2001 ősze, Amerika



    Isten, Zsolt és felesége, Eszter, valamint Mike, és még jó néhány atyafi segítségével szeptember végén ismét útra kelhettem egy 20 000 km-es család-, és gyülekezet-látogató körútra, pár nappal a tragédia után. (A családi tragédia sajnos még tart.)

A fogalmazás hol jelen-, hol múlt időben van, ahogy jöttek az élmények.
Irány tehát Charleston, South Carolina.

Szombat „reggel” fél háromkor keltem, a repülőtéri kisbusszal mentem ki. Odakint ácsorgott már egy csomó ember, mert a repülőtér zárva volt!!! Mivel csak nyári ruhát vettem fel és vittem magammal, szétfagytam a hidegtől, mert egy órán keresztül kellett kint állni a hat fokban, ráadásul fújt a szél is. Amikor már meguntam a fázást, kinyitottam az egyik bőröndömet, és felvettem a pizsamámat meg mindent, amit még találtam. Aztán végre lassan megindult a sor, mert a repülőtérre csak a motozás után lehetett bemenni.
Bent már meleg volt, és lassan újra elhagytam ezt a nyüves várost.

Frankfurtban szálltam át, ahol elég sokat akadékoskodtak, hogy minek megyek, honnan jövök, miért van két útlevelem, stb.


A hatalmas repülőn utazásom rögtön egzotikusra fordult, mivel egy különös embert fogtam ki szomszédnak. Helyből büdös volt szegény, különösen, amikor felemelte a kezét, és kiszabadult a hónalja alól az addig őrzött szag, amit szerintem már hetek óta érlelt.
Abból a kajából, amit a gépen adtak, nem sokat evett, inkább elővette a jó hazait: egy eszméletlenül büdös valamit, amitől majd kifordult a belem. Menten sírásra fakadtam, mert a szememet is piszkosul csípte. Kaja után elkezdte a fogait piszkálni, minden egyes tukmát jól megnézve-megforgatva. És persze mindezt az orrom előtt. Ilyen megrázkódtatás után lenyomtam három pohár nagyon finom német sört (a Lufthansa jóvoltából), majd ezt leöblítettem négy kupica Baileys-zel. Ezek után már kicsit jobban bírtam a szomszédom felől áradó „egzotikus” illatokat.

Chicagóban már minden simán ment, hazaértem...
Innen repültem tovább Charlotte-ba (North Carolina).
Amikor kiszálltam a gépből, Zsolték nem voltak ott. Úgy egy óra múlva elkezdtem tépelődni, hogy mi a túrót csináljak most. Az egyik bőröndöm meg nem érkezett meg, és pont abban voltak a telefonszámok. Ráadásul a telefonkártyámat otthon felejtettem. Két óra késéssel végre megjöttek Zsolték, majd egy további óra múlva a bőröndöm is! Rég örültem így a barátaimnak. (Na meg a bőröndömnek!)
Amíg várakoztam, elég sokat imádkoztam...

Harmincfokos meleg várt, és igencsak párás levegő. (Külön kéjes érzés az a tudat, hogy Budapesten most hat fok van.) Tegnap este még sétáltunk a tengerparton: gyönyörű sétány, padok, szökőkút, pálmafák, virágok, és eszméletlen jó illatok: tenger és virág. Összes légzőszervem is igen hálás volt, hogy idehoztam.

Másnap délben sírva fakadtam, amikor megláttam Mike „ajándékát” az útra: egy hófehér paripát, egy Ford Explorert. Minden zümmögős benne, totálisan automata, luxusjárgány. Igencsak élvezetes. Holnap belefekszem ebbe a Nagy Fehér Franciaágyba, és lehajtok Floridába!



 

A FORD leírhatatlan: van benne klíma, ami itt Floridában igen hasznos, mert ha mind a négy ablak le van húzva, akkor is eszelős meleg van a 100 %-os páratartalom miatt. Van benne még centrálzár, elektromos ablakemelő, elektromos ülésállítás (előre-hátra-fel-le) és üléspuhaság-állítás. Belül síri csönd, ringatózik, és megy, mint az állat! Egész jól elférek benne.

Florida gyönyörű! Minden zöld, virágok és pálmafák egyaránt, de kicsit másképp, mint Charlestonban. Várt a görkorim, a gitárom és a már legendás hófehér frottírköpenyem. Egy házaspár őrizte itt nekem mostanáig, amiért igen hálás vagyok nekik!
Sajnos az asszonyka a fülem hallatára hülyézte le a férjét, amit nem kellett volna. Több mint húsz éve hallgatom már asszonyok szidalmait, lehet, hogy ezért vagyok erre allergiás. Szinte nem volt egyetlen elégedett szava sem. Nudli neki egész Florida, hát normális dolog ez? Erdélyből jött, de neki itt sem igazán jó! Többször mondta, hogy utál itt, Floridában élni. Képzeld el, hogy esik ez a férjének, aki idehozta erre a gyönyörű helyre, egy gyönyörű lakásba, a világ egyik leggazdagabb környékére, és neki nem elég jó! Bele tudom élni magam a férj helyébe, mert ugyanezt már én is megkaptam!

Vettem egy hálózsákot, mert amíg felérek Kansas-be, az autóban fogok aludni. Hátul jóval nagyobb az autó, mint az OPEL-om. Csütörtök reggel indulok, és szombat estére fogok odaérni. Addig egyfolytában úton leszek: három nap, két éjszaka.
Az egy napi vezetés kb. annyit jelent, mintha elmennék Budapestről Szegedre, azonnal vissza, majd újra le Szegedre, onnan azonnal vissza, és megint irány Szeged.
Itt is minden budiban (útszéli, városi, stb.) van WC-papír, meleg víz, persze WC-s néni nélkül. Láttam útközben olyan autót, amelyikben a pasi mind a három ülésre marha nagy macikat ültetett, hogy ne legyen egyedül.
Az Ford üvege sötétített, tehát nem lehet belátni, ezért élvezem, hogy a parkolóban éjszakázhatom. Az út szélén vannak nagy autós centerek (központok), ahol szinte minden van, bejárok fürödni, WC-re, stb. Majd megágyazok hátul, és alszom a szuper hálózsákomban. Elég sokan töltik az éjszakát az autójukban, így egyáltalán nem voltam egyedül. A reggelit már máshol költöttem el, a következő kis faluban. Nagyon hangulatos itt a Burger King. Lágy zene szól, és reggelente csak reggeli menük vannak. Mini cinnamon rollt (fahéjas sütit) ettem kávéval, közben felraktam a lábam. Naná... Nagyon élveztem! Kellemes csönd van, nincs az a nyomatós őrület. Kint az utcán sincsenek száguldozó agresszorok, nem nyomnak le az útról, itt minden kényelmes, kiszámítható, laza...
Nyilván itt sem minden tökéletes,  itt is emberek élnek.

Szombat este megérkeztem Manhattan, Kansas-be. Itt is jó idő fogadott, huszonhat fok. Első utam a Mallba (bevásárló központba) vezetett, mert hosszú gatyám nem volt, nem hoztam szinte semmit magammal. Mert hogy ide nem hozunk ruhát, innen visszük a cuccot. Éppen leértékelés volt (nem potom 1 %-kal!!!), rögtön vettem két dögös gatyát, egy kéket meg egy feketét.
Vendéglátóm és gyönyörű családja igen lelkesen fogadtak, náluk is jártam már azelőtt. Vasárnap vacsorára egy itt tanuló magyar házaspár hívott meg, akikkel még egy szegedi diaporáma-vetítés során ismerkedtem meg. Utána együtt elmentünk egy jam session-re, amit a helyi gyüli legjobb zenészei tartottak a tiszteletemre, no és mindnyájunk örömére. Jót muzsikáltunk, ezek itt profik. És persze itt is ettünk még eszelős jó kajákat. Itt nemigen lehet éhenhalni...

Tegnap fedeztem fel egy gyönyörű tavat és parkot a város szélén. Leírhatatlan! Van benne picnic place (piknikező hely) is, előtte kis táblával, mert aki akarja, az időt és a nevét ráfirkantva lefoglalhatja hétvégére. És ha valaki már odaírta a nevét, biztos lehet benne, hogy senki nem fogja letörölni!

Egy vendég számára nem olyan egyszerű errefelé az evés. Pl. ha tízen ülnek az asztalnál (rajtam kívül), akkor mind a tíz ember felváltva kérdez, aminek következtében én nem nagyon tudok enni a sok válaszolgatástól, pedig jobbnál jobb falatok várnak arra, hogy befaljam őket. A többiek már a szájukat törölgetik, amikor jómagam épp csak el tudom kezdeni az evést. Oszt’ onnantól kezdve engem bámulnak, ahogy tömöm magam.

Ma reggel fél hétre Man's prayer meetingre (imaközösség) mentünk a church-be (templomba). Nagyon élveztem. Hajnalban tök melegre ébredtem, és kellemes volt a reggeli is. Ittunk kávét, és ettünk fánkot. Eszelős finom volt, toltam le őket sorban... No és amiért elsősorban mentünk: jót beszélgettünk, imádkoztunk. Délben a már ismerős magyar családnál ebédeltem, ezután fizikus barátom elvitt az egyetemre, ahol kutatómunkát folytat. Körbevezetett a fizika tanszéken. Mondhatom, leesett az állam. Aztán beültem az egyetemi könyvtárba, ahol vagy ötven számítógép sorakozott, és mindenki a neten lógott.

Ma reggel a hófehér frottírköpenyemben kimentem a fás, füves és bokros utcára. A mókusok ezerrel rohangáltak, a madarak daloltak, én pedig házi papucsban sétáltam egy kört. Próbáld meg ezt a ti utcátokban, aztán nézd meg a szembejövők arcát!

A Ford eszelős, úgy gyorsul, hogy a szemem majd kijön hátul.
A kaják is mind finomak, mindenki szépen beszél velem, nem faggatnak, nem gyötörnek. Boldog vagyok, és ehhez sajnos az utóbbi időben ide kell jönnöm. Persze vannak szép otthoni emlékeim is, ide tartoznak többek között a konferenciák, a nyári ifjúsági táborok s miegyebek.

Tegnap a gazda kisfiával elmentünk görkorizni egyet. Az egyetem parkolója iszonyú nagy és sima, ott ökörködtünk. A Forddal gurultunk oda, mint a filmekben. Ezzel még nem volt vége a napnak, mert Mr. Xony - itt így szólítanak - még hivatalos volt egy esti kerti partira is! Őrült jó buli volt, barbecue-sütés, meg ami még ide illik.  Utána bementünk a házba, és énekeltem-gitároztam nekik.

Másnap jelenésem volt a University-ben (az egyetemen) mint barátilag meghívott zongorahangoló! Mr. Xony... Egy több mint húszezer diákot oktató egyetemen... Egy világhírű csellista kéretett oda, mert az előző hangoló igencsak gányolt. Nagyon feszítettem, amikor a hallgatók igen illedelmesen köszöntöttek.

Ma meglátogattam egy első benyomásra érdekes házaspárt. Megkérdeztem tőlük, hová készülnek, mert az asszony is, a férj is feltűnően kicsípte magát. Azt felelték, hogy szerintük otthon kell a legcsinosabbnak lenniük, a párjuk előtt.
Sajnos valóban jó néhány feleség elhanyagolja magát, igénytelen tehén lesz, ápolatlan, stb. (Nem a betegekre gondolok!) Éppen csak mosakodnak, meg kifestik a körmüket. Pedig nem csak megszerezni kell életünk Egyetlenét, hanem megtartani is! És ez a férfira is igaz. Az egykori dalia hasa lassan a térdéig lóg, az otthoni tréninggatyáról nem is beszélve...

Más vendégségben is jártam. A konyha hatalmas, mint egy garzonlakás, a walking closet (ahol a ruhákat tartják) akkora, mint egy nagyszoba. A kislány gyerekszobája pedig, mint egy kétszobás lakás, és egy légtérben van vele a fürdőszoba, de eszelős jól meg van csinálva. A pasi dolgozószobájában aztán tényleg elájultam. Minden fa és marhabőr. Van benne egy átlátszó italos-borosszekrény is, temperált hőmérséklettel, hogy az ital mindig tizenkét fokos legyen. A szobákból irtó jó a kilátás, körbelátni a dombokon. Egy kicsit leültem a nappaliban elmélkedni. Lám, így is lehet élni...

Ezután elmentem a város másik „szegénynegyedébe”. Előtte beszéltem a tulajjal, akivel azelőtt még soha nem láttuk egymást. Közölte, hogy bár ő nem lesz otthon, az ajtót nyitva hagyja, csak szolgáljam ki magam, amíg megérkezik. Csupán a macska fogadott, s az asztal tetején egy levélke, hogy érezzem otthon magam. Elgondolkoztam a helyzeten: hogy ezek mennyire megbíznak bennem?! Pedig nem is ismernek! És itt vagyok egyedül a lakásukban. Ismerek jó néhány helyet, ahol ez elképzelhetetlen...
Ez is tornacsarnoknyi házikó volt, csupa fából. Ellézengtem benne.

Visszafelé száguldoztam egy kicsit százharminccal (ezért itt lecsuknak!), de többé nem teszem, mert egy métert repült az autó egy huppanón. Betojtam, mert nem előre, hanem oldalra repült. De jó masszív a járgány!

Megy a bulizás Extasy nélkül is, sőt még jobban is. Mindkét délelőtti istentiszteleten zenéltem a helyi profi bandával, akikkel a jam session bulin találkoztam. Egy dalt adtunk elő, amit magyarul énekeltem. Gigantikus érzés volt igazi country zenészekkel nyomulni!

Az esti ifibuli szintén fergetegesre sikerült. Minden erőlködés nélkül meg tudtam állni a templom bejáratánál, mivel eszelős nagy parkolója van. Az ajtónál elegánsan kipakoltam, senki nem bámult a pofámba és nem kérdezett hülyeségeket, hogy „már megint költözik szomszéd?”. Felraktam mindent egy gurulós kocsira, majd betoltam egyenesen a terembe. Nem kellett harminc lépcsőn felcipelnem, majd ugyanennyin lekínlódnom a cuccot.
Jót daloltunk a bandával és az ifjakkal, majd jött az unplugged Xony Music. Elénekeltem nekik magyarul az „Ébredj fel, alvó Magyarország”-ot. Ezután mindannyian bementünk a terembe, a vetítésre. Nagy taps a végén, ahogy az ének után is.
Elegánsan kitoltam a cuccot, ugyanígy lazán bepakoltam a Nagy Fehér Hintóba. Otthon ugyanez a művelet másfél órás kínlódás...

Kansasból Coloradoba menet egyfolytában felfelé kell haladni. Denver kétezer méter magasan fekszik, ez kétszer a Kékestető. A nyomáskülönbségnek köszönhetően, amikor kinyitottam a krémes tubusokat, kispriccelt a kenőcs. Tobzódtam a bőségben, amit magamra kenhettem!

Denveri barátaim kedvesen fogadtak, de mivel az ottani programom csúszott egy hetet, másnap hirtelen felindulásból elindultam csavarogni egy kicsit. Nyugatra...
Ahogy haladtam felfelé a nyárias időből, nagy meglepetésként ért a Rocky Mountains (Sziklás-hegység) hágóján a hóvihar. Kettőig nem láttam, az autó úgy csúszkált, hogy csak lépésben araszolhattam előre. A túloldalon átment jégesőbe a téma, eléggé romantikus volt. Néhány óra múlva leértem Utahba, ahol megint jó idő várt.
Isten megvigasztalt egy igazi westernes naplementével: megérkeztem az Arches National Parkba. Sokat látott pasi vagyok, de ami ott tárult a szemem elé, az kész eszméletvesztés! Leírhatatlan nagyság és szépség, ameddig a szem ellát...



 

 

 

 

Másnap reggel találkoztam egy nem mindennapi figurával, és beszélgettünk egy kicsit. A bringájához volt kötve egy utánfutó, a rákötött batyu tetején pedig ott csücsült két kutya. Rajtuk is volt hátizsák! Az emberen látszott, hogy ez az élete, és igen boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnt. Azt mondta, nincs semmi gondja. Kicsit irigyeltem ezért.

De indultam tovább, mert már várt rám a Canyonland National Park.

A tegnap esti katarzis folytatódott. Itt az emberek köszönnek egymásnak! Mindenki megváltozik ebben a környezetben. Egy ilyen rendkívüli hely mindenképp hatással van az emberre. Felemelő ez a nagyság; Isten alkotása, amelynek szépsége lenyűgöző!

 

 

 

 

 

 

 

 

 





 

 

 

 

 

 

 

 


Levezetésképpen visszamentem az Arches National Parkba, a naplementére...
Ez a nap volt életem legszebb prédikációja, amit nem hallgatni, hanem látni, és átélni lehetett!

Éjjel ugyanott, a jól bevált Hotel parkolójában aludtam. 




Éjfél körül hirtelen arra ébredtem álmomból, hogy igencsak gyötrődöm: undorodom saját népem azon tagjaitól, akik oly sok gyötrelmet okoztak nekem.

 

 


Eddig a magyarságomból fakadóan szinte csak lelki és testi terrorizmus volt az osztályrészem, ahogy arról már korábban is beszámoltam: rendőrpofon, rendőri zaklatás, csak azért, mert hosszú volt a hajam, és farmer volt rajtam. Az iskolában az egész osztály előtt az igazgatóm és a tanárom megalázott a keresztyénségem miatt. A katonaságnál testileg, lelkileg kicsináltak. Ez is volt a céljuk. Két év értelmetlen szabadságvesztés „a Hazáért”…






Mostanában az állandó létbizonytalanság árnyéka lebegett fölöttem, minden reggel hálát adtam Istennek, amiért éjszaka nem lopták el az autómat. (Mert volt erre próbálkozás...) Újabb és újabb létnyomorító sarcok emléke kísért, amiket főleg autósként éltem meg. Odahaza a népért dolgozó emberek közül néhányan önös érdekektől vezérelve csalnak-hazudnak, akár az anyjukat is elárulnák. Az ember tehetetlen, ki van szolgáltatva nekik. Isten óvjon mindenkit tőlük! Kezeik közt az ügyünk teljesen független a valós világtól. Önálló életet élnek, teljesen lélektelent. Előttük nincs élő ember, csak ügyiratszám. Nem is látnak, úgy ítélnek feletted. Az ítélethozatal eredményét bezzeg meghallgathatod...



Ez a tengernyi mocsok lenne az örökségünk?

Aztán felvetődött bennem a férfi-demoralizálás témája, merthogy Budapesten bizony eléggé „lazán” öltözködnek a nők, egyenesen kihívóan. Nem azt mondom, hogy muszáj őket megbámulni, de igen feltűnőek! Kint van mindenük. Zavaró ez is, mint a sok, mindenhol ordítozó, mobiltelefonos állat.

Itt úgy öltözködnek a nők, hogy észre se venni a bájaikat. Átlagos ruhákban járnak. A jellegzetesen magyar lelkület az élet több területén jelen van, nem csak az utakon. Itt van például a dohányzási-telefonálási szokás. Sok primitív ember közüggyé teszi azt, ami pedig az ő legbensőbb magánügye kellene, hogy legyen. Miért kell nekem is „élvezni” a füstölés szenvedélyét? Meg mi közöm ahhoz, hogy milyen kretén zajokat programozott a mobiljába, amit a villamoson két megálló között bömböltet? Ráadásul mintha minden mobilozó süket lenne. Csak ordítva érti, amit mondanak neki, ezért hát ő is ordít.  
Azon az éjszakán olyan iszonyat fogott el mindettől, hogy el sem tudtam aludni. Mélyről tört fel mindez. Nem akartam, de annyira át vagyok itatva ezzel a sok nyomorúsággal! A lelkem igen sérült...
Nem nagyon bírom már ezt a kínlódást, igen sokat várok Istentől! A lelkem meggyógyul majd Általa, mert tudom, hogy nincs ez így rendjén bennem!!!

Ugyanakkor a másik oldalon ott a sok barátom, a közösség, Isten mindennapi kegyelme, szeretete.
Ezek a sziklák meg csak itt állnak fenségesen, békességben, és mit sem tudnak a világ és a „keresztyénség” helyenkénti mocskáról, s a bennem dúló harcról...

Éjjel fagyott, de én nem fáztam. Korán keltem, és a napfelkeltét szintén az Arches Nemzeti Parkból élveztem végig. Lenyűgözött!





 

 

 

 

 

 

 

 


Utána visszamentem a városba, és a nagy élelmiszerboltban ittam kávét, ami itt ingyen van, pusztán azért, hogy a vevő jól érezze magát. Hát én jól éreztem magam!
Utána egész nap megint a Canyonlandben „kószáltam”. Teljesen elbűvöltek az eddig soha nem látott szépségek. Láttam igazi cowboyokat is munka közben. Érdekes volt. Egy jó nagy csordával bíbelődtek az emberek, meg vagy száz kutya.


 

Estefelé elindultam vissza, Colorado felé. Útközben ismét egy szálloda parkolójában aludtam. Sokat emlegettem Istent, amiért ennyire tudta, milyen autó kell erre az útra: nagy, és sötétített üveges... Hajnalban újfent fagyott (most sem fáztam, a príma hálózsáknak köszönhetően), beindítottam a motort, és közben, még pizsamában, kiszálltam megnézni, mennyire van hideg. Eléggé álmos voltam még, és az utolsó pillanatban kaptam el a csukódó ajtót - igazából egy angyal volt, nem én! -, mert ha becsukódik, egy darabig kintről nézegethettem volna befelé, a már melegedő autóba. Be volt zárva - centrálzárral - minden ajtó, a kulcs meg odabent. El lehet képzelni! Nulla fokban, pizsamában rohangálni egy darab drót után…
A hotelban egy kellemes kávé élesztett fel a „lidércnyomás”-ból.
Elinduláskor kaptam az infót, hogy a hágón hólánc kell. Hát nekem nem volt, ezért még húztam az időt a reggelizéssel. A hágón visszafelé volt ugyan hóesés, de addigra már csak szerény kivitelben. Kicsit lejjebb érdekes volt látni, hogy az őszbe borult fák havasak, ezelőtt sosem láttam ilyet!

Denverbe visszaérkezve az egyik boltban (a szokásos ajándék kávé után) szembetalálkoztam egy embernyi magas TV-vel! Akkora volt, mint én! A szélességét képzeld el! Utána a Wal Mart-ban megláttam egy igen csinos hálózsákot: Coleman. Rögtön beindult a képzeletem. Tovább mentem, de közben forgott az agyam ezerrel. Egy jó negyedóra múlva a homlokomra csaptam: hát hiszen Amerikában vagyok!!! Ki lehet cserélni! Az nem számít, hogy Floridában vettem három hete, ez meg itt Colorado! Ugyanaz a cég!Másnap visszamentem, és majdnem elájultam: tényleg szó nélkül kicserélhettem.
De a csodáknak még nincs vége: a motorban olajat kellett cserélni. Ezt az úriemberek itt úgy oldják meg, hogy odaállnak a szervizhez, átadják a kulcsot, és fél óra múlva visszamennek a járgányért. Láttam egy táblát is, amelyen az állt, hogy ha a munka nincs kész fél órán belül, akkor ingyen van! Leadtam a kulcsot, mire a szerelő közölte, hogy kb. egy óra múlva lesz kész. Erre megkérdeztem, hogy akkor ugye érvényes az, ami a táblán van? Természetesen, hangzott a felelet.
Visszamentem negyven perc múlva, mert mégis előbb lett kész, de mivel a kiírtnál tíz perccel tovább tartott a munka, csak szépen megköszönték, hogy ott jártam. Fizetni nem kellett! Ilyen azé' máshol nincs...

 


 

Lassan itt a Halloween, és úgy kidekorálják a házakat meg a kerteket, mint karácsonykor. Tiszta dilis népség! 
Sajnos a magyar is átveszi ezt az ördögi divatot... 
A mai felvilágosult ember a legnagyobb természetességgel hisz ebben, no meg a mágneses karkötőjében, -
fülbevalójában, horoszkópjában, gyógyító kövében, természetgyógyászatban, akupunktúrában, talpmasszázsban, jóslásban, jógában, karatéban, mindenféle gyogyótablettáiban, auratérképében, Krisnában, Buddhában, és tulajdonképpen bármiben, bárkiben, meg a darwinizmusban, akik azt tanítják, hogy a tetvek az öreg zokniban spontán módon jönnek létre...Elképesztő, hogy a Homo Sapiens (!!!) mennyi "tudományos" baromságban tud hinni, az élő Isten helyett! A világűrbe küld szondákat intelligens jelekre vadászni, miközben itt az orra előtt, a legegyszerűbb sejt is kiordítja magából a Teremtő üzenetét!
Az ördög sikeresen elterelte a figyelmet az egyetlen megoldásról életünkre nézve: Jézus Krisztusról.
De ebben nem trendi hinni...
Az nem kérdés, hogy mindezen ördögi dolgok működnek e, mert igen, pl. a saját szememmel láttam közvetlen közelről amikor egy parafenomén kezében hullámzott a villa összes ága külön-külön, és a kanál ránézésre hogyan vált ketté tőle három méterre, stb.
De kinek az erejével történnek mindezek a gyógyulások, csodák, és milyen árat kell ezért fizetni?
És ha belenézel a gagyibbnál gagyibb TV műsorokba, magazinokba, másról se szólnak, mint a házasság előtti, avagy a házasságon kívüli szabad szexről, a sikerről, karrierről, fogyókúráról amitől ellenállhatatlan leszel, hogy mi a trendi, miről nem szabad lemaradnod, s hogy mi mindent kell megvenned és megtenned ahhoz, hogy megvalósíthasd önmagad. Az emberi alapértékekről, a házassági hűségről, az élet Isten adta normális szépségéről már rég nem beszélünk, egyre több ember számára ez idejétmúlt dolog.
A sátán, a halál ezer arca, a rothadás van műsoron. 

Innen, az ablakomból azonban más a műsor, semmi nem takarja a pazar kilátást. A hegyek, melyek a szállásomtól ötven km-re vannak, olyan fenségesek, hogy csak na! A levegő annyira tiszta, hogy emiatt egészen közelinek tűnnek.  
Reggel a napfelkeltére ébredek, este a naplementében gyönyörködöm, ilyenkor vörösen izzanak a havas csúcsok.

A gazdáék ma elmentek egy drága kávézóba reggelizni, mert az asszony aznap nem akart semmit dolgozni otthon. Így hát ebédre meghívtam magam egy McDonald’s-ba. Természetesen free refill-lel, azaz annyiszor ihatok az italautomatánál a 8 féle italból, ahányszor akarok. Az egész 3 $, ami egy munkás 5-10 perces órabére. Számolj bele!
Az itteni emberek átlagos kinézetűek, nem kimondottan szépek. Egyszerűen öltözködnek, nem mutogatják, ki kicsoda. Nincs rongyrázás, előkelősködés. A legtöbb amerikai meglehetősen egyszerűen él ahhoz képest, hogy ez itt Amerika. Sokuknál jobban élek, úgy érzem. Szerény a berendezés, szerényen esznek, legtöbbször vizet isznak sok jéggel, pedig hozzám képest milliomosok. Ilyen a szokásuk.
Az élet emberléptékű. Van mit tanulni tőlük... Ebben legalábbis.
Me' azé' az is előfordul, hogy amikor mondom honnan jöttem, akkor azt kérdezik, hogy: Magyarországon németül beszélnek, és mindenkinek vágott a szeme?

Denverben elmentünk egy pici gyülibe, ahol nagyon kedvesek voltak. A mise első negyedórájában csak velem foglalkoztak. A pásztor kint imádkozott értem, ritka jó érzés volt! (Ritka is - meg jó is!)
Daloltam két Sunday Schoolban (vasárnapi iskolában) is, amit ovációval fogadtak, utána jöttek sorban kezet rázni.

Vendéglátóim egyik este meghívtak vacsorázni, mert a kis srácnak szülinapja volt. Már messziről látszódott egy torony, előtte szökőkút. Maga a bejárat sem szokványos, mintha egy kis mexikói faluba érkeztünk volna, úgy is van berendezve (az egész fedett). Pálmafák, kis utcák, házikók, terek, majd egy marha nagy vízesés. De még mielőtt teljesen bementünk volna, ki kellett választani a kaját, amit aztán tálcára tettünk, majd bent eldönthettük, hogy a városka melyik részén ülünk le. Több stílus is van, egyik hangulatosabb, mint a másik. Láttam egy kis erkélyt is, ahová a párocskák telepedhetnek le. A zenekar itt is, ott is játszott egy kicsit, a mi asztalunknál úgyszintén, elvégre birthday party volt. Mindenki kapott egy cabasát, azt ráztuk lelkesen. Kaja közben a vízesés mellett showműsort nézhettünk, majd lelkes csávók ugráltak le a vízesés tetejéről. A kaja szuper volt, persze csupa mexikói.
Utána sétálgattunk a „kisvárosban”. Akadt ott kis bolt, és lehetett játszani, fényképezkedni régi öltözékekben. Pia is volt - a szó szoros értelmében - bevizelésig, mert a free refillnek köszönhetően a hólyagom alig bírta a nagyüzemet. A beleim és a záróizmaim azután hazáig küzdöttek egymással, mert már igencsak elkezdett aktiválódni a sok fűszer. Ez az érzés csak fokozódott az extrán beiktatott városnézés alatt...
Mondanom se kell, hogy elementáris erővel távozott a jó mexikói kaja bizonyos része, de hála Istennek, jó helyen, és jó időben! Az irányzékkal azért az utolsó pillanatok túlfeszítettsége miatt volt egy kis probléma. A kissé orbitálisra sikerült esemény után a buditakarítást már kisimult arccal, megnyugvó mosollyal végeztem!

Érdekes az idő itt Denverben. Éjjel esett a hó, nappal meg egyszál-inges idő van. Az év háromszáz napján süt a nap. A páratartalom olyan alacsony, hogy egész nap innom kell. A bőröm, a szám teljesen kiszáradt. Viszont ennek is megvan az előnye: a reggeli öt fokos hidegben vékonyan öltözve sem fázom, téli cuccom amúgy sincs. Most már értem, miért fázom Európában a tizenhat fokos nyári éjszakában, itt meg öt fokban sem.

Fura, hogy ha itt nem történik semmi, akkor is jól érzem magam. Mintha mégis történne valami.

Gyönyörű, nyugis környéken lakunk, ezért a kis csávóknak felvetettem, hogy kimehetnénk az utcára görkorizni. Nagy szám volt a bejelentésem. Ugrottak is egyből a srácok, és mentünk ki a garázsba, hogy felvegyük a görkorikat. Elővettem a 43-as korimat, és elindultam a kis kölök felé, hogy megmutassam neki. Csak annyit tudott kinyögni, hogy „cool” (klassz), majd szó nélkül kivette a kezemből, és megpróbálta felvenni a 24-es lábára. Azt hitte, neki hoztam...






 


Egyik nap újra kirándultam egyet. Hát... 3500 méter magasan nem mindennap járok. Ott fent az oxigén is ritkább már. Egyből éreztem, amint kiszálltam, hogy nehezebb lélegezni. Nagyon tiszta itt a levegő, sokat sétáltam fent a hegyen. A szél szinte lefújta a fejem, de nem volt hideg. A fenyőfák úgy néznek ki, mintha félbe lennének vágva: olyan erős mindig a szél, hogy csak az egyik oldalon nőnek ki az ágak a törzsből. Egy egész napot csavarogtam ott fent.

Amikor Denverből elindultam Chicago felé, a gazda búcsúzóul meghívott a Starbucks nevű kávézóba. A kávé átszámítva 1800 forintba került. Egyetlen pohárka! Jó kis hely!
Az út 1700 km volt, Nebraskán és Iowán vezetett keresztül. Elég lepusztult államok. Útközben majdnem megint kizártam magam, pedig már pótkulcsot is csináltattam, de az is a kocsiban maradt! Amúgy mindig a zsebemben van.







Az egyik fényképért nagyon megdolgoztam: észrevettem az autópályáról messze bent egy romos házat. Jó sokára tudtam csak visszafordulni. Mivel terepjáró is a FORD, ezért lazán legurultam a pályáról! Előtte körülnéztem, jön-e zsaru. Aztán átmásztam vagy öt szögesdrótos kerítésen, és valami iszonyú szúrós-tüskés bozóton át elvergődtem a házig. Díszlépésben persze, mert kígyós hely az ilyen. Pillanatok alatt tele lettem bogánccsal. Egy kép, egy óra tortúra, de megérte, mert jó lett!


Chicagoban jó volt megérkezni legendás rokonaimhoz, mert mindig szuper kedvesek hozzám: Joe, Ildi és szépséges leánykájuk. No meg Gazsi, a kutya, aki kivételesen nem ugrált rám, és nem ugatott meg. Ez utóbbi sokat jelentett nekem! Tél óta (lásd az előző beszámolót!) sokat változott a ház, alig ismertem rá! Fantasztikus lett Joe keze nyomán, leesett az állam, úgy felturbózta a kérót! Az új luxuslakosztályt én próbálhattam ki először, büszke is voltam rá!

 

Szeretem amúgy ezt a várost, mert rendkívül csinosan (de nem feltűnően), járnak itt az emberek, a belváros utcáin.


Részt vettem a magyar baptista gyüli ifióráján, majd másnap a délutáni istentiszteleten. Joe-t, Ildit és egy másik szuper asszonykát sikerült rávennem, hogy segítsenek az éneklésben. Jó néhányszor jártam már itt, mindig szívesen muzsikálok, pláne ilyen kísérettel!


 

Másnap szembesültem azzal, mennyire komolyan veszik a terroristákkal szembeni szigorú fellépést a hétköznapokon is. Éppen kiálltam egy áruház parkolójából, amikor elkezdett mögöttem szirénázni és villogni egy nagy, fekete autó. Csodálkoztam is, mert amíg a piros lámpánál várakoztam, végig mögöttem állt, csöndben. Ez volt az első ilyen jellegű személyes tapasztalásom, de szerencsémre jó előre tájékozódtam, hogy mit kell ilyenkor tenni, nehogy a zsaruk egyből a fegyverük után nyúljanak. Amíg odaért a zsernyák, lehúztam az ablakot, és a kormányra tettem a kezem. Megkérdezte, hol voltam, miért mentem be az áruházba, mit csináltam odabent, hol parkoltam, és most hová megyek.
Hülye kérdéseknek tűntek, mert nagyon jól tudta, hol voltam. Azért megpróbáltam mindenre pontosan válaszolni, mire vagy öt percre eltűnt a jogosítványommal az autójában. Közben megérkezett a másik villogós kocsi is, amitől már-már feldíszített karácsonyfának éreztem magam, mialatt majd betojtam... Miért néznek terroristának? Komolyan befestetem a hajamat szőkére!

A pár napos élménydús chicagói tartózkodás után irány Indianapolis, ahová szintén „hazajöttem” kedves barátaimhoz. Itt van a városban a kedvenc áruházam is: a MEIJER.
Hát ez eszelős nagy. A bejáratnál ajándék kávéivás, 0-24 óráig nyitva, és minden van benne. Önkiszolgáló kassza is: odaviszem az árut, beszkennelem, beleteszem a nylonszatyorba, bedugom a lóvét a nyíláson, visszaad, kinyomja a számlát, aztán szevasz...

A mexikánok itt is értenek a főzéshez. Egy fatálon állt egy forró vasserpenyő, és sistergett benne a sok finomság, úgy hozták ki. E mellé jött még a lepény, meg refried beans (bab), saláták, ez+az. Igen kellemes érzéssel álltam fel az asztaltól!
John barátom, a vendéglátóm, az előbb említett étterem után elvitt egy orgonaboltba is. A pasi tartott nekem egy egyórás bemutatót az üzletben felállított, legújabb fejlesztésű, digitális templomi orgonán. Hanyatt dobtam magam! Mivel évekig orgonajavítással és -hangolással foglalkoztam, ismerem valamelyest az orgonákat. Arra azonban nem számítottam, hogy ennek a digitális orgonának ilyen jó hangja legyen!

Errefelé bizonyos körökben elég pazarlóan élnek, rengeteg, de rengeteg kaját kidobnak. El sem lehet képzelni, amíg valaki ezt nem látja. Kis koruktól kezdve a vérükben van a pazarlás. Észre sem veszik, mert nekik ez természetes. 
A jóléti társadalmak felesleges hája hiányzik a máshol éhező emberek szervezetéből. Az elhízással küszködők mérhetetlen pocsékolással esznek, miközben arra költenek, hogy leadják súlyfeleslegüket... Tele a drága fitnessterem, ezreket költenek zsírégető tablettáikra... és mindeközben normálisnak, sőt keresztyénnek tartják magukat...

Itt elég sok helyen van kutya, macska a lakásban. Minden csupa szőr, mindenhova felmásznak a kakás fenekükkel, állandóan a lábamat nyalogatják, ugrálnak rám. Ki nem állhatom ilyenkor őket, de jó képet kell vágnom hozzájuk. Benne döglenek a fotelban, és ha le akarok ülni, úgy kell lelöknöm őket onnan. Már ha van gusztusom beleülni utánuk!
Az egyik ilyen helyen lakott egy velem egy súlyban lévő állat. A szőnyeg olyan büdös volt tőle, hogy majd elhánytam magam. Leültem egy székre, majd a jószág valahogy kinyitotta az ajtót, és ezerrel száguldott felém. Szinte letaszított a székről. Aztán amit művelt!? Össze-vissza ugrált, mindenemet szétnyalta azzal az ótvaros nyelvével, csupa nyál lettem, le kellett mosni mindenemet. A gazdáék meg csak mulattak rajtam!
Iszonyú „élmény” az is, amikor lehajolva fűzöm be a cipőmet, és a kutya közben ezerrel nyalja a képemet. Mindenhol kutyaszőrös vagyok, akárhová nyúlok magamhoz, ott a különböző helyekről összeszedett szőr. (Igencsak férfias lettem!) Ritka az intelligens, jól nevelt állat. Volt, ahol három kutya élt, na az mind rám ugrált.

Tegnap este egy különleges emberhez mentem látogatóba. A csávónak volt a nagyanyjától egy igazi, szekrény nagyságú gramofonja, igazi bakelit lemezekkel, 1910-ből! Nagy élmény volt hallgatni!

Indianapolisból irány Johnson City, Tennessee. Itt is jártam már, nagyon jó volt újra ideérkezni! Egyik nap átmentem a szomszéd kisvárosba, mert működik ott egy eszelős ifitábor, eszelős figurákkal. Egész nyáron nyomulnak, tipikben (indián sátrakban) és átalakított vasúti vagonokban alszanak, van saját kisvasútjuk, körülöttük óriási erdő, hegyek, sziklák, amiket megmásznak, tó, vadvízi patak, amin raftingolnak (eveznek). A pofa egy kis terepjárón vitt végig, de gyalogoltunk is jócskán. Elszállt az agyam az activity place-nél (ügyességi pályánál). Képzeld csak el: kb. három emelet (!!!) magasan a fákra telepítettek mindenféle akadályokat. A kötélpálya a patak felett kezdődik, és mindenféle trükkös módon kell megtenni a fák között fent vagy 80 métert. Persze felülről mindenki biztosítva van, tehát nem lehet lezuhanni. A csúcs az, hogy a móka végén onnan felülről kell leszáguldani egy drótkötélen lógva. Ugyanilyen drótkötél húzódik a tó felett is, a bátrabbak fentről, vagy ötven méter magasról, zúgnak bele ezerrel a vízbe egy lejtős pályán lecsúszva. Vannak lovak, és mászófalak, de nem műanyag, hanem igazi sziklafalak. Mindjárt meg is hívtak jövő nyárra segítőnek, három hónapra!

Ezt követően, még az este elmentem a churchbe (templomba), az egyetemisták ifiórájára. A parkoló dugig volt autóval, ezekkel jött a kb. háromszáz fiatal. A templom is tele volt, ilyet még nem láttam...

 

A nagy körút után (november közepén) úgy éreztem, „pihenni” kellene egy kicsit, ezért elindultam Amerika legdélibb pontjára, a Key szigetekre, ahol télen-nyáron meleg van.

Key West majdnem olyan, amilyen Sodoma és Gomora lehetett. Két pasi az orrom előtt csókolódzott az utcán. Részeg emberek tántorogtak cigizve! Ez itt Amerikában nem jellemző, de mindenfelől idejönnek az emberek ilyesmiket művelni. Itt aztán van mindenféle népség, a söpredéktől a jómódúakig, narkósok, koldusok, milliomosok, stb. Egy „langyos” mulató előtt (bent pucér férfiak táncoltak) egy két és fél méteres, nőnek operált férfi (igazi keblekkel) invitálta be az embereket. Aztán szembejött velem egy olyan nő, akinek a keble akkora volt, mint a fejem, és szinte nem takarta semmi!
Éppen zajlott egy városi felvonulás, ami ezek után valóságos felüdülés volt.

Egy alak két kutyájával él az autójában. Nappal is odabent tartózkodnak, el lehet képzelni, hány fok van ilyenkor belül. (Kb. hatvan Celsius!) Nem normális a pasi, látszik is rajta.

Másnap előbb elmentem megnézni a yachtkikötőt, majd görkorizni a pálmafás tengerpartra. Utána napozás, rövid fürdés következett. Éjjel egy bevásárlóközpont parkolójában aludtam, aminek szuper budija volt: meleg víz, tükör, törülköző, szappan. Bementem, és otthon éreztem magam: levetkőztem pucérra, és alaposan megmosakodtam. Utána ledöntöttem a szokásos ingyen kávét. Szóval el vagyok itt...








Innen kicsit feljebb is mentem, Florida közepére.

Képzelj el november közepe felé huszonnyolc fok meleget, iszonyú gazdagságot, szépséget és nyugalmat. Minden zöld, csupa virág, bódító illatok, a kertek mind gondozottak, mindenki köszön. Beleültem a jachtkikötő egyik foteljába; a milliomosok ott sétálgattak az orrom előtt. Néztem a pálmafákat, a virágokat. Önfeledten élveztem a témát. Golfpályák mindenhol, eszelős szép házak, luxusautók.
Belegondoltam, mi van most a Föld túlsó oldalán, Budapesten: bűz, mocsok, trutymós idő, sok büdös autó...

Ma a McDonald’s-ban huszonkilenc cent volt a hamburger, tehát pukkadásig ettem magam. Nyolc darab lecsúszott! Majd elmentem a Mallba. (Ez hasonlít a magyarországi nagy, fedett bevásárlóközpontokhoz, csak sokkal kulturáltabb és tisztább.) Reggel kilenc felé járt az idő (elvileg tízkor nyit), de a parkoló már tele volt autóval. Akkor mégis nyitva van? Kiszálltam, bementem, és eltátottam a számat: lelkes mallwalkerek (sétafikálók) nyomultak szépen egy irányban, walkingcuccban, ahogy kell. Mind úgy hetven felett. Aztán rájöttem, miért: mert itt van légkondi, kint meg már eléggé meleg volt. Láttam egy néger nőcit is: a fogára gyűrű volt húzva...

Miután már eleget „nyaraltam”, irány Richmond, Virginia, ahol Enikő és Richard lakik. Enikővel végigpengettünk már néhány gitártábort. A várostól harminc percre laknak, ahol már csak igen ritkán vannak házak. Este lett, mire odaértem. A főútról le kellett kanyarodni egy földútra, és menni még vagy fél kilométert. A fényszóró egyszer csak megvilágított egy hatalmas házat, vagy inkább kastélyt. Biztos voltam benne, hogy eltévedtem. Óriási, emeletes épület volt, nagy fákkal körülvéve. Két kutya csak arra várt, hogy megkapja a magáét: engem, a friss húst. Úgy néztek ki, mint akik egy hete nem kaptak enni. Láttam, nincs mit tenni: ha be akarok jutni a házba, ki kell szállnom, és megadni magam a sorsnak. Közben kijött Enikő, mire azt gondoltam, a kutyák majd lenyugszanak. Így is volt, de aztán kitépték magukat Enikő kezéből, és teljes erőből elkezdtek „ismerkedni”. Szétnyalattam magam, abban bízva, hogy majd csak lecsillapodnak. Ez be is jött, azóta nyugi van, de akkor csorgott rólam a lé! Úgy néztem ki, mint egy űrlény a filmekből. Így léptem be a XVIII. századba.









Falépcsős, óriási terasz, majd a ház, ahol szó szerint eldobtam magam: igazi 1700-as évekből való bútorok mindenhol. Tiszta múzeum, tele régiséggel, de szinte minden használatban van. A kastély teljes bal szárnya az „enyém” egy óriási társalgóval és a hálószobával, amelynek ablakai a kertre néznek. Az ágy fekvőfelülete mellmagasságban van, létrán kell felmászni rá, tekintettel arra, hogy ez egy igazi baldachinos ágy!!! Szétfetrengtem magam rajta.






Szeretek a hatalmas fotelban is üldögélni a kandalló mellett, mindig itt olvasom a Bibliát. A falon régi festmények, a földön egy tízszer nyolcméteres arab szőnyeg. Ha innen kimegyek, és átvágok még három óriási szobán, akkor elérek a másik oldalon lévő konyhába. (Ez beletelik egy kis időbe!) Abból nyílik még egy csupa üveg étkező, ahol mindig úgy érzem, mintha kint ennénk a kertben. A falon függ egy gyűjtemény azokból a nyílhegyekből, amiket még az indiánok lődöztek ki itt. Élveztem, hogy megyek szobáról szobára, és nem jön velem szembe senki. A szobák óriásiak, és mindenütt van kandalló.
Itt olyan nekem, mint valami szanatóriumban. Óriási és szép a kert, a kutyák ballagnak mellettem, valahányszor sétálok, igazán romantikus. Csak a madarak hangját hallani. Szuper a kaja is, Richard minden reggel meglep valamivel. Velük él a nagymama is, aki nagyon jó fej: valaki egyszer bort töltött neki, és megkérdezte, mennyit tölthet, mire azt felelte: „Csak ne keveset!”

Szombat este a városból eljött vagy tíz magyar, akik ott tanulnak. Kellemes kis party volt, és nagy meglepetésünkre közülük négyet ismertem. Egyet egy gyalogtúráról, egyet egy diaporámáról, és kettőt a békési konfiról.

Vasárnap délelőttre egy százötven éves fennállását ünneplő gyülibe mentünk special music-olni (különleges zenélésre). Kaptunk negyedórát, azt végigmuzsikáltuk Enikővel és Richarddal. Volt igazi hárfamuzsika is egy lady előadásában. A mise végén hosszú, tömött sorokban jöttek a hívek kezet fogni. A szájharmonikám szintén nagyon tetszett nekik, mert hogy fújtam is egyet. Utána díszebéd következett, persze újfent kipukkadásig. Majdnem annyi kaja maradt, mint amennyi volt, amikor elkezdtünk enni.
Este hatkor egy másik gyüliben diarámáztunk és énekeltünk, itt is óriási sikerrel. Meglátogattam egy idősödő hölgyet is. Eszméletlen élmény volt látni a kétszáz éves házat belülről, eredeti bútorokkal, evőeszközökkel. Már meg volt terítve az óriási családi asztal Thanksgivingre (Hálaadásra). Igazi metszett kristálypoharakkal, ezüst étkészletekkel, kézzel hímzett terítővel.

Egyik este elmentünk hangversenyre. Kodály, Mozart és Schubert darabokat adtak elő. Rég voltam már koncerten, igen élveztem. Meglátogattunk egy nénit a folyóparton lévő házában. Ő szintén egy múzeumnak is beillő házikóban lakik, mint itt oly sokan. Amikor a ház elé értünk, megelevenedett a kert. Feketéllett. Vagy negyven-ötven macska rohant felénk, meg két iszonyúan idióta kutya. Ilyen felállás még nem volt. A kutyák pillanatok alatt szép munkát végeztek, irtó mocskosak lettünk, mert össze-vissza ugráltak, és a mancsaikat a gatyánkba törölték.

A Hálaadás napján összejött a család, beszélgettünk, és iszonyú finomakat ettünk, olyat is, amit sose ettem még. Ezután kimentünk a házhoz tartozó erdőbe sétálni. Naplemente körül mindenki hazament, én kiültem a verandára a hintaszékbe, és élveztem a csöndet. Innen reggel távozom vissza Charlestonba. Vége a szanatóriumi pihenésnek.

Zsolt és Eszter segítségével egy igazán exkluzív helyre kerültem: Charleston belvárosába! Senki ne lepődjön meg, ez a világon egy egyedülálló belváros, és semmi köze a megszokotthoz!!!
Ma reggel kávézás után papucsban, rövidgatya-pólóban elindultam sétálni. Árnyékban kellett menni, olyan meleg volt (november végén!). 1680-ban alapult a város, de az 1700-as években kezdett el épülni igazán. A kis félsziget a tengerbe nyúlik, és a meleg áramlat miatt télen is meleg van. Ez a város totál más, mint minden egyéb város a világon. Ezért itt a belvárosban lakni kiváltság és rettenetesen drága dolog, mert egy ház akár másfél millió dollárt is megér. Szinte csak luxusautókat látni, jellemző a Jaguár, az 500-as Merci, és van Rolls Royce is. Isten ezt az álmomat is teljesítette, hogy most itt lakhatom. Csak kilépek az utcára, és benne vagyok a történelemben. Autók itt alig járnak, inkább turisták sétálnak. Csupa zöld minden, kis szökőkutakkal, kis utcákkal. Valóban egyedülálló. A házak egy-két emeletesek, és mind egy-egy családé. Az emberek nagyon sok pénzt fizetnek, hogy itt legyenek, és nekem meg ajándékba van...

Tegnap este meghívtam magam búcsúvacsorára. Bár nem oda indultam, de megláttam az „All you can eat” (Bármennyit ehetsz) éttermet, ahol voltunk már párszor Zsoltékkal. Éhes is voltam, hát bementem. Annyit „zabáltam”, hogy az már bűn. Nem bírtam felállni, aztán nem bírtam beszállni az autóba. Kínos volt. Kicsit sétáltam a pálmafás tengerparton, majd beültem egy szálloda hátsó kertjébe. Eszméletlen szép volt, tök csend, csak a madarak nesze hallatszott, és a mászkáló mókusoké. A kertet valószínűleg szintén 100-200 éve telepítették, mert úgy volt „berendezve”.

El tudod képzelni, mondjuk a mamádat este tornagatyában futni az utcán? Apádat meg mellette görkorizni?Itt ez teljesen természetes, este tele az utca ilyenekkel. Azért este, mert ekkor már elviselhető hűvös van: kb. 23 fok. Az egyik parti házban iszonyú hangerővel szólt a zene (a 60-as évek rock and rollja), nyitva volt az összes ablak, égett az összes lámpa. A ház elég nagy volt, egy párocska lakott benne, és a zenére végigtáncolták az egész lakást: a földszintet, az emeletet, oda-vissza többször is.
Értik a témát...

Ma délben betértem egy Mekdonaldszba. Nagyon jó voltam a néger bukszánál, mert egy dollárral többet adott vissza. A dupla csízburger volt felére leárazva, ezért mentem be, de a Fekete Hercegnő úgy gondolta, legyen még jobb a napom! Lelkiismeret-furdalástól gyötörve kértem még egy burgert. Vártam vagy öt percet rá, ezért nagyon sorry-zott (mentegetődzött) a drága, és engesztelésképpen adott még egy almás pitét pluszba...
Feladtam!

Egyik reggel egy igazi gazdag negyedbe látogattam el. Eszelős parkkal kezdődik, majd golfpályákkal folytatódik, minden gondozott. Úgy lazán vannak a paloták, rengeteg a zöld. (Itt valamiért nem a szürke a kedvenc szín!). Szóval fantasztikus. Külön kis út vezetett be a házig, virágokkal övezve, az erdő mélyére. A kert végében van egy elég jó kis folyó, az ablakok arra néznek, és a stégjük végében ott billegett a motorcsónak. Kiszálltam a hintóból, és élveztem a meleg és illatos levegőt, a csöndet, a nyugalmat. Pont ilyen helyen szeretnék lakni. Itt soha nincs tél, csak pár napig hűl le tizenöt fokra, és ha véletlenül esik egy kis hó, az azonnal elolvad. Be se akartam menni a házba, olyan gyönyörű volt a part. Jártam hát egyet a parkjukban, a szuper levegőt nagy élvezettel szívtam befelé, majd kedvet kaptam arra is, hogy kisétáljak a stégre, és ezután belefeküdjek az úszómedence szélén lévő fotelba, és napozzak. A pálmafák szép csendben susogtak, a fű zöldült, stb...
A házba belépve megütött az elegancia, iszonyú drága bútorok, óriási terasz (a folyó felé), a konyhaablak is a folyóra néz. Elég kellemes így főzőcskézni, meg élni. Az emeleten csak a hálószobák. A lenti budi akkora, mint egy kisebb szoba. Parkettás, szőnyeges, mosdós persze.
Aznap eszelősen kellemes, meleg este volt. Csak a telihold világított, piszokul élveztem! És arra gondoltam, hogy még pár nap, és újra „élvezhetem” Budapest ritka büdös levegőjét.
Egy szál trikóban sétálgattam egy kicsit, néztem a vonuló felhőket. Szép volt táj a holdfényben. Tökéletes csend honolt, csak a tücskök muzsikáltak.

A házigazda igazi gentleman. Egyik este megkérdeztem, van-e narancsital, mert szokott lenni a hűtőben. Nem volt, hát elugrott a boltba, és vett. Azt is kérdezte, van-e még valamire szükségem? A kis csávó este egyedül fürdött, kiszállt, felvette a pizsamáját, és odajött hozzám játszani. Amikor elkezdett ugrálni rajtam, éreztem rajta valami penetráns szagot. Csípte a szemem. Azt gondoltam, nem jól törölte ki a fenekét. Miután lefeküdt, az anyja mindenhol sprayezett, de hasztalan. Amikor meguntam szagolni, elindultam keresni a „forrást”. Pelenkára gondoltam, de nem az volt. Sokfelé beszagoltam, de nem találtam. Végül elhúztam a fürdőkád függönyét, és elkezdtem fuldokolva röhögni (a szag alaposan arcba vágott): a kádban szanaszét volt kenve a kaka, de igen alaposan, szép munkát végzett a kölyök. Mint kiderült, a legényke igencsak belekakált a fürdőkádba, amit szerintem marhára élvezett, mert magát, és a fürdőkádat is alaposan bekente a számára illatos lével.


Tegnap meglátogattam egy igazi nagy anyahajót, ami ki van vonva a forgalomból. 3 330 fős, 90 repülőgépes. Ez aránylag kicsi, van már 5 000 fős is, több géppel. Van itt tengeralattjáró is, meg cirkáló. Érdekes volt, hogy a matrózok mindig tisztelegnek a zászlónak, akkor is, ha senki se látja. Este volt a városi karácsonyi hajófelvonulás a vízen, ma délután meg az utcán. Jó egy órás parádé volt, igencsak élveztem, ritkán látok ilyet.

A búcsú napján lazán indultunk a repülőtérre, mert utolsó információnk szerint délután kettőkor indult a gép. Negyed egyre oda is értünk, de a gyerekek éhesek lettek, hát néztünk valami helyet. Aztán mégse álltunk meg, ez az idő igen jól jött a későbbiekben. A repülőtér parkolója előtt át kellett esni az autó motozásán. A biztonsági procedúra után Zsolt olyan szorosan ráállt az előttünk guruló autóra, hogy az az után éppen záródó jegykiadó automata sorompója majdnem a nyakunkra csukódott. Zsolt ezt észre se vette, bent mondtam, hogy jegy azért kéne. Ott ugráltunk az automata előtt, mint Mr. Bean, hátha elég kettőnk súlya ahhoz, hogy adjon jegyet. Nem adott. Ki kellett gurulnunk a kijárathoz, ahol a nő csak pislogott, hogy a biztonsági videofelvételen nem is vagyunk rajta. Nem is lehettünk, olyan gyorsan húztunk be. Lassan elhitte a történetet, és kiengedett. Újabb autómotozás után végül elegáns jegykiadás, ami ezúttal sikeres volt.
A bőröndjeim egyenként 31 kilósak voltak, plusz a kis bőrönd, plusz a télikabát. Zsolttal nagy nehezen beküszködtük ezeket az előcsarnokba, ekkor már fél egy volt. Úgy gondoltuk, laza még az idő. Azért odamentünk a pulthoz. A csávó egyből feltette az ilyenkor szokásos biztonsági kérdéseket, s mivel valamiért gyanús lettem neki (még mindig nem volt szőkére festve a hajam!), elküldött további biztonsági vizsgálatra.
Idő, mint a tenger, hát lazán. Betolták a bőröndöket egy irdatlan nagy röntgengépbe. A csávó odahívta az összes biztonságit, és igencsak hosszasan tanakodtak. Benne volt a két diavetítő! Nagy nehezen erre ők is rájöttek, de addig több litert izzadtam. Ezután elmagyarázták, hogy azonnal induljak a repülőhöz. Csak csodálkoztam, mire ez a nagy sietség. Átmentem még két motozáson, totál mindenemet megtapogatták, a cuccomat is egyenként átböngészték. Odaértem a repülő bejáratához egy óra előtt pár perccel, s nincs ott senki. Akkor minek siettem? Az utaskísérő elvette a jegyemet, és betessékelt a repülőbe, majd utánam be is csukta az ajtót. A repülő azonnal, azaz egy órával előbb indult.



Vissza a főoldalra

A kezdetek...

1998-1999, Ausztrália, Amerika

1999 ősze, Amerikai körút

2000 tele, Hawaii

2003 tavasza, Amerika

2003-2004, Hawaii

2004-2005, Hawaii

Új részek!

2005-2006, Hawaii

2006-2007, Sri Lanka

2007, Uganda