mennyivel értelmesebb dolog, mint bármelyik TV-műsor! Reggel hétkor kel a Nap, ahogyan sok sátorlakó is. A nomádok indulnak halászni, egy hölgy ilyenkor jön jógázni a kis szőnyegével (nekem is kéne, persze jóga nélkül), mások egyszerűen csak csodálják a reggelt, mint jómagam.

 

 

 

 

Ha már unom a konzervkaját, és épp nincs piknik, meghívom magam az Arby’s-ba egy menüre. Itt három dollár egy menü, és free refill (ingyen utántöltés) van mindenből: kávé, rootbeer. Szóval pia „hányásig”. Általában délelőtt üres a hely, gyönyörű a kilátás a hegyekre, lazán feltehetem a lábam, és láthatóan velem örülnek, amiért ennyire jól érzem magam! Ez most komoly! Az egyik dolgozó oda is jött, mondván, látja rajtam a jókedvet, és örül, hogy jól érzem magam! Tök komolyan mondta! 
Lehet min gondolkozni ezek után... Engem néztek már ki étteremből. Például amikor nyáron szétröhögtem magam a Móricz Zsigmond körtéri McDonald's-ban a WC-s bácsi láttán!!!

Vettem egy kis főzőberendezést, azon főzök reggelente International Coffee-t, és azon melegítem meg a konzerveket. De hívtak már meg McDonald’s-ba is. A hajléktalanok meg odahozzák a sátramhoz a csirkepörköltet! A gyüliből szintén sok kaját kapok. Ellátnak mindennel. Isten gondoskodik rólam. Azt az estét se felejtem el soha, amikor a csillagfényes éjszakában a nomádokkal parázson sütöttük a tengerparton az aznap kifogott halat, s közben az asszonyok énekeltek...

A busz és a buszmegálló szintúgy szolgáltat storykat, tekintettel arra, hogy ezzel utazom legtöbbet. Az egyik sofőr egy csinos, fiatal hölgy. Már többször szálltam fel a buszára, és az itteni szokásoknak megfelelően beszélgettünk. A Princess of Oahu (Oahu Hercegnője) nevet ajándékoztam neki, amit széles mosollyal vett tudomásul. Mindig nagyon örülünk egymásnak. (Itt most nem kell összeboronálni minket!) Ma reggel ballagtam az úton, rám dudált, és kedvesen integetett. Ez mind apró dolog, de ettől emberi az élet! Mégsem az anyádozás teszi boldoggá az embert?
Máskor a buszon utazva egy papára rájött a vizelés, mire a busz megállt, a papa pedig nem sokat cicózott, ott az ajtóban kivizelte magát, majd visszaszállt a buszra.
Egy esős napon a buszra várva láttam, hogy meglehetősen bizonytalan léptekkel közeledik egy fura alak, miközben egy üres kólás dobozzal golfozik. Már messziről láttam, hogy nem mindennapi fazon. Nem foglalkozott az esővel, a haja földig ért, csomókban állt, a körme se látott ollót soha, így elég hosszúra nőtt már, úgy húszcentisre, s a haja is azért csak a földig ért, mert folyamatosan kopik, ahogy megy és húzza maga után.
A buszon eszement módon légkondiznak (máshol is), ami számomra egyenlő a terrorizmussal. Amikor a kellemes melegből felszállok a buszra, csupa didergő-vacogó embert látok. Úgyhogy előkapom a kabátomat, felöltözködöm rendesen, még a kapucnit is felhajtom, így kibírom a kb. 15 fokos hideget. Megkérdeztem mire jó ez, és a válasz egyértelmű: ez higiénikus, mert nem izzadnak az emberek, így nincs büdös a buszon. Az más kérdés, hogy 22 fokban se lenne, de ennyi eszük már nincs...

Máskor stoppolok, mert elég ritkán jár a busz. Gyakran hátul, a platón utazom a truckon (teherautón). Piszkosul élvezem, mindent másképp látni innen!

Egyik nap elhatároztam, hogy kirándulok a hegyekbe. Elindultam egy gyönyörű völgyben felfelé. Egy darabig, amíg voltak házak, láthatóan minden rendben volt. Amint beértem a sűrűbe, megálltam beírni magam a túrakönyvbe, mivel ott lehet ragadni az erdőben, és így könnyebben megtalálják az embert. (Később visszatérek erre.) Szóval amint írogatok ott az erdőben, valami gyanús lett. Lenéztem a lábamra: FEKETE volt, annyi moszkitó lepett el! Futásnak eredtem, és onnantól fogva úgy gyalogoltam, mint egy epilepsziás: rángatózva, hogy ne szálljanak rám. Volt azonban egy igen izgága moszkitó, amelyik berepült az orromba. Egy módon tudtam véget vetni a garázdálkodásának: összenyomtam a kezemmel az orromat.
Amikor visszafelé ballagtam a házak között, az egyik atyafi a gyüliből épp otthon volt, és megállított egy kis csevegésre. Nem sokkal később jött egy üzenet, hogy disznó van a bokorban! Nem értettem, miről beszélnek. Egy pillanat alatt felbolydult a ház, előkerültek a fiúk, csizmát húztunk, és irány vissza a sűrűbe! Naná, hogy tiltakoztam a moszkitók miatt! Előkaptak egy spray-t, hogy fújjam be magam, és a kezembe nyomtak egy puskát. Na, így már nyugodtabban csörtettem a bokáig érő sárban. A „nyúl” vitte a puskát?!

Mert a disznót csak megfelelő távolságból voltam hajlandó szemlélni, tekintettel arra, hogy nem a sebészeten kívántam tölteni azt a kevés időt, ami még maradt nekem a szigeten.
A disznó - vadkan - meglehetősen nagy volt, és láthatóan igen indulatos. Még a gazda pitbullja is eliszkolt előle egy pillanat alatt. Csak a szája volt nagy, ugatott veszettül.
Szóval részt vettem életem első vadászatán. 
Jött egy másik vadászcsapat is segítség gyanánt, azok is hoztak egy kutyát, amelyik már egy kicsit felkészültebbnek tűnt a feladatra: nem tágított a disznótól, pedig az rendesen felöklelte az agyarával, úgyhogy igencsak vérzett a nyakánál, hiába volt rajta tenyérnyi széles védőnyakörv. A küzdelem azonban hamar eldőlt. A kutya bevezető akciója után a vadászok rávetették magukat a disznóra, és elvégezték a dolgukat. Tehát ez nem egy házi disznó volt, és abból az erdőből érkezett, ahonnan én is kijöttem fél órával azelőtt...

Másnap egy másik erdőbe mentem kirándulni, ez is igen nagy élmény volt: a mászás a tengerszintről indult, tehát ha a hegy kilencszáz méteres, akkor pont annyit kell mászni, nem úgy, mint Európában, ahol helyből kétszáz méterről kell csak indulni. Lentről ezek a vulkanikus hegyek oly nagyon csipkézetteknek látszódtak, hogy el sem tudtam képzelni, hogy lehet a tetejükön meglenni, hisz innen borotvaélesnek tűntek. Hihetetlenül szép volt az út, erre nem jár senki, ide nem jönnek a japán, a koreai, no meg a magyar sznob turisták. Igazi őserdő, igazi vadsággal, gyönyörű, érintetlen völgyekkel. Leizzadván pár kilót, ott fent végre megláttam, hogy milyen a „borotvaél”, és készítettem is az arcom hozzá.
Szandálnyi széles volt csupán az ösvény - kétoldalt a kék ég -, és igencsak észnél kellett lennem, mert egy rossz lépés esetén jó száz métert zuhantam volna háborítatlanul a szinte függőleges sziklafal mentén. Nem mondom, jó lett volna közben a kilátás, de csak egyszeri élményt nyújtott volna...

A moszkitókat egyébiránt valahol felsőfokon oktatják arra, hogy néz ki a sátor, a cipzár. A kempingben sehol máshol nincsenek, csak a sátor előtt. Ott sorakoznak türelmesen, és amint széthúzom a cipzárt, azonnal behúznak a sátorba!


 

 

Pár dolgon mindig elgondolkodom, legutóbb például azon, hogy a vasárnapi csipkés blúztól, nyakkendőtől, a sok értelmetlen szabályozástól egyáltalán nem lett szebb az élet, sőt! Sok ember agyonterheli, agyonnyomorítja magát és a környezetét, a rengeteg felesleges dologgal, szabállyal.

Jó pár ilyen megterhelt embert ismerek, akik talán már saját maguknak is terhesek. Ilyen vagyok, de inkább már csak voltam, én is. Mindenesetre nem hiszem el, hogy élvezik! Én nem élveztem...
Hogy saját maga hülye, az elvileg az ő dolga lenne, de terrorista módon ráerőszakolja a „biblikus” véleményét, szokásait, látását mindenkire. Mondja akkor is, ha senki se kérdezte, és akkor is, ha az teljes egészében marhaság! Az ilyenekkel való „beszélgetés” is inkább emlékeztet egy kihallgatásra.

Amikor bekapcsolódtam az itteni gyülibe, mindjárt az elején elmondtam a történetemet. A házigazda csak ennyit mondott: welcome! (Isten hozott!) A házam ajtaja mindig nyitva áll előtted! Akkor se, és azóta se kérdeztek semmit a témában! Nem kezdtek el komoly ábrázattal idevágó igéket sorolni, nem jöttek jobbnál jobb üzenettel „Isten nevében”, ezer jó tanáccsal, nem nyomatták a dumát órákon át, az asztalt sem csapkodták „szent indulattal”! Mert egyszerűen csak a jelen és a jövő érdekli őket! Úgy szeretnek és fogadnak el, ahogy vagyok! Ami a tenger mélyén van, azzal tényleg abszolút nem foglalkoznak, még csak gondolatban sem!!! Valahogy ez tűnik nekem igeinek... Már csak azért is, mert a Bibliában ez olvasható! A beszélgetés után azonnal szolgálatba állítottak, és egyre több mindenben veszek részt.

Jó annak az atyafinak, akinek elég a problémájával otthon letérdelnie, vagy csupán pár utcával odébb elsétálnia az imaházba, templomba, avagy valakihez a gyógyulásáért! Vagy ha a „Szentlélek vezetése” címén nem hajtották el a gyülekezetéből, a munkahelyéről, és nem közösítették ki jó néhány helyről, sőt, ha mindenféle szankciók és előítéletek nélkül szeretik ott, ahol él! Adjon hálát, ha olyan környezetben van, ahonnan nem kell túlságosan messzire elmennie - elmenekülnie gyógyulni!

A kempingben van egy kanadai párocska is a francia területről, és igen mulatságosan -franciásan - beszélnek angolul, nem mondanak „h” betűt: a honey (méz), az áni, a hunter (vadász) az ánter.

A szülinapomon kaptam egy óriási, igazi banántortát a barátaimtól, de sajnos nem tartott sokáig...

A pásztor elhívott egy találkozóra, ahol a sziget összes pásztora ott volt. Más efféle „paptalálkozón” megfordultam már: egy rakás szomorú, szigorú arcú, ránézésre gyászoló - mind feketében - atyafi, és a cigifüstöt csak a pálinkaszag nyomta el. Az egyéb jellegű lelkésztalálkozók ugyanilyenek, csak cigi és pia nélkül. Az itteni lelkészek széles mosollyal, napszemüvegben, rövid gatyában, baseball-sapkában, strandpapucsban, sőt mezítláb érkeztek. Jól kezdődött! (Érkezés után NEM ÖLTÖZTEK ÁT!!!) Ezt követően mindenki maga elé vett egy-két szendvicset s némi gyümölcsöt a terített asztalról, és a kellemes eszegetés-iszogatás (kóla) közben kezdetét vette a megbeszélés. Az egész nem tartott tovább másfél óránál!

 

 

 

Tegnap „egy kicsit” szeles volt az idő, úgy 170 kilométer-perórás kiadásban. A sátram tetejét az arcomba nyomta a szél, úgy feküdtem ott, mint egy igazi turistaszendvics. A környéken 50-60 telefonpózna egyből az útra feküdt, a kempingből két sátor úgy, ahogy volt, beszállt a tengerbe, és a tizenkét méteres hullámok láttán igencsak tudtam, ki a Király! Többnyire nem az, aki annak tartja magát. A sátram négy sarkán négy angyal ült...
Itt, a természet közelében más a mértékegység. A városi ember a falak között a biztonságérzetével azért akkora arcú, amekkora. Ferihegyre kell kimennie, hogy megforduljon!
Egyedül a természet, ami tiszta, ahol mindennek megvan a maga oka, ott érzi az ember az igazi helyét, s azt, hogy mennyire kicsiny pont. Ettől reális lesz az önértékelése. Az emberben mély nyomokat hagy a természetben töltött idő.
Sok mindent elvesztettünk már, felpörgetjük az életünket, rövid idő alatt ezer helyre ellátogatunk, ezer dolgot erőltetünk magunkra, ezer információhoz jutunk. Közben szétforgácsoljuk magunkat, elvész a türelem, a tolerancia, az érték. Elvész az, ami összetartja az embert, s az embereket.

Írtam arról, mennyire nem firtatják itt egymást az emberek. Na azért volt valami, amit már itt is két pislantással észrevettek: amikor egy férfi felszállt a buszra egy tangában, és egy igencsak kitömött melltartóban...
Pont úgy esett, hogy aztán mellette ültem... Kölni illata volt rendesen, de próbáltam átvenni a helyi mentalitást, és rezzenéstelen arccal bámultam kifelé az ablakon... Az azért még megért pár pillantást, amikor leszállásnál olyan tánclépésékben vonult végig a buszon a magas talpú cipőjében, mint a párizsi modellek a kifutón

Ma este egy igazi csodaélményben volt részem: Isten szó szerint egy bátorító angyalt küldött hozzám. Egy kanadai házaspár érkezett a kempingbe, a férfi magyar volt. Elmesélte az életét: már fiatalon milliomos lett és csak a pénzzel foglalkozott, a családját elhanyagolta. A gazdasági válságban azonban elvesztette mindenét, csak a kitartó és hűséges felesége maradt neki. Ebben a helyzetben találhatott rá Isten, majd ugyanazon a napon egymástól függetlenül váltak keresztyénekké a feleségével, de akkor még egyikük sem tudott a másik megtéréséről. Csak pár nappal később mondták el egymásnak a nagy hírt, összeborulva. Elmeséltem én is a történetemet, amire a férfi rendkívül bölcs dolgokat mondott. Sokat beszélgettünk erről a témáról. Mindez erősített, felemelt, bátorított! A lelkem minden mondatra rárezdült! Így most határtalan öröm és békesség van a szívemben!
Mert amikor az ember a maga indulatból mondja a magáét, az csak a keserűség gyümölcsét hagyja a másikban, még ha oly nagy jóindulattal teszi is!
De ami Istentől van, még ha a nevelése fáj is, annak gyümölcse felemel!
Most teljesen ennek a hatása alatt vagyok!

 

 

 


Man in black” Johnny Cash nyomán, én itt a „Man with backpack”-ként (Hátizsákos férfi) lettem ismertté. Ez a hátizsák mindig rajtam van, ebben van egy mente és a kabátom, mert mint írtam eszement módon légkondiznak, és hol ezt, hol azt kell felvennem, ha megyek valahová. Nem is értem, ezek miért nem költöznek Alaszkába, ha utálják a meleget? Ott igazán szétélvezhetnék magukat a hidegben. Ebben a zsákban van a „tudományom” is: pengető, capodaster (gitárhoz való kütyü), énekesfüzetem, két bemérő CD (Maranatha!, Avalon), és a decibelmérő műszer. Ahogy ballagok az út mentén, már messziről felismernek ebben, és felvesznek az atyafiak.
Most vasárnap a sziget egyik ismert keresztyén zenésze csak azért jött el a gyülibe, hogy megnézze-meghallgassa a tudományomat, és a hátizsákomat! Mint mondta elterjedt a hírem, és egyre többen ismernek már mint hangmandrót, és hogy mindig előkapom a hátizsákomból a „tudományomat”, beletúrok az EQ-ba, átprogramozom a processzorokat, átforrasztok néhány kábelt, és ezután úgy szól a cucc, hogy mindenki csodálkozik, hogy ez mind ugyanabból jön ki, amit eddig éveken át hallgattak.
A zenész atyafi azonnal meghívott az aznapi zenekari próbájukra, és amikor a dobosnak és a gitárosnak mutattam pár színpadi trükköt, alig akarták abbahagyni az ovációt, hosszasan szorongatták a kezemet lelkesedésükben! Szóval ők is igen örültek nekem, és azonnal megemlítették, hogy szükségük van rám! (OK!) Egyébiránt egyre több gyüliből és helyről keresnek meg, hogy segítsek nekik hangügyben. Az a család, akik befogadtak, minden alkalommal elmondja, mekkora áldás a jelenlétem és a munkám nekik, a többi gyülekezetnek és úgy tűnik még másoknak is, és mekkora szükség van itt rám! A Hope Chapel egy nemzetközi gyülekezet, amely kb. kétszáz helyen, húsz országban működik. Aránylag új a dolog, és mindenhol megveszik a drága cuccokat, csak nincs hozzá szakember, csupán a lelkesedés. Itt a szigeten a nem keresztyén hangosítási munkában sem a minőség a jellemző, így a körülöttem lévők a gyüliben mind meg vannak arról győződve, hogy Isten küldött erre a szigetre mint különleges talentumot. Már csak azért is, mert mint írtam, imádkoztak is ezért!

A Foodbank munkájában is részt veszek, és mindig megmosolyogtat az, hogy a hajléktalanok autóval érkeznek az ingyen kajáért... Van, aki Limousine-nal jön!!! A munka előnye az, hogy annyi kaját vehetek magamhoz, amennyi csak jólesik, illetve amennyire szükségem van. 
A mai menü például egy félkilós füstölt lazac-különlegesség volt egyenesen Alaszkából, ami még itt is iszonyúan drága. Aztán kakaós ital, gyümölcslevek, gyümölcsök, különböző készételek, és egy dupla tábla „macadamia nuts” csokoládékülönlegesség.

Ma felajánlottak egy autót (Hondát) ajándékba, hogy amíg itt vagyok, járjak azzal. Az más kérdés, hogy először kaszálni kellett az autóban, mert kinőtt benne a fű, oly régóta állt már az udvaron! A gyíkcsalád viszont semmiképp nem hajlandó kiköltözni, így együtt utazunk mindenhová. Szerintem ők az angyalok, mert a fék egyáltalán nem működik, de ez itt vidéken nem probléma. Ügyes vezetési technikával elmegy a dolog. A hintó amúgy húszéves és csupa rozsda, tenyérnyi lyukak vannak rajta mindenhol, így jól szellőzik, és az eső is akadálytalanul becsorog. Az ajtó se működik, így az is külön procedúra, ahogy magamra húzom és beügyeskedem a helyére. De szeretetből adták, a kemping és a gyüli között tudom használni. Máshová azért egyelőre nem indulok el vele. Még kell egy kicsit gyakorolnom a fék nélküli autózást városban is.

Egyszer eléggé beteg lettem, és ez egy sátorban lakva különösen nem kellemes. De Isten úgy rendezte, hogy pont abban az időben a szomszédba egy igen energikus asszony jött két gyerekkel sátorozni, aki teát, levest főzött, rákot, csirkét sütött, gyógyszert adott. Egy másik sátorozó hozott sok gyümölcsöt, egy hajléktalan meg gyógyszert, mert időközben elfogyott. A gyüliből is egy asszony egyik nap kihozta a meleg kaját a sátramhoz. Mindezért igen hálás voltam!

Ha anyám megtudná, hogy az ő kék kockás - harmincéves - konyharuháját használom Hawaiin törülközőnek, biztos nagyon büszke lenne rá, és jót mulatna rajta!

A kempingben valaki itt hagyott egy barbie-színű, átlátszó gumimatracot, amivel tudok „hullám lovagolni”. Az más kérdés, hogy csak olyankor megyek vele a vízbe, ha üres a part, mert különben szétröhögnék magukat a többiek a látványtól!

A „rideg tél” csak két hétig tartott, már jó ideje újra 24 fok van éjjel és 26-28 fok nappal. Éjszaka teljesen üres a tengerpart, és óriási élmény egy szál alsógatyában sétálgatni a homokban a csillagos ég alatt.

 

 

 

 

Ma gigantikus élményem volt: annak a gyönyörű kertnek a közelében, ahonnan csodaszép a kilátás a hegyekre és a tengerre, van egy olyan szikla, amely kb. harminc méter széles, kb. hét méterre áll ki a vízből, és majd egy kilométer hosszan nyúlik be a tengerbe. Ott kint már elég mély a víz és igen nagyok a hullámok. Amikor ma kisétáltam oda, vagy húsz hatalmas bálna úszott épp arra, és kezdett el fickándozni az orrom előtt! Effélét még sohasem láttam, a számat jó ideig nem tudtam becsukni a látványtól. Ezek a több mázsás állatok ott ugráltak ki a vízből, képzeld el mi zajlik le, amikor visszacsobbannak! Fröcsköltek, játszottak, a hatalmas farkukkal integettek, nyomták ki magukból a vizet ott fönn azon a lukon.


 

A sziget ezen oldalán anyagilag szegényebbek az emberek, de annál gazdagabbak lelkileg, és minél szegényebbek, annál nagyobb a szívük! A családból (akik befogadtak) a férfi elég alacsony termetű, de ma hatalmasat nőtt a szememben! Amikor tegnap tanítottam, hogyan használja a színpadon a gitárját, mint utólag elmondta, akármilyen szeretettel mondtam is, sértette az önérzetét. Ebből persze mit sem vettem észre. Ma üzent, hogy mindenképpen beszélni akar velem, hát odamentem hozzá. Amikor meglátott, hangosan felkiáltott. Nagyon felindult volt, először azt hittem meg akar ütni. Hátraléptem, de már későn, mert magához ölelt és sírva mondta el, ami tegnap benne lejátszódott, és zokogva kért tőlem bocsánatot.
De magamon is megdöbbentem: miért volt az első reakcióm az, hogy meg akar ütni? Mi ez bennem? Miért és hol ivódott ez belém?

Az istentiszteleten az éneklés után a pásztor lehetőséget ad arra, hogy köszöntsük egymást. Nagyon jó látni, ahogy percekig mindenki jön-megy és öleléssel, gyakran puszival - szent csókkal - kísérve teszi ezt!
Itt a szigeten megértettem, mit jelent feltétel nélkül szeretni a másikat, mindenféle magánjellegű, olykor vájkáló kérdések, megjegyzések nélkül! Itt most arról írok, hogyan lehet csak úgy szeretni a másikat, önmagáért, pusztán azért, mert él, mert van! A bűnös embert ugyanúgy szeretni és segíteni, mert külön tudjuk választani az embert a bűntől!

Minden alkalommal megmosolyogtat, amikor a turisták a légkondizott autóból, buszból kiszállnak öt percre egy-egy nevezetes helyen, aztán húznak tovább. Többnyire hosszúnadrágban, fehér zokniban, szép cipőben tesznek pár lépést a homokban, pl. a világ egyik leghíresebb tengerpartján, Sunset Beachen, de csak azért, hogy különböző pózokban lefényképeztessék magukat. Ha hazamennek, láthatnak magukról vagy háromszáz képet, de a szigetről nem sokat...

Vendéglátó családom ma reggel érdekes munkára hívott meg: autómosásra! Itt elterjedt szokás, hogy így gyűjtenek pénzt valami különleges dologra, és ehhez ma összetoborozták a fél gyülekezetet segítségül. A fiukat kell megműteni, és a költségek egy részét ilyen módon teremtik elő. Eddig félévente egyszer egy autót mostam le, ma vagy harmincat.
De óriási élmény volt, óriási hangulattal! Persze itt nem azok az apró autók vannak, hanem hatalmas batárok, úgyhogy a tetejüket csak létráról tudtam elérni. Néhányan közülünk az út mentén álltak hatalmas táblákkal és így invitálták be a pácienseket, mármint a poros autókat. Jöttek is megállás nélkül, délutánra már majd leszakadt a karom, de boldog voltam! Akadt olyan tulaj, aki maga is kipattant és suvickolta a saját autóját, és volt olyan is, aki végigülte a mosást járó motorral (a légkondi miatt, mi meg közben szívtuk a kipufogógázt), és a végén odabökött (belülről) a szélvédőre, hogy ott még van egy porszem. Majdnem elküldtem, de elment magától, miután lefricskáztam a porszemecskét.

Igen nagy megtiszteltetés ért: ugyanerre a műtétre egy jótékonysági koncertet szerveznek Honoluluban, amelynek a teljes körű technikai szervezésére-lebonyolítására engem kértek fel! Californiából érkezik egy keresztyén sztárcsapat, és előttük a sziget legjobb bandája muzsikál (akikről már írtam). Elmentünk egy céghez, és ők mindent biztosítanak: komplett fényt, hangot. Ez azt jelenti, hogy az általam kiválasztott és általuk felállított cucchoz (32 csatornás keverőpult) csak oda kell majd állnom, és a sziget legjobb hangemberei dolgoznak a kezem alá!


Egy atyafi jóvoltából, aki maga is motorozik, egyik nap megismerhettem a motocross világát. Ott ültünk a depóban, és közvetlen közelről láthattam-élvezhettem mindent. De amiben ma volt részem, az számomra egy teljesen új világ... Épp stoppoltam valamerre, és beszélgetés közben hamar kiderült, hogy akivel utazom, egy skydiver (ejtőernyős). Pillanatok alatt felkeltette az érdeklődésemet, és megkértem, hogy vigyen magával! Már útközben sokat mesélt erről a szabadeséses ejtőernyős ugrásról. Elmentünk a sziget másik végébe egy magán repülőtérre, és egy tarka, nyüzsgő világba csöppentem bele csupa különös figura közé, ahol fiúk-lányok és idősebbek egyaránt voltak. Ugrás előtt elgyakorolták a koreográfiát, ami messziről úgy tűnt, mint egy különös, újfajta tánc. Lassított lejátszásszerűen, hajlított térdekkel, felemelt karokkal, majd a padlón fekve játszották végig a kiugrás pillanatától az egészet. Ezt többször elismételték, mert ott fent már nem lehet hibázni, hisz minden tizedmásodpercre ki van számítva! Összesen egy percük van, utána már ernyőt kell nyitni. Miután elgyakoroltak mindent, odaballagtak a repülőgéphez a virágmintás, speciális ugrócuccukban (itt Hawaiin szinte minden virágmintás), és mintegy negyedórával később végigcsodálhattam lentről az egészet. A gyönyörű, tiszta időben minden jól kivehető volt. Ahogy mindeközben jöttem-mentem a napszemüvegemben, igen komoly ábrázattal, egyszer csak megkérdezte tőlem valaki: Ön a pilóta? Ó nem, ma nem! Válaszoltam neki magamba fojtott mosollyal.

Ezek a skydiverek, hogy valamiből meg is tudjanak élni, a turisták számára igen vonzó dologra is képesek: a mellükre csatolják a pácienst, és együtt ugranak vele! Eszméletlen csavarokat, forgásokat végeznek, mielőtt kinyitják az ernyőt. Azonban a földet érés pillanatai előtt még rádobnak egy nagy lapáttal: arccal lefelé zuhannak, és úgy tűnik, hogy még egy pillanat, és mindkettőjükből csak egy lepény marad. De nem, az utolsó pillanatban megrántják a zsinórt, és lazán landolnak... A turista arcát látni kell ilyenkor. Volt, amelyik még félóra múlva is merev arccal nézett maga elé hófehéren. Szerintem még odafent kidobta a taccsot (a gatyáját viszont nem láttam hátulról, hogy mennyire lett „rozsdás”, mert ült). És még fizetett is ezért...

Ma végig kellett gondolnom és számba vennem, mi minden is történt: elindultam szinte semmivel (egy szál hátizsákkal), tervek nélkül, egyedül Istenben bízva, és reménykedve (a lelkiállapotomról írásom legelején már beszámoltam), és amit kaptam Istentől, az nem hétköznapi dolog! (Mint mindig!) Bűneimet eltörölte, új életet  adott, Istent csakis a ma és a jövő érdekli!!! Erőt is adott, a szomorú történések után talpra segített!

Elindulhattam a gyógyulás útján, mert a romeltakarítás után újra letisztult az Alap! Építhetek Rá! Hogy kit és mit hoz a holnap, azt nem tudom, de rendületlenül Istentől várom a jelenemet és a jövőmet! Kaptam egy gyülekezetet, ahol tag vagyok, családot, barátokat, kaptam szolgálatokat, rengeteg áldást, fantasztikus élményeket, megbecsülést, tiszteletet, örömöt, békességet! Ezen kívül kaptam egy barbie-matracot, majd egy szörfdeszkát, egy szép nagy, új sátrat, a napokban egy faházat a hegyek lábánál melyben egyedül lakhattam , autót, japán (!) akusztikus gitárt, mobil-fotelt, luxus ételeket-italokat, és a gyülekezet természetben gondoskodott minden egyéb szükségemről!

 

 

 

 

Hónapokig a víztől húszlépésnyire sátorozhattam a Csendes-óceán egyik legszebb tengerpartján, az örök nyárban, a gyönyörű zöld fű, pálmák, virágok között. Ezernyi szépséggel vett körül Isten, ezernyi kalandot-élményt adva! Úgy aludtam el és ébredtem fel, hogy a hullámverés robaját hallgathattam! Bejárhattam többször is az egész szigetet, s budapesti, megnyomorodott tüdőm teljesen kitisztult (soha nem kell orrot fújnom), és még sorolhatnám, mi mindennel ajándékozott meg Isten!!! Hosszú a lista!

Tehát mindaz, amit az elejétől mindeddig leírtam, nem rólam, hanem az ajándékait bőkezűen osztó, szerető Atyáról szól!!!
Tudom, hogy az én Megváltóm él!!!

Aloha!


 

Vissza a főoldalra

A kezdetek...

1998-1999, Ausztrália, Amerika

1999 ősze, Amerikai körút

2000 tele, Hawaii

2001 ősze, Amerika

2003 tavasza, Amerika

2004-2005, Hawaii

Új részek!

2005-2006, Hawaii

2006-2007, Sri Lanka

2007, Uganda